You are here

Holló úszik, Gúnár kúszik (Állatmese)

Éldegélnek egymagukban, erdőlaki odujukban, mind a hárman károgatók, családbéli három Hollók. Ha volt miből, lakmároztak; csigát-bigát, féregfélét nyalánkoltak. Szűk fészkében Holló-legény száját, csőrét tátogatja, legízesebb falatkáit öregedő szüleivel cuppogtatja. Régi szokás hollóéknál, sötétgúnyás madáréknál.

Három Gúnár uszkál erdő zöld tavában és javában szapulgatják, Hollóékat mérges csőrrel gágogatják.

– Nézd el, milyen nagyot nyeltek, tücsköt-prücsköt, vagy mit leltek – szól az egyik, legna­gyob­bik, három közt legirígyebbik.

– Ó, be csúfak, be kormosak – gágázgat el másodikja s olyat hápog vak dühében, mintha szemet kapott volna.

– Zavarjuk el innen őket, színüket se lássuk többet – szisszent egyet legkisebbje.

Pedig férget esznek ők is, békát lesnek Gúnárok is s míg a másét megócsálják, veres csőrük fennen hordják.

Hollóéknál békén, nyugton gunnyasztanak, féloldalvást libák felé sandítanak. Holló-legény gondol egyet, szárnyaival rebben egyet, hozni akar holmi egymás földi férget, öregéknek puhahúsú, madárlátta csemegéket.

– Meleg van még, majd csak később – javallgatják Holló-szülők. Ám a legény rebbenőben, pedig ott fenn Nap-Istenke delelőben.

Tüzet tűzött a nap aznap, Holló-apó így károgat:

– Anyjuk, lelkem, hátha kissé lerepülnék, tó vizében tollaimmal fürödhetnék.

– Akkor én is veled tartok, baj ne essék, ne történjék valamelyes bántódásod.

Leszállanak tó tükréhez, lerepülnek fodrosodó gyűrűjéhez; belélépnek sekélyébe, csendes vize legszélébe.

– Jaj, be pompás, be kellemes – örvendezik a két hites és anyókát apókája és apókát anyókája gondos gonddal mosdatgatja, szappanozza.

Tóközépen három Ludak, szárnyaikkal csapdosgatnak; Hollóékra, fürdőzőkre nyujtott nyakkal, tátott csőrrel hápogatnak.

– Miénk a tó mind halastul s el mer jönni ébenszínű asszonyostul – berzenkedik egyik tollas.

– Szín vizünket, kristálytisztát kormos, mocskos tollaikkal bepiszkítják – fortyan egyet a lúd­tollas.

– Ki vizünkből, szedte-vette – szisszen egyet legkisebbje s nyujtogatják nyakuk, csőrük, mereszt­getik merev szemük.

– Csend legyen a csőrötökkel, hápogással, sziszegéssel. Jertek egész közel hozzám s a szám majd megsúgja nektek, mit is kell majd művelnetek.

Csőreiket összedugják, úgy lesik az okos szavát és megértvén bölcs beszédet, hangoskodva szétszélednek.

Holló-párék tó legszélén sütkéreznek, elhenyélnek, gyanúperrel ártatlankák dehogy élnek.

Azon nyomban jön egy Liba, három lúd legravaszabbja; mézes-mázos a beszéde, édeskés a sziszegése:

– Kicsi Hollók, jó szomszédok, sötét földről származottak, ébenfából faragottak, örvendünk a szerencsénknek, vizünk hogy megtiszteltétek. Nagy a hőség, a forróság, úgy-e, lelkem? Úgy-e pompás szép tavunkban, hűs vizünkben?

– Ó, Gúnárka, aranyoska, nem akarnánk megzavarni, tócsátokhoz tolakodni; partja szélén, legsekélyén megülhessünk, nagy melegben tisztálkodjunk, fürödhessünk.

– Beljebb tessék, arra kékebb, vize tisztább, sokkal hűsebb. Jertek velem, megmutatom – szól Gúnárka csúfondáros gúnyos hangon.

– Ó, köszönjük – válaszolja vigyázatos Holló-anya -, úszás nem a mesterségünk, mélyebb vízbe dehogy szállunk, dehogy merünk.

– Ne féljetek, itt vagyok én, ébensötét tollatokra vigyázok én; te jobbfelé, te meg balra, fogózzatok bátran az én két szárnyamba.

Kelletlenül két Hollócskák megragadják gágogó Lúd egy-egy szárnyát; cipekednek be a vízbe, kékellő tó közepébe. Alig-alig érnek oda, egyszerre csak szárnyat csapdos három Liba, nekiesnek Hollócskáknak, tehetetlen szárnyacskáknak.

– Holló úszik, jaj, be furcsa – gágog, sziszeg három rusnya. Hollók tollát tépik, rántják, jobbról balra, balról jobbra ráncigálják.

– Holló úszik, Holló úszik, ó, be furcsán fulladozik – nevetgélnek fuldoklókon, szárnyaikkal keservesen csapkodókon. S addig csípik, addig marják, addig tépik, marcangolják, míg egyszerre mind a kettőt eleresztik s be a mélybe besüllyesztik. Szegény Hollók, ártatlanok meg­fulladtak, tó vizében, legmélyében elpusztultak.

*

Erdő mélyén Holló-legény csigát-bigát szedegetett, válogatott jó falatkát, öregéknek friss vacsorát. Nagyvidáman, hamiskásan repdes haza s amint leszáll madárházi udvarukra, senki aki lesné jöttét, vadászásról visszatértét. Jobbra balra figyel, lesel, minden neszre odafülel s amint sorsán sopánkodik, tócsa felől fel-felhangzik három Gúnár gágogása, hápogásos nótá­zása:

Holló úszott, Holló úszott, Jaj, de furcsán fulladozott; Fürtös fejét fürösztettük, Tó vizébe fullasztottuk.

Nagyot dobban Holló-legény szívecskéje, könnybelábad szénfekete szemecskéje; siet, repül víz partjához, szegény szülék tósírjához.

– Anyám, apám – szívszakítón kiáltozza, beceszókkal öregéket szólongatja. S amint szeme tó szegélyén, tócsa vize legsekélyén, ott a parton egymás mellett apó, anyó lélektelen ott heverget. Összeesik bánatában, szívszorító fájdalmában s amint felsír fájó hangja és fájdalmát elzokogja, felé repül, mind egybegyűl sok jó pajtás, búban, bajban megannyi társ. Halottjukat vállra veszik, kis fészkükbe visszaviszik s annak rendje, módja szerint egymás mellé elfölde­lik. Buddha szava parancsára, szálló lelkek irgalmára.

– Tó vizébe vesszek én is, hadd fulladjak belé én is – jajveszékel szegény árva.

– Anyád, apád meg nem éled, életed ha megcseréled – csitítgatják cimborái. – Rontsunk rájuk, Gúnárokra, ostobákra, hápogókra. Büntessünk meg bűnösöket, bűnükért hadd bűnhődjenek.

Árva Holló belenyugszik, mély bánata lecsillapszik. S harminc ifjú Holló-pajtás, búban, bajban megannyi társ, lerepülnek tó partjára, tó partjának több fájára. Lent a vízben álnok Ludak, fent a nagy fán Holló-ifjak. Ludak lentről fákra néznek, Hollók fentről Lúdra néznek. Megszólal a harminc Holló:

– Ostobácska jámbor Libák, nem is sejtik, nem is tudják; tócsa vize hovatovább apadóban, tócsa medre egyre jobban száradóban. Tóban többé csepp víz sem lesz, ahány Gúnár, mély mocsárba mind odavesz.

Ludak hallják rémülettel s libaésszel, libafejjel feljajongnak Hollóékhoz, fán gubbasztó sötétfürtű pajtásokhoz. Rémüldöznek, kérve kérdik, igaz szó-e, valóságos, ami hírlik?

– Egy-kettőre fel a fára – kiáltoznak riadozó Gúnárkákra -, apad a víz alattatok, mély mocsár­ban egytől-egyig ottragadtok.

Három Ludak fára kúsznak, egyet lépnek, kettőt-kettőt visszacsúsznak. Hogy hápognak halá­los nagy rémültökben, hogy ijednek jobbra-balra dülöngtükben. Nevet harminc Holló-madár, Gúnárékon most az egyszer eszük túljár; rajtuk a sor, ők mulatnak, tréfa-nótát danolgatnak:

Gúnár kúszik, Gúnár kúszik, Egyet lépked, kettőt csúszik; Jaj, be furcsa Gúnár-kúszás, Egyet csetlés, kettőt botlás.

Libabőrt kap három nagy Lúd, menekülne, elillanna, sehogy se tud; fáknak ága, lombja közé akadoznak, gallyak közé gabalyodnak.

S amint hullnak le a fákról, ág-bogakról, lombról galyról, rövid eszük össze-vissza zavarodik, hosszú nyakuk jobbra-balra csavarodik. Magas fákról lehulltukban megfulladnak, nagy bűnükért, gazságukért meglakolnak s azóta mind mai napig szólásmondás divatozik:

– Holló úszik, Gúnár kúszik.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: