Ön most itt van:

Harencsár László: Kokoro (Az utolsó huszár)

A Föld ezernyi titkot rejt. Megközelíthetetlen szigeteket, erdőket, hegyeket, ahol emberek élnek évszázadok, de lehet, hogy évezredek óta őrzött tudással, tapasztalatokkal, kultúrával és hittel. Sokszor fel sem tudják mérni, hogy mit tudnak, hogy minek vannak a birtokában. Gyakran előfordul, hogy egy messze földről érkezett idegen tárja fel előttük kincseiket, felnyitva szemüket, hogy lássák saját fényüket.

Ezek a helyek többnyire misztikus, titokzatos helyek. Elrejtett szigetek, elszigetelt pusztaságok vagy megközelíthetetlen őserdők.

Ilyen ország Japán, bár nem egy elrejtett sziget, nem megközelíthetetlen őserdő, de titokzatos és tiszteletet ébreszt mindenkiben, ki e csodálatos népet megismerheti.

A mi országunk, Magyarország aztán tényleg nem őserdő, nem sziget, nem egy nyolcezer méter magas hegyekkel körülvett, titokzatos hely.  Történelmünk kalandos. Rengeteg könny és vér áztatta e földet, de nincs itt semmi különleges, misztikus dolog. Vagy van?

Szerencsére mindig akad egy messzi földről érkezett idegen, aki egy kicsit kinyitja szemünket, hogy lássuk magunkat.

Egy rozoga hajón ért partot. A hajó a zátonyra érve, szinte azonnal szétesett. Kikászálódott a törmelékek alól s meglátta a hegyeket. A Balkán hegyeit. Érezte, tudta, hogy el kell indulnia, mert a hegyek mögött várnak rá. Egy nép vár rá, hogy visszaadja nekik a hitüket.

Szamuráj volt, aki bűnt követett el, akinek megadták a szeppuku tiszteletét. Nem élt e keggyel, mert a szégyent jobban el tudta viselni, mint azt az érzést a szívében, hogy neki el kell mennie innen, mert valahol várják. Száműzték.

A partra sodródva érezte, hogy el kell indulnia a hegyek felé.

 Újra erőt érzett magában. Nem tette fel a kérdést, hogy “Mi keresnivalóm van-e Földön?”

Elindult. Talán nem is csak a lábai vitték. Szöges sziklákon, meredélyeken, étlen-szomjan, a Nap tüzében, az éj hidegében vitték lábai.

Sokan voltak, kik segítették útjában.

Nem értette segítői nyelvét. Ők sem értették az övét, csupán azt érezték, hogy ez a különleges, kedves, sárgásbőrű, vágott szemű férfi megy valahová, ahová mennie kell.

 A Kárpátok hágóinak egyik csúcsán megállt. A távoli s közeli völgyekből füstfelhők szálltak fel. Morajlás gőze telítette a lenyugvó Nap fátyolos fényét.

Pirkadatkor megérkezett a táborba. Az éji parázs s némi szalonnabőr még sercegett a tábortűzön.

Furcsán néztek rá. Mert, hát furcsa volt, de senki sem támadt rá, senki sem akarta ledöfni. Csak nézték, ahogy az idegen egyenesen a tábornok sátra felé veszi az irányt.

A tábornoki sátor előtt megállt, térdre ereszkedett.

A sátorban éppen haditanácsot ültek, ám egyszerre elnémultak. Azt érezték, hogy most ki kell menniük a sátorból, mert várja őket valami, valaki a sátor előtt.

Meglátták a kis, izmos lábú, mosolygós szemű japánt a sátor előtt.

Kokoro, így nevezték a férfit. Szív. Ezt jelenti magyarul. Persze volt még több neve is, de nem kellett több, mert a férfi jobb kezét a szívére tette s azt mondta, hogy „kokoro”.

Kokorót a gyalogsághoz osztották be.

Számtalan ravasz, rafinált mozdulatot tanított meg a huszároknak. Természetesen nem volt egyszerű, hiszen a magyar huszárok kardja teljesen más volt, mint a japán kardok. Teljesen más harcmodort, teljesen más technikát feltételezett. Eleinte nevetgéltek azon, ahogy ugrál, de később tisztelték harctudományát és meg is szerették e fura szerzetet. Befogadták, mert egy dolog teljesen azonos volt a japánban és magyar huszárokban. A Hazaszeretet!

 A hazaszeretet nem ismer nyelveket, bőrszínt és semmi mást, amely megkülönböztetheti az egyik embert, a másiktól.

Talán ezért nem volt szüksége sem Kokorónak, sem a magyaroknak, hogy megismerjék egymás nyelvét, hogy megértsék azt, amit a másik mond.

Felkészültek. Várták a csatát, az utolsó csatát. Feszültek voltak, de amikor a japán férfira néztek megnyugodtak.

A Bihari hegyekben egy rövid csata zajlott le a magyar és az osztrák csapatok között. Egy, a Szabadságharc utolsó ütközeteinek egyike. Nem volt egyértelmű, hogy kik győztek.

Ez a csata azonban emlékezetes marad. A szemtanúk emlékezete szerint egy furcsa, alacsony, sárgabőrű, kis huszár vezette a magyarok rohamát.

Többé nem látták. Senki sem akadt nyomára.

Pár héttel később egy holttestre bukkantak, egy szikla tövében. A férfi fehér vásznon ült. Életének maga vetett végett egy huszárkarddal.

Sírhantját egy japán és egy magyar zászló borította.

 

 

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: