You are here

Hold-Istenke ünnepére (Varázsmese)

Ünnepet ül Nippon népe, Hold-Istenke örömére. Halványarcú Isten-lányka, Nap-Isten kis húgocskája, kiül kék ég peremére, langyos szellő legszélére. Ezüst tükrét előszedi, kerek arcát kendőzgeti, szeme alját, szemöldökét, derűs arca két kis gödrét.

Isten-ifjú Eső-Felhő, esőcseppet csepegtető, felhők között ólálkodik, Hold világos udvarára bámészkodik. Irígy szemmel szemlélgeti ragyogását, halvány arca színezüstös sápadtságát. Azon töri csapzott fejét s meg-megrázza csúronvizes lebernyegét, ha majd beáll vak éjszaka, Hold ünnepét valamikép megzavarja. Odacsusszan pajtásához, Vihar-Felhő odujához, könny­esővel köszöntgeti, hűs cseppekkel freccsentgeti.

– Rég ideje nem láttalak, zuhogni se hallottalak – kezdi a szót Vihar-Felhő.

– Fő a fejed, sok a dolgod, sokfelé kell lótnod-futnod. Eső kell az embereknek, öntöznöd kell töméntelen rizsföldeket. Úgy-e, hékás, úgy-e, pajtás?

– Hol esőért sopánkodnak, hol harmatért rimánkodnak – szól a szóra Eső-Felhő.

– Bősz barátunk nagy Mennydörgő, eget, földet dörögtető, egyre nógat, hogy siessek, utat neki egyengessek. Hát te, pajtás, jóban-rosszban mért sántikálsz?

– Vihar napja közelgőbe, erőt gyüjtök nagy tüdőmbe.

– Elegendő még az időd, másra fordítsd izmos erőd – pedzi a szót Eső-Felhő.

– Hogy a földre lelóduljak? Kedvem szerint, eszem vesztve dúljak-fúljak?

– Nézz csak arra a nyápicra, sápadt Holdnak haloványka orcájára, hogy kendőzi száját, orrát, hogy fésüli kenderkócát. Ünnepnapra készülődik, le a földre, emberlakta térségekre leske­lő­dik.

– Az ám – mondja a vihar-fi -, lesz ma este se be, se ki; lent a földön hejehujás eszem-iszom, kivirradtig vigadalom.

– Mink is égi lakók volnánk, nemcsak a Hold, az a falánk – panaszkodik Eső-Felhő. – Földi asszony, földi ember őt kedveli, ennivaló ajándékkal egyre csak őt embereli.

– Mit is szerethetnek rajta, mikor olyan sápadt fajta – sopánkodik Vihar-Felhő. – Tekints egyet le a földre, házról házra futkározó emberekre. Gombát főznek, friss gesztenyét, földi étkek ínycsiklandó édességét. Mind csak a Hold örömére, sápadt volta ünnepére.

– Furfangukon valamikép kifoghatnánk, szépszerével ételt-italt arathatnánk – sugdos össze két szilajfi. – Rontsunk rá a föld színére, vihar verte, eső csapta kis községre s ami gomba, főtt gesztenye, földi étkek ínycsiklandó édessége, egy-kettőre habzsoljuk fel, ünnep előtt faldos­suk fel.

– Pufók Holdnak éh-kopp jusson, kerek arca pukkadozzon – kacarász a két egypajtás.

*

Sebbel-lobbal szedik-veszik cókmókjukat s rá a földre, kis községre rárontanak. Előtörnek nagy magasból, felhőbeli mély barlangból, csupa locs-pocs plundrájában Eső-Felhő, széllel bélelt gúnyájában Vihar-Felhő s amint futnak, nyargalásznak s hegyek csúcsán dudorásznak, nagy ámultan pislognak le emberlakta kis községre.

Falu népe kimonóban, csupa selyem viganóban, uccák hosszat sétálgatnak, bálvány előtt tér­det hajtva hajbókolnak. Holdra lesnek odalentről, holdfény dereng odafentről. Házak ahány kis ablaka, tárva-nyitva fal-ajtaja, kertes udvar csupa virág, színeset hajt zöldelő ág. Torná­co­kon csepp asztalok, asztalokon apró tálak, tetéstele édességgel, gombával, főtt gesztenyével; ünnepére Holdacskának, áldozásra mennyégbéli mosolyának.

– De csikolja szájain szélét – nyeldes nagyot Szél-Istenfi.

– De ingerli gyomrom éhét – cuppant egyet Vihar-úrfi.

– Rontsunk neki házaiknak, házak ahány asztalának, asztalkákon csepp tálaknak, tálon ínyes falatoknak.

Kapja magát két egylegény, mindegyike rándít egyet lebernyegén; ereszkednek le a földre iramodvást, rontom-bontom száguldozvást.

– Én hadd kezdem – szól Viharfi.

– Hát csak fujjad – mond Esőfi s fütyül a szél rettenetest, keble zihál félelmetest.

– Rajtam a sor – szól Esőfi.

– Hát csak csurgasd – mond Viharfi s omlik, zubog rettenetest, szakad szinte félelmetest.

Föld felszínén több százával az emberek, ünneplőbe öltözöttek, amint lesik Hold-Istenkét s ünnepelnék rózsásszínű derengését, észrevesznek kettős Felhőt, megéreznek zivataros, szeles esőt. Szednek össze ételeket, áldozatos csemegéket, tetéstele csepp tálakat, tállal tele asztalo­kat. Mind behordják tornácukba, tornácukból szobájukba; minden ablak bezáródik, minden ajtó betolódik.

Isten-ifjú Eső-Felhő esőt zúdít hajlott hátú hajlokokra, Isten-ifjú Viharfelhő vihart fujtat virág­kertes udvarokra. Csapkodnak és üvöltenek, házikókat nádszál módra rezegtetnek; fel-fel­sikong ablak, ajtó, zárva marad minden ajtó. Dühöngenek, tajtékoznak, dúlnak-fúlnak, csiko­rog­nak; meg-megreccsen ablak, ajtó, zárva marad minden ajtó.

Addig-addig, míg dühükben, tehetetlen küzdelmükben bárhogy fujnak és zuhognak, recseg­tetnek ropogtatnak, egyszerre csak mind a ketten elaléltan, kimerülten elpetyhüdnek, el­lanyhulnak, szégyenszemre, restelkedve, erőtlenül összeesve vissza felé vánszorognak.

Fent az égen derengőben a Hold képe, ezüstösszín bággyatagos derengése. Pufók arca pirosodik, virágajka mosolyodik; ezüst leplét egyre-másra bontogatja, halaványszín ezüstjével föld lakóit, hódolóit takargatja. Eső, vihar elültével, Hold világa derültével ahány ablak, mind kitárul, ahány ajtó, mind kizárul. Tornácokon csepp asztalkák, asztalkákon csepp tálacskák, telestele édességgel, gombákkal, főtt gesztenyékkel.

Áldoznak Hold-Istenkének, Nap-Istenke ezüstruhás testvérének.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: