Hétpálinkás Yamada

2016. július 9. szombat
Írta:

Fejezet az író Isten háta mögül – király színe elé c. könyvéből.

1982-ben történt, amikor még a Japánban élő külföldiek – gaidzsinok – között eléggé zöldfülű voltam. Fellengzősen fogalmazva „mindössze két éve tettem át rezidenciámat a Felkelő Nap Országába”. A japánok a „kommunista” Magyarországgal a kulturális kapcsolatokat csak kötelező szinten mímelték; Tokióban évente-kétévente megrendezték egy-egy magyar állami (másféle nem is volt!) múzeum képkiállítását, és kész!
A magyar kultúra iránti érdeklődés ennél sokkal szélesebb volt (de hát a politika!). Ezen felbuzdulva meglehetősen bátor ötlettel magyar múzeumot alapítottam Tokióban. Japánban mindent, ha pénzed van! Csakhogy nekem éppen az nem volt. Egy forgalmas kerületben, Ikebukuró-ban kibéreltem egy nagytermet. Jövedelmemből a bérleti díjra alig futotta, ezért több hónapos munkával magam emeltem közfalakat és készítettem kiállítási vitrineket. Nos, ekkor került a képbe egy nálam pár évvel idősebb japán, „Yamada szan”.
A cérnavékony, szemüveges fiú egy sikeres zenekar klarinétosa volt, akinek családja hevesen ellenezte az otthoni gyakorlást. Örömmel magára vállalta a múzeum terembérletének egy részét, amiért cserébe a kollégáival ott zenélhettek esténként. Idővel összebarátkoztunk, ez Japánban többnyire közös evést és ivást jelent. Ő inkább az utóbbiban járt élen. Időnként megjelent nálam kedvenc italával, egy üveg whiskyvel, és ivott, amíg csak kotyogott a butella.
Jómagam nem szeretem a whiskyt, csak illemből ittam vele, s eközben ódákat zengtem a magyar gyümölcspálinkákról. Számtalan fajta, mindnek más az íze, illata, zamata… –Yamadának a nyála csorgott! Egy esti italozáskor, valahol a piramisok és az UFO-lények kapcsolatának fejtegetése közepette megpendítette, hogy a fél életét odaadná, ha végigkóstolhatná a híres magyar pálinkákat. Meglepetésként rendeltem Magyarországról hét fajtát: emlékezetem szerint cseresznyét, barackot, almát, körtét, kisüstit, törkölyt és seprőt. Utóbbi a borkészítés mellékterméke. A kiürült boroshordó alján a boréval azonos színű iszap marad vissza, melynek halmazállapota és íze megtévesztésig hasonlít a pocsolyáéra. Takarékos gazdák kimerik e gyanús masszát, és hogy semmi se menjen pocsékba, cukorral dúsítva kifőzik pálinkának. Az íze és ereje dicsérnivaló, de a szaga! Egy stampedli seprőpálinka percek alatt megfertőzi egy terem levegőjét, mintha nyitva felejtették volna az illemhely ajtaját.
Yamada többször elmeséltette velem és végighahotázta az ózdi barátomról szóló történetet. Gyuszó, egy tehetséges grafikus, ha meglátogatott pesti lakásomon, mindig két üveg seprőpálinkával indult útra, de általában csak eggyel érkezett. Filozofikus művész lévén perce- kig téblábolt az ajtóm előtt, miközben az üdvözlőbeszédét fogalmazta. Bejárati ajtóm (sztahanovista mestermunka) csukva is szellősen működött, és közelében felismertem az ismerős „illatot”.
– Bejöhetsz, Gyuszó, nincs zárva!
Gyuszó szentül esküdött, hogy náthára és influenzára csakis seprőpálinkát rendel az orvosa, mint egyetlen ellenszert. – Márpedig az ember az egészégéért minden áldozatra képes – szokta volt mondani. Szerinte a náthavírust a pálinka nagy alkoholtartalma pusztítja el, szerintem a szaga.
Amikor Yamada meglátta az asztalon csatasorba állított hét üveget, örömében még a szemüvege is bepárásodott. Jobban örült, mint hét kiló aranynak. A „kóstolást” a cseresznyével kezdtük, aztán ittuk sorban, egyetlen üveget sem hagytunk ki. Én tartottam a mértéket, tudtam, a magyar nedű nem holmi vacak whisky, de őrá még várt e jelentős tapasztalat. A seprőhöz érkezvén – enyhe túlzással – már a saját nevét is elfelejtette. Vannak síró részegek, vannak hőbörgők, sőt, verekedők. Ő a legjobb fajta volt, minden élcemen percekig nevetett. Én pedig (ki tudja, miért?) sziporkáztam. „Óvtam”, ne csöppentse a pálinkát a tatamira (a gyékénypadlóra), mert átlukasztja vele, és hogy közelgő házassága előtt itallal kellene próbára tennie az arát, és még nem késő visszamondani, ha fintorog. (Ezzel bizony melléfogtam, később saját szememmel láthattam, amint a nagyivó asszonyka szerényen asztal alá issza Yamadát.)
Késő délután jutott eszünkbe, hogy tulajdonképpen a múzeumba készültünk. Ahhoz képest, hogy derekasan ült a tatamin, barátom két lábon járása igen szeszélyesnek ígérkezett. Kimondottan szerencsés ómennek tűnt, hogy nem gyalog, hanem a Toyotájával vágtunk az útnak. Ikebukuróban aránylag precízen besorolt a nagy forgalomba, és ha mégis „megcentiztünk” egy-egy oszlopot vagy kocsit, harsányan hahotázott: „hoppá, ezt direkt csináltam!”. Életünk óvására a Jóisten tíz őrangyalt rendelt mellénk, származásukat tekintve legalább kilenc japánt.
A múzeum környékén derűs hangulatban, csikorgó kerekekkel fordultunk egy keskeny utcába, és a Stuka zuhanóbombázók motorjának bőgését túlharsogva, végigsöpörtünk az úttesten. A fülsértő fékcsikorgás eloszlatta a rózsaszín ködöt, és a szemem elé táruló látványtól megfagyott ereimben a vér. A motorház előtt pár centiméterre egy sápadt rendőr állt. Valószínűleg tisztes távolságban ugrott az útra integetve, de barátom állapotát tekintve így is pilótabravúrnak számított, hogy nem hajtott át rajta. A meghökkenéstől egyensúlyát vesztett egyenruhás fél kézzel a motorháztetőn keresett támaszt.
– Állj! – ordította, szabad karját feltartva, mint aki félig megadja magát. Holott akkor már ugyancsak álltunk, az üresben járó motor hangját csak a szívünk zakatolása harsogta túl.
– Hát nem látta, hogy ide tilos behajtani?
– Éééén? – próbált Yamada időt nyerni a szellemi visszaépülésre – nem láttam tiltó táblát…
– Nem-e? Hát ez mi? – mutat a rendőr maga mellé, és az utcasarkokra. – Meg ott, meg ott, meg ott!
Valóban, táblából megszámlálhattunk tucatnál is többet. Alattuk kis felirat hirdette, hogy csak a helyi boltosok hajthattak be áruszállítás céljából.
– Nahááát! Tényleg! – játszotta a naivat barátom. – Mennyire sajnálom, omári szama! Tudja, csak ide a közelbe megyünk, és le akartam rövidíteni az utat. A figyelmetlenségemért bocsánatot kérek, és máris továbbhajtok, hogy ne tartsam fel a forgalmat.
– Hohó, várjon csak! – csattant fel a rend őre, aki a diskurzus alatt egyre gyanakvóbban meredt Yamada ábrázatára. Barátom szemfehérje ugyanis vörös volt, mint az angóranyúlé.
– Maga ivott! – horkant fel egy leopárd gyanakvásával a közeg.
– Ééééén? – kérdezett vissza megint amaz egy vértanú sértettségével. – Egy korty szake sem csúszott le a torkomon ma, biztos úr! – amit akár igaznak is vehetünk, hiszen egész délután pálinkát vedelt.
– Az mindjárt kiderül! – matatott zsebeiben a rendőr szonda után. – Ejnye, hova is tettem? No, mindegy, leheljen csak rám jó erősen!
Az ittas vezetésért Japánban szigorú büntetés jár. A jog pallosa elmésen – és tegyük hozzá, igazságosan – nem csak a részeg vezetőre sújt, azáltal, hogy elveszi a jogosítványát, de azt is keményen megbünteti, aki itallal kínálta. Ráadásul esetünkben nem egy ártatlanul lecsúszott söröcskéről van szó, Yamada felállította a véralkoholszint pimaszságrekordját. A jogosítványának annyi, talán még a dédunokája sem vezethet autót. Én pedig, a jámbor japánokat halálba hajszoló hétpálinkás gáidzsin elbúcsúzhatok a vízumom véglegesítésétől.
A felszólításra, Yamada, mint férfi (és szamurájok büszke leszármazottja), tudta mivel tartozik őseinek. Megigazította sokdioptriás szemüvegét, és a csatatéren haldokló sebesültek módjára – akik utolsó erejükkel harsogják, hogy „éljen a haza” – mindent beleadott a lehelésbe. Japán sok ezer éves történelmi fájdalmát, a sógunok öldöklő és honvédő harcait, a kamikazek önfeláldozását, az oroszok által elcsaklizott Északi szigeteket és a klarinétja fújását.
A rizsből erjesztett szakénak meglehetősen átható szaga van, s a gyomorban tovább „érlelődik”. A tökéletességre törekvő japánok ezt a második díjra érdemes ikával, a szárított tintahal rágcsálásával teszik felejthetetlenné. E kettő együtt meghatározhatatlan kémiai elegyet alkot, amely a pálpusztaitól fuvallatként ragadná el a pálmát. Aki utazott már a tokiói metró péntek esti utolsó járatán, tudja, mire gondolok.
Ám a hét magyar pálinka közös „illata” (amiből erősen kiordított a törköly, a kisüsti meg a seprő) még csak nem is hasonlított a japán részegek leheletére. Abból kérem valódi magyar virtus szólt: puszta, Rózsa Sándor, csikósostor, rajkózenekar meg a szocialista gazdasági mechanizmus. Szóval minden, csak nem erjesztett rizs. A rend őre mint áramütéstől hőkölt vissza az idegen kultúrától. Égboltnak fordított arccal kapkodott friss levegő után, a térde megroggyant, és láthatóan a könnyeivel küzdött. Pár másodpercig – míg visszanyerte lélekjelenlétét – cérnaszálon függött a jövőnk. Aztán döntött.
– Hajtson tovább! – mutatta undorral az utat, s mintegy hátunknak ordította a végszót: – Szerencséje, hogy nem fogyasztott alkoholt!
Yamadával külön-külön, de egyazon kétséggel fogunk meghalni; vajon mifélének azonosíthatta a rend derék őre a magyar kultúra könnyfakasztó üzenetét? Önjáróra érlelt sajtra tippelt, vagy a háború utáni nehéz időkből rémlett fel egy emléke? Soha nem tudjuk már meg.
A komolyságunkból csak a szomszéd utcáig futotta. Befüstölögtünk a járda mellé, szabályosan leparkoltunk, aztán percekig fetrengtünk a nevetéstől. Évekkel később is elég volt egy pillanatra noteszt-ceruzát és igazoltatást mímelnem, és kitört a hahota.
A történet utózöngéje, hogy barátom elkérte a maradék pálinkákat – úgymond – a lelki megrázkódtatása gyógyítására. Fogyasztásánál szigorúan betartotta a használati utasítást, amely így szól: „a magyar pálinkából egy pohárral orvosság, hét pohárral gyógyszer”. Így ragadt rá a Hétpálinkás Yamada név.

 


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...