Ön most itt van:

Hlatki Éva: A szarvas

A juhar levelei már vörösbe öltöztek, de az idő kellemes nyár végi volt. Meleg fuvallat áradt végig a völgyben. Shika lassan végigsétált az ösvényen, fel a hegyre. Lenn bambusz erdő, feljebb juhar, majd a szentélyhez közel érve fenyőfák szegélyezték az utat. Szeretett itt üldögélni, bámulni a tájat. Fentről távolinak tűnt a falu, a palota, a kötelességek és szabályok hosszú sora.

Bátyja mindenben teljesítette anyjuk, Dzingu kívánságait és a lány is megtett mindent, amit elvártak, de volt köztük egy különbség: ő nem lelkesedésből tette. Bátyja éles eszű volt, bátor, jól képzett minden tudományban. Egyetlen vágya az volt, hogy anyja méltó utódja lehessen.  Shika gyönyörű volt és okos, majdnem olyan jól harcolt, mint testvére, de semmi késztetést nem érzet arra, hogy másokat irányítson. Békén akart hagyni másokat és azt akarta, hogy őt is hagyják békében. Ezek az egyedül töltött esték voltak a legkedvesebb élményei, mióta felnőtt lett. Nem vágyott másra, csak szabadságra. Nem akart drága ékszereket, szép ruhákat, amiket csak akkor és ott viselhet, ahol előírják, ahol úgy kell viselkednie, ahogy megtanították, szolgálókat, akik nem az ő kívánságait lesik, hanem azt teszik, amit a szokások diktálnak. Nem akart előnyös szerződést hozó kényszerházasságot sem. Ezt anyja még nem hozta szóba soha, de Shika félt, hogy egyszer megtörténik.

Próbálta elengedni a félelmeit, és a szarvasra gondolt, hogy erőt adjon.  A szarvasok szabadon jártak a környéken, tisztelték őket, az istenek hírnökeit. Sokszor sétált erre egy -egy példány. Shika megérintette a vállát, ahol a titkos szarvasa volt. Senki nem tudott róla, csak ő, és aki tetoválta. Egy gyönyörű nőstény szarvas futott bőrén, kör alakban elburjánzó kacskaringós agancsokkal. Egy éve történt, hogy megjelent előtte ez a csodaszarvas. Akkor is ugyanitt ült, ahol most. Csukott szemmel olyan meditatív állapotba került, hogy nem halotta a tücskök cerregését, a madarak csicsergését, a tenger zúgását sem. Tökéletes csend volt benne és körülötte. Saját belső vezetőjét kereste. Shika egy bölcs, öreg emberalak megjelenésére számított, aki majd vele szemben jön, és megáll előtte, de ehelyett egy szarvast látott meg hasa középpontjában. Azonnal tudta, hogy ő az. Ezután készíttette magára a rajzot.

Most megint őt hívta, egyik keze a vállán, másik a hasa közepét érintette. A szarvas jött, és nézték egymást. Nem beszéltek sohasem, nem kellett a szavakat kimondani, csak a kérdésére gondolt, és tudta, mi a válasz. Érezte, mindent betöltően áramlik köztük ez az isteni éltető erő. Most nem volt határozott kérdése, csak úgy érezte elfáradt, és tanácsot kért, mit tegyen. A szarvas nem mondott semmit, válaszul elindult. Le a hegyről, le egészen a tengerig. Ott mintha megjelent volna anyja, Dzingu hercegnő is, teljes harci díszben, bőrpáncélban, nyakában a varázslatos isteni ékszerekkel, amelyekkel hatalma van a vizek felett is. Megnyílt a tenger, átsétált a szarvas, majd a szárazföldre érve egyre gyorsabban futott, száz meg száz, ezer meg ezer kilométeren át. Magas hegyek, dús erdők, völgyek, folyók követték egymást, majd a szarvas egy füves tájra ért. Homályos volt a kép, a távolban házak tűntek fel, de nem fából készült cseréptetős épületek voltak, hanem kupolás, szövettel bevont, kerek építmények. Körülöttük nagy nyájak legeltek, lovak vágtattak. Bő nadrágos, kaftános, csizmás, süveges nők és férfiak jöttek mentek, tették a dolgukat. A szarvas odaért a központi jurtához, és megállt. Előtte egy fiatal férfi féltérdre ereszkedve a kardjára támaszkodott két kézzel, testén maga varrta bőrpáncél, oldalán tegez, a hátán felajzott íj. A haja hosszú, barna tincsekbe fonva, egy része szabadon, a szeme zöld, és csak nézi. Őt nézi, több ezer kilométerről, ki tudja honnan, akár kontinenseken át. Elképzelhetetlenül távol van, és mégis látja őt, belenéz Shika barna szemeibe, egészen a szívéig. Ekkor már a szarvas is megfordult, és nem a szkíta férfi felé, hanem egyenesen a lányra nézett. Ketten bűvölték Shikát, aki megértette, mit üzen a szarvas: oda kell mennie. A hívást a szívében érezte, és hirtelen ott volt a bizonyosság a tudatában, ezer meg ezer éve ismeri ezt a fiút. Nem tudja a nevét, semmit sem róla, csak annyit, már találkoztak. A szarvas futni kezdett felé, eltűntek a jurták, a szkíta törzsek emberei, a nyájak és a tájak mind a sötétbe vesztek, a szarvas átrepült a tenger felett, minta édesanyja a palota ablakából intett volna felé egyet, hogy minden rendben, és újra ott állt előtte. Shika gondolatban átölelte a szarvast, majd kinyitotta a szemét. A tenger ott volt a helyén, a táj mozdulatlan. Talán nem is történt semmi sem. Forrón izzott  vállán a tetoválás. Shika megnézte: megváltozott a színe. Fekete festékkel készítették, s most kék színben játszott. Hullani kezdtek a könnyei.

Másnap reggel egy hajóból nézte a távolodó szigetet. Anyja reggeli ölelésére gondolt, hogy mennyire hiányozni fog neki. Csendben hagyta el a palotát, csak a szűk család tudta, mi történik. A víz szelíden hullámzott, az égszínkék összeért a mélykékkel, ecsettel szétkent fehér felhők folytak szét a magasban.

Bat-bajan a jurta közepén ült egyenes háttal, keresztbe tett lábbakkal, térdén nyugvó karokkal. Szeme a tűzbe meredt.  A sámán egy utolsót ütött a dobra, és mindenki kiment. A fiú egyedül maradt, hogy meglássa jövőjét. Csatákat várt, hős cselekedeteket, amiben megmutathatja ügyességét, bátorságát. Azt is el tudta képzelni, hogy a törzs szakrális vezetője lesz. Mindegy hogyan, de mindenki védelmezője, aki nagy dolgokat visz majd véghez. Elcsendesedtek a gondolatok, csak a parázs izzott pirosan, mindenhol félhomály. A jurta nyitott ajtaján át meglátott egy alakot közeledni a távolból. Bizonyára egy hírnök, aki jelenti majd az ellenség közeledtét. Hamar lóra kapnak, íjat, szablyát, tegezt felköti, s kezdődik a próbatétel. Most megálmodja, és ha itt az ideje, majd felkészülten áll elébe. Az alak közelebb ért, s barna volt, de nem kaftános. Vágtat, de nem ló.  Agancsai közt fehér fénygömb szórta sugarait.  Mit üzensz nekem, te szarvas?  Miért jöttél hozzám?- Kérdezte Bat-bajan hangtalanul. A szarvas nem szólt sem szóval, sem gondolattal. A fénygömbben egy kép kezdett kirajzolódni válaszul.  Egy gyönyörű, kecses lány alakja jelent meg elmosódott, halvány színekkel. Szeme húzott volt, de máshogy, mint errefelé. Bőre fehérebb, arca lágyabb. A fiú mellkasában szétáradó, meleg, folyóvízhez hasonló erőt érzett elterjedni. Szívkapuja kinyílt. Békeség honolt lelkében és a tájban. Többé nem volt fontos semmi más, csak ez. Ahogy ezt megértette, a kép eltűnt, a szarvas meghajtotta fejét, és hátat fordított, eliramodott, alakja a füves pusztába veszett.

Bat-bajan ezentúl nem sürgött-forgott, nem nyüzsgött annyit. Elvégezte, amit rábíztak, s a hétköznapok csendjét kereste. Várt az újabb jelre. Általában türelmesen, egyre bölcsebben, ritkábban izgatottan, nyugtalanul. Aztán elfáradt a nagy akarásba, és újra visszatért önmagához. Olykor megkérte a sámánokat, adjanak tanácsot. Mit tegyen? Ha rosszabb napja volt, akkor szinte zaklatta őket, mikor történik meg?  Mi dolga ezzel a lánnyal és a saját életével? A sámánok ilyenkor rámosolyogtak, szemükben látszott a mindent tudás fénye, majd úgy sétáltak tovább, mintha nem is szólt volna hozzájuk senki. Édesanyja mondogatta neki: „Csendben ülni, semmit sem tenni, jön a tavasz, s a fű kinő magától.” Ez mindig bíztatólag hatott rá. Ha anyja nem mondta, olyankor saját magát emlékeztette erre.

Eljött a következő téli napforduló. Kerecsen sólymokat röptettek, lovak vágtattak, távoli rokonok érkeztek százával, jurták erdeje telítette meg a völgyet. A fiú kissé zaklatottan ébredt, s ezt a közelgő lovas versenynek tudta be. Lova híres volt gyorsaságáról, jó eséllyel indult a megmérettetésen, de jó ló sok volt a családban, s jó lovas is. Intettek a zászlóval, paták robaja töltötte el a völgyet, porzott a föld végig a kis folyó mentén. A hegyet megkerülve a leghamarabb érkező lovast várta az éljenzés, egy pompás ló, a valaha látott legmívesebb nyereggel és kantárral, s az összes többit egy ízletes lakoma.

 Bat-bajan az élbolyban haladt, a harmadik-negyedik helyen, s úgy tervezte, hogy tartja az iramot, majd az utolsó néhány kilométeren kitör. Addig nem küzd. Átértek a hegy túloldalára, minden jól ment idáig, de egy dombtetőre érve elfogta a szédülés. Nem értette a dolgot, mindig kiváló volt az egészsége.  Tovább vágtatott, tudomást sem véve erről. Majd elmúlik –gondolta. Aztán fájdalmat érzett karjain, hátán, tetoválásai izzottak, mintha égnének, de ő csak hajtotta lovát. Biztosan lehorzsolta egy fa ága, amit észre sem vett – ezzel nyugtatta magát.

Az utolsó kanyar, kibukkannak a hegy mögül, távolról már látszik a cél, a színes kavalkád. Itt az utolsó három kilométer.  Sarkával megérintette lovát, hogy biztassa, fülébe súgott valamit, s ekkor azt érezte, ki kell néznie balra, a bekötő útra. Egy magányos lovas látszott a távolban, lassan haladt. Egyszerű  ruhában utazott,  nem látszott, hogy nő, vagy férfi. Talán férfi, oldalán fegyverek lógtak. Ekkor nagy fényesség borított el mindent, Bat–bajan lova lekanyarodott az útról az unokatestvérek csodálkozására.  A fiú egyre gyorsuló iramban haladt a lány felé, aki mellett már látta sétálni a szarvast, fénygömbbel az agancsai között. Shika szürke ruháján az elmúlt hónapok pora ült, szakadt résein át világoskék fény szivárgott ki. Fáradtan lovagolt, elfogyott az ereje. A fiú megállt előtte, lekapta a nyeregből. Shika sűrűbbnek érezte a levegőt, mint máskor, homályosan látott, mintha szikrázna az éter, pattogást hallott. Beájult a fiú karjaiba, aki erősen szorította magához, haját simogatta, nyakába bújt. Bat-bajan feltette Shikát a szarvasra, s mögé pattant. Átkarolta derekát, így indultak a tábor felé.

A bőr rajz szarvasok megnyugodtak vállaikon, az ezer éve kötött vérszerződés helye is begyógyult már, de az akkori fogadalom varázsigeként szállt a térben, nem szűnt meg működni soha és kitörölhetetlenül mindörökre szól.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: