Sok-sok éve, réges-régen, éldegéltek egy községben. Öreg volt az ember, asszony, szegényesen éltek nagyon. Kunyhójuknak ékessége, lánykájuk volt, Hacsibime. Szépségének párja nem volt, csupa jóság, bájosság volt.
Megjött egy nap, hogy az apjuk elhagyta e szép világot s úgy maradtak mint az ujjam, a szép lányka meg az anyja. Idő mult, míg megnyugodtak, de a szegény öreg asszony semminek se örült többé, még a lánya arcának sem.
– Árthat neki nagy szépsége, – mondogatta volt az anyja, – veszedelem környékezi, sok kísértés kerülgeti.
Ügyet se vet a lányára, szépséges kis orcájára, szorgalomra szoktatgatja, szót fogadni tanítgatja. Jó lelke volt lánykájának, örömére az anyjának.
Évek teltek, évek multak s eljött az a szomorú nap, hogy az asszony nagy beteg lett, szegény feje ágynak esett. Nagy betegen inti lányát, hogy maradjon jónak lelke, a rosszat meg elkerülje.
– Jaj mi lesz a leánykámmal, – sopánkodik szegény beteg, – nem lesz aki oltalmazza, tettét-vettét megvigyázza.
Odaszól a leányának, hogy egy fatál az udvaron, hozza be nagy hamarosan. Hozza a lány a fatálat, odanyujtja az anyjának s letérdel az ágya mellé, hogy megtudja óhajtását. Fogja anyja a fatálat, ráilleszti a lányára, feje selymes hajzatára. Nagy széle volt a fatálnak s amint reáborította, az arcát beárnyékolta, úgyhogy senkise láthatta, hogy mily szépség van alatta. Megnyugodott a nagy beteg és fogadtatta a lányával, hogy a tálat a fejéről le nem veszi, míg a világ. Lehanyatlott párnájára és a lelkét kilehelte.
Egymagára maradt a lány, anyától, apától árván, nincsen többé gondozója, tanácsokkal ellátója. Élni szegény úgy éldegélt, hogy mezőre járt dolgozni, rózsát szedni, magot vetni s mikor este nagy fáradtan visszatért a kunyhójába, nyugodt szívvel gondolhatott anyja, apja tanácsára, fogadalma szent szavára. S mert a tálat le nem vette, elnevezték községszerte: Hacsibime, a fatálas.
Legények megkörnyékezték, kérő szóval arra kérték, vegye kissé le a tálját, hadd láthassák szép orcáját. De a lányka állhatatos, ügyet sem vet semmi szóra, kísértő rossz gondolatra. Szűkösen csak megéldegélt, munkás lány volt, sose henyélt, Hacsibime, a fatálas.
Épp a mezőn dolgozgatott, szorgalmasan munkálkodott, amikor egy földesgazda, a környék leggazdagabbja, meglátta a serénységét, nagy szorgalmát, ügyességét. Hozzálépett, köszöntötte, szíves szókkal megdícsérte s amint látta nagy jóságát, szíve-lelke tisztaságát, befogadta a házába, nem cseléd, de gyerekszámba. Beteg volt a földesasszony, ahoz kellett ápolónak s amint napok, hetek teltek, gondjai megkönnyebbedtek.
Történt egy nap, hogy a házhoz kedves vendég állított be. Nagy fia volt a gazdának, az jött volt meg idegenből. Látja a lányt anyja mellett s jót nevet a fatányérján, amikor megmondják neki, hogy fejéről le nem veszi. Mégis egyszer, hogy, hogy nem volt, alánézett a fatálnak s szeme-szája tátva maradt, megláttára a szép lánynak.
– Ő lesz az én feleségem, senki más e nagy világon, – mondja legott szüleinek s szóval, szívvel addig kéri, kérő szóval esdekeli, míg a célját el nem éri.
Ám a lányka szabadkozik, hogy őt tiltja fogadalma, anyjának tett igéretét, mindhalálig ő megállja. Nehéz szívvel huzakodik, bocsánatért rimánkodik.
Mikor megjött az éjszaka s nyugalomra hajtja fejét, álmában az anyját látja s arra inti a lányát, hogy szereti gazda fia, menjen hozzá feleségül. Boldog szívvel ébredezett s mert kedvére volt a legény, enged unszoló szavának s kezét-szívét odanyujtja.
Közeleg a lagzi napja, sürgés-forgás, készülődés s örömére a nagy napnak, arra kérik a leánykát, hogy a fatál fogadalma kerüljön le a fejéről. Ám a fatál a fejére, mintha oda lenne nőve és amint húzzák, ráncigálják, nagy fájdalom hasítja át.
– Maradjon csak inkább rajta, – szól a násznép megnyugodva és úgy indul el esküvőre Hacsibime, a fatálas.
Lakománál ül az új pár, hozzák a hármas nászitalt s mikor a lány a pohárkát, harmadszorra kiüríti, egyet roppan fején a tál s darabokban hull le róla. Ámultára mátkapárnak, a szülőknek és násznépnek, drágakő meg arany, ezüst hulldogál a törött tálból.
Soha annyi kincset együtt, nem láttak még a községben. Még nagyobb az ámulásuk, amint a lány fatál nélkül, ragyogón nagy szépségétül, irul-pirul virágmódra. Soha olyan bájos arcot, a világ még alig látott s mindenkihez kedves nyájas, Hacsibime, a fatálas.
