Ön most itt van:

Hacsibime, a fatálas

Sok-sok éve, réges-régen, éldegéltek egy községben. Öreg volt az ember, asszony, szegénye­sen éltek nagyon. Kunyhójuknak ékessége, lánykájuk volt, Hacsibime. Szépségének párja nem volt, csupa jóság, bájosság volt.

Megjött egy nap, hogy az apjuk elhagyta e szép világot s úgy maradtak mint az ujjam, a szép lányka meg az anyja. Idő mult, míg megnyugodtak, de a szegény öreg asszony semminek se örült többé, még a lánya arcának sem.

– Árthat neki nagy szépsége, – mondogatta volt az anyja, – veszedelem környékezi, sok kísértés kerülgeti.

Ügyet se vet a lányára, szépséges kis orcájára, szorgalomra szoktatgatja, szót fogadni tanít­gatja. Jó lelke volt lánykájának, örömére az anyjának.

Évek teltek, évek multak s eljött az a szomorú nap, hogy az asszony nagy beteg lett, szegény feje ágynak esett. Nagy betegen inti lányát, hogy maradjon jónak lelke, a rosszat meg el­kerülje.

– Jaj mi lesz a leánykámmal, – sopánkodik szegény beteg, – nem lesz aki oltalmazza, tettét-vettét megvigyázza.

Odaszól a leányának, hogy egy fatál az udvaron, hozza be nagy hamarosan. Hozza a lány a fatálat, odanyujtja az anyjának s letérdel az ágya mellé, hogy megtudja óhajtását. Fogja anyja a fatálat, ráilleszti a lányára, feje selymes hajzatára. Nagy széle volt a fatálnak s amint reáborította, az arcát beárnyékolta, úgyhogy senkise láthatta, hogy mily szépség van alatta. Megnyugodott a nagy beteg és fogadtatta a lányával, hogy a tálat a fejéről le nem veszi, míg a világ. Lehanyatlott párnájára és a lelkét kilehelte.

Egymagára maradt a lány, anyától, apától árván, nincsen többé gondozója, tanácsokkal ellátója. Élni szegény úgy éldegélt, hogy mezőre járt dolgozni, rózsát szedni, magot vetni s mikor este nagy fáradtan visszatért a kunyhójába, nyugodt szívvel gondolhatott anyja, apja tanácsára, fogadalma szent szavára. S mert a tálat le nem vette, elnevezték községszerte: Hacsibime, a fatálas.

Legények megkörnyékezték, kérő szóval arra kérték, vegye kissé le a tálját, hadd láthassák szép orcáját. De a lányka állhatatos, ügyet sem vet semmi szóra, kísértő rossz gondolatra. Szűkösen csak megéldegélt, munkás lány volt, sose henyélt, Hacsibime, a fatálas.

Épp a mezőn dolgozgatott, szorgalmasan munkálkodott, amikor egy földesgazda, a környék leggazdagabbja, meglátta a serénységét, nagy szorgalmát, ügyességét. Hozzálépett, köszön­tötte, szíves szókkal megdícsérte s amint látta nagy jóságát, szíve-lelke tisztaságát, befogadta a házába, nem cseléd, de gyerekszámba. Beteg volt a földesasszony, ahoz kellett ápolónak s amint napok, hetek teltek, gondjai megkönnyebbedtek.

Történt egy nap, hogy a házhoz kedves vendég állított be. Nagy fia volt a gazdának, az jött volt meg idegenből. Látja a lányt anyja mellett s jót nevet a fatányérján, amikor megmondják neki, hogy fejéről le nem veszi. Mégis egyszer, hogy, hogy nem volt, alánézett a fatálnak s szeme-szája tátva maradt, megláttára a szép lánynak.

– Ő lesz az én feleségem, senki más e nagy világon, – mondja legott szüleinek s szóval, szívvel addig kéri, kérő szóval esdekeli, míg a célját el nem éri.

Ám a lányka szabadkozik, hogy őt tiltja fogadalma, anyjának tett igéretét, mindhalálig ő megállja. Nehéz szívvel huzakodik, bocsánatért rimánkodik.

Mikor megjött az éjszaka s nyugalomra hajtja fejét, álmában az anyját látja s arra inti a lányát, hogy szereti gazda fia, menjen hozzá feleségül. Boldog szívvel ébredezett s mert kedvére volt a legény, enged unszoló szavának s kezét-szívét odanyujtja.

Közeleg a lagzi napja, sürgés-forgás, készülődés s örömére a nagy napnak, arra kérik a leánykát, hogy a fatál fogadalma kerüljön le a fejéről. Ám a fatál a fejére, mintha oda lenne nőve és amint húzzák, ráncigálják, nagy fájdalom hasítja át.

– Maradjon csak inkább rajta, – szól a násznép megnyugodva és úgy indul el esküvőre Hacsibime, a fatálas.

Lakománál ül az új pár, hozzák a hármas nászitalt s mikor a lány a pohárkát, harmadszorra kiüríti, egyet roppan fején a tál s darabokban hull le róla. Ámultára mátkapárnak, a szülőknek és násznépnek, drágakő meg arany, ezüst hulldogál a törött tálból.

Soha annyi kincset együtt, nem láttak még a községben. Még nagyobb az ámulásuk, amint a lány fatál nélkül, ragyogón nagy szépségétül, irul-pirul virágmódra. Soha olyan bájos arcot, a világ még alig látott s mindenkihez kedves nyájas, Hacsibime, a fatálas.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/15700/15728/15728.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: