Ön most itt van:

Hogyan ne építsünk világbirodalmat?

zebraPár napja olvastam egy hazai hírt, és nagyjából vele egy időben egy japánt is. Bármennyire szeretném párhuzamba állítani a kettőt, sajnos nem megy, annak ellenére, hogy két “hasonló esetről” van szó. Épphogy nem párhuzam, hanem nagyon is ellentétes a viszony, ezért egyiknek példaértékűnek kellene lennie a másik felé. Nem tudom, hogy a negatívtól induljak, és tartsak a pozitív felé, vagy pedig lehangolóan, jó magyar pesszimista szokás módjára, a jóval kezdjem, és a végére hagyjam a negatívumot. Pesszimista magyarságom ellenére, az első verzióval kezdem, hogy elejétől a végéig bezárólag egy pozitív jövőkép rajzolódjon ki.
Van egy Földes nevű település Magyarországon, nagyjából négyezer lakossal, általános iskolával, művelődési házzal. Csakhogy az iskola és az alsó tagozat egy forgalmas út egyik felén helyezkedik el, a tornateremként is funkcionáló művelődési ház a felső tagozattal pedig az út túloldalán áll, és nincs köztük kijelölt gyalogos átkelő. Vagyis, nem volt, de mostanra testet öltött az ott élők vágya; nemrégiben felfestették a zebrát. Maga az államtitkár is tiszteletét tette a jeles eseményen. Mindössze 11 évet(!) kellett türelmesen várniuk az ott lakóknak, hogy megtörténjen a csoda. Az pedig akár hogy is számolom, 2005 óta három kormányzati ciklus, és beleesik a 2006-07-es zűrzavaros időszak, mikor egymás kezébe adták a kilincset a karhatalmak. A tizenegy esztendő politikusai voltak kormánypártiak, voltak ellenzékiek. Volt folyamatos regnálás is. Tehát szó sincs arról, hogy a régen kormányzó párt felfestési javaslatát a győzedelmeskedő ellenzék megvétózta volna. Akkor miért kellett tizenegy évet várniuk a szerencsétlen lakóknak? Talán, mert alkalmatlan ember volt döntési helyzetben.
Ezzel a felháborító hírrel szemben olvastam egy Japánban történt incidensről, melyet az itthon tapasztaltak miatt fejrázva, hitetlenkedve fogadtam be. Tényleg ennyire különbözhet két ország?
A Fukuoka belvárosában történt esetre gondolok, ahol az úttest harminc méter hosszan, tizenöt méter szélességben beszakadt, és minden közműcserével, új útburkolattal, jelzőlámpákkal két nap(!) alatt elkészült a javítás, és az autósok talán észre sem vették a munkálatokat.
Miért tud ez működni Japánban? És miért nem működik itthon? Hova tűnik nálunk az a temérdek pénz, amit adók gyanánt beszednek, és látványosan nem történik semmi sem? Az egyetlen dolog, ami Magyarországon gyorsan felépül, az a modern luxus-stadionok tucatja országszerte, annak ellenére, hogy negyven éve semmit nem tettünk le az asztalra foci terén. Ezek a monstrumok gomba módjára nőnek ki a földből, hogy “szabadon” választott miniszterelnökünk gyakorolhassa fociszenvedélyét saját, ezer lakosú falujában, ahova kisvasúttal (új pályán) lehet eljutni.
Szóval, mi is világelsők vagyunk valamiben, és ez esetben tényleg a beton kötési ideje lassítja meg az építkezést. Falábú focistáink százmilliókat kapnak, olimpiai sportolóink pedig saját pénzből utaznak világversenyekre. A legelképesztőbb számomra az, hogy drága nemzettestvéreim ezt szó nélkül tűrik, és a helyett, hogy közös érdekből közös akarattal megállítanák az országot leépítő monopóliumot, még asszisztálnak is a dúláshoz. Dünnyögnek, esetleg a sarki pékségben méltatlankodnak, és játsszák a felháborodott, sértett polgárt, akit megfosztanak mindentől. De mikor a haza harcba hívná nemzetét, mert szüksége van a védelemre, foteljük meleg kárpitján ülve nézik a méltatlankodók a televízió híradását.
Hiába próbálom a magam módján noszogatni az embereket, szavaim süket fülekre találnak, mely tény talán csak engem bosszant. De engem nagyon. És egymagam hópehelyként sajnos kevés vagyok lavinának.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: