Gróf Benyovszky Móric élete és Kalandjai 7/13

BENYOVSZKY MÓRIC
A GRÓF NAPLÓJEGYZETEI UTÁN
ÍRTA
RADÓ VILMOS
Egyedülálló, hiánypótló élmény a Japánba második magyarként érkezett honfitársunk sokrétű tapasztalata. Érdemes megismerni e nem mindennapi, vállalkozó szellemű magyar teljes életét és halálát is. – a Szerkesztőség.
A szövetségesek egész tizenöt lépésnyire közeledtek a katonasághoz s most egyszerre tüzet adtak. Minden lövés talált. A katonák rémülten futottak az erdő felé s otthagyták az ágyúkat. Ez öreg hiba volt a tiszttől, mert ha a várba vonul vissza, az összeesküvők azt soha be nem vehették volna. De Benyovszky ezt a hibát tüstént a maga hasznára fordította. Egy negyedóra alatt összeszedte embereit s most az ellenség ágyúival tüzelt az árok mellett fekvő csapatra. Csak a levegőbe lövetett, de a katonák annyira megrémültek, hogy egy sem mert fekvőhelyéből kimozdulni s Benyovszky embereivel egyenesen a várnak vehette útját. A várbeli őrök, az ágyúk zörgését hallván, a szövetségeseket társaiknak tartották s azt kiáltották le:
«Hozzátok-e a foglyokat?»
«Hozzuk bizony!» – kiáltott egy szövetséges. És most gyorsan, nagy erőfeszítéssel leeresztették az őrök a csapóhidat, mire Benyovszky és emberei nagy bátran bevonultak a várba s a tizenkét őrszemet gyorsan eltették láb alól. A hidat azonnal felhúzták megint s őröket állítottak ki. Amint Benyovszky a vár udvarára érkezett, emberei éppen avval voltak elfoglalva, hogy egy petardával a belső kaput felrobbantsák. A gróf egy nyitott ablakon beszökött a kormányzó lakásába. Nilovné és gyermekei arra kérték, hogy az istenért, mentse meg a kormányzót, amit ez meg is igért. Tüstént elment Nilov úr szobájába s arra kérte, siessen gyermekei lakosztályába, ott bátorságban lesz az élete.

«De elébb neked meg kell halnod!» szólt Nilov s rásütötte Benyovszkyra pisztolyát. A golyó a lábát találta. De a gróf nem tágított, tovább is csak arra kérte, gondoljon életével, hiszen az ellentállás hiábavaló. Ha ő mellette nincsen, könnyen baja történhetnék. A felesége és gyermekei is térdükön rimánkodtak neki, fogadja meg Benyovszky tanácsát. De a kormányzó rájuk sem hallgatott, hanem dühösen torkán ragadta a grófot és fojtogatni kezdte, úgyhogy ennek nem maradt egyéb hátra, mint vagy feláldozza a saját életét, vagy pedig tőrét mártja a kormányzó szívébe. Ebben a pillanatban nagy robbanás történt. A belső kapu megnyílt az összeesküvők előtt s a következő percben már a szobában termett Panov egy társával. Amint barátja kétségbeesett helyzetét látta, arra kérte a kormányzót, eressze el Benyovszkyt. Nilov nem engedett. Panov tehát egy hatalmas kardcsapással kettéhasította koponyáját. S most oly jelenet következett, amelynek megrendítő volta leírhatatlan. Nilovné Benyovszky lábához borult, leányai jobbra-balra ájultan roskadoztak, maga a gróf is e nyomor láttára annyira megrendült belsejében, hogy alig birta magát fenntartani. Panov ezt észrevette s arra kérte Benyovszkyt, menjen le a társaihoz az udvarra, akik még mindig harcolnak a katonákkal. Nilovné asszonyról és családjáról majd gondoskodik ő. Benyovszky engedelmeskedett. Amint leért, a katonákat már visszaverték s ellepve találta az udvart holtakkal és sebesültekkel.

Másnap reggel a gróf felkereste Nilovnét, akit ágyban talált. A földre borult a szerencsétlen nő előtt s kérte, ne tudja be neki férje halálának okát, mert hiszen látta, hogy saját élete veszélyeztetésével törekedett a férjét megmenteni.
A szegény asszony nagy fájdalma mellett sem tett neki szemrehányásokat, csak gyermekei után tudakozódott s arra kérte, távolítsa el azt az őrt, akit Panov a lakásához rendelt. De midőn Benyovszky felvilágosította, hogy ez az ő biztonsága okáért történt, egy szót sem szólt többé.
Azalatt visszaérkezett Panov avval a jelentéssel, hogy a városból mind kivonultak a férfiak, hogy továbbá a hetman, akit emberei közül néhányan kiszabadítottak fogságából, a kozákjait felfegyverezte, a várostól egy félórányira fekvő magaslatra vonult velük s kijelenté, hogy kiéhezteti a várban levő összeesküvőket. Benyovszky tüstént egybehívta társait s előadta, hogy az új veszedelem, mely őket fenyegeti, gyors elhatározást követel. A kiéheztetés veszedelmének elhárítására pedig a következőt ajánlja: Húsz ember azonnal a városba küldendő, ezek kergessék az asszonyokat és gyermekeket, akik ott maradtak, mind egy lábig a templomba, ezt aztán rakják körül bútorokkal, fával s egyéb tüzelőanyaggal. Erre aztán értésükre adandó az asszonyoknak, hogy készüljenek el a halálra, hogy férjeik ellenszegülése teszi e szigorú eljárást szükségessé. Később meg lehet velük értetni, hogy megmenekülésükre van még egy mód, ha közülük három asszonyt és tizenkét hajadont elküldenek atyáikhoz s arra kérik, hogy rakják le a fegyvert. Ezt az indítványt tüstént elfogadták és Panovot bízták meg a kivitelével.
Reggel aztán elküldtek néhány asszonyt és gyermeket Szibaev vezetése alatt a város férfiaihoz s a kozákokhoz a következő izenettel: «Mi nagyon nevetségesnek tartjuk ama terveteket, hogy bennünket ki akartok éheztetni, holott itt hagytátok kezeink közt az asszonyokat és gyermekeket, akiknek vére lelketeken fog égni, ha tervetek mellett konokul megmaradtok. Feltételeink a következők: 1. E követünk megérkezése után egy órával szabadon bocsátjátok ama négy társunkat, akiket a hetman kiszabadításakor foglyokul ejtettetek. 2. Lerakjátok a fegyvert s fegyvertelen jöttök a vár elé, hogy közületek tetszésünk szerint túszokat választhassunk, elejét vevén így minden további ellenségeskedésnek. Ha e feltételeinket el nem fogadjátok, a templom s a benne levők a tűz martalékává lesznek. Most kilenc óra van; tízkor, ha addig igenlő felelet nem jő, a templom lángokban áll.»
Alig ment el az izenet, belépett Benyovszkyhoz Nilovné. Mikor megpillantá a grófot, aki a harcban megsebesülvén, a nagy megerőltetés és a vérveszteség miatt egész bágyadtan és halálsápadtan feküdt ágyában, vígasztalni kezdé, noha ő maga szorult legjobban a vígasztalásra, és biztosította, hogy ártatlannak tartja őt férje halálában, mivel szemtanúja volt, hogy megsebesítve is milyen kíméletesen bánt vele. Most csak végbúcsút jött venni tőle, mivel feltett szándéka, hogy férje temetése után azonnal távozik családjával s arra kéri, támogassa őt ebben. A gróf alig tudott megindultságában szót találni s csak annyit mondott, hogy kész mindent megtenni, ami csak tőle telik.
Egynegyed volt tízre, mikor jelentették, hogy a magaslaton, ahol a kozákok tanyáznak, póznákra kötött fehér kendőket lobogtatnak s néhány perc mulva ötven fegyvertelen kozák lélekszakadva futott a vár felé. Közülök kettőt elvezettek Benyovszky elé. Ezek kijelenték, hogy elfogadják a feltételeket, hogy egy félóra mulva ott lesznek mindnyájan a vár előtt, amint Benyovszkyék kívánják, s arra kérik őket, hogy a többinek a megérkezéséig ne tegyenek semmit.
Nyomban rá jött Szibaev is s azt beszélte, hogy a kozákok, amint a levél tartalmát hallották, tüstént sietni akartak a templomhoz, hogy családjaikat megszabadítsák. De az asszonyok megakadályozták őket s arra kérték, hogy az Isten szerelméért ne menjenek, mert már minden elő van készítve a templom felgyujtására s csak siettetni fogják öveik halálát. Erre a kozákok tanácskozni kezdtek s a vége az lett, hogy a hetmant elfogták s most hozzák, kiszolgáltatják Benyovszkynak. Még el sem végezte Szibaev a jelentését, már megérkeztek a kozákok mind. Panov közülük kiválasztott ötvenet, a legelőkelőbbjeit, kezeseknek. Elővigyázatból elküldtek még egypár embert, hogy azokat a fegyvereket, melyeket a kozákok leraktak, őrizzék a magaslaton mindaddig, míg majd a várba lehet szállítani.
Most Benyovszky parancsokat osztogatott. Krusztievnek el kellett mennie, hogy Kuznecov segítségével kerítse hatalmába a Péter és Pál hajót és égesse fel a kikötőben levő többi hajót mind. Baturint megbízta, hogy leltározza a kincsesházat s a raktárakat. Panovnak gondoskodnia kellett a kormányzó s az elesettek temetéséről. Wynbladth pedig katonai ügyekben intézkedett. Maga Benyovszky mitsem tehetett, mivel sebe nagy fájdalmat okozott neki.
Május másodikán Benyovszky magához hívatta társait s kifejezte nekik köszönetét bátor s elszánt maguktartásáért. Továbbá parancsot adott, hogy csináljanak tutajokat s azokon szállítsák le a folyón az ágyúkat, a lövő- és élelmiszert. Benyovszky parancsára a kancellária levéltárát is elvitték a hajóra, a tárházakban pedig oly tömérdek és nagyértékű szűcsárukat találtak, hogy elegendő volt mindnyájukat jómódba helyezni, ha Európába visszatérnek. A császári pénztárban levő pénzt és drága szöveteket pedig azonnal elosztotta Benyovszky emberei közt.
Miután istentiszteletet tartottak, Benyovszky a várban nagy lakomát szerzett, amelyen a város polgárai közül is jelen voltak sokan.
Hatodikán a gróf Bolsereck városa számára új hatóságot nevezett ki, s a lakosoknak hittel kellett fogadniok, hogy míg a szövetségesek Kamcsatkában lesznek, semmit sem tesznek Benyovszky tudta és beleegyezése nélkül. Erre Benyovszky elhagyta Bolsereck városát s a kikötőbe érvén, megtudta Csurintól, hogy 11-én indulhatnak.
A Szent Péter és Pál hajón hetvenöt szolgálatot tevő férfiú, kilenc nő és tizenkét utas, összesen tehát kilencvenhat ember volt. Főparancsnok volt Benyovszky gróf, alparancsnok pedig Krusztiev.
Május 12-én egy csütörtöki napon, korán reggel elhagyták a bolserecki kikötőt és délnek vevék útjukat.
Néhány napi hajózás után megpillantották a Bering-szigeteket, amelyektől vagy egy fél mértföldnyire horgonyt vetettek és elküldték Panovot tíz emberrel egy csónakon, hogy kémlelje ki a szigeteket. Panov jelentette, hogy a sziget merőben lakatlan. De Benyovszky, midőn a sziget egyik öblében kikötött, mégis elküldött néhány embert, hogy vegyék tüzetesebben szemügyre a szigetet. Estefelé jöttek vissza a sziget kikémlelésére kiküldött emberek s jelentették, hogy az öböltől vagy egy mérföldnyire egy kunyhót találtak, benne egy kutyát s egy hordó alatt egy levelet, amelyet elhoztak. Úgy vélekedtek, hogy a szigeten igenis vannak emberek, mivel a hóban friss lábnyomokat vett észre. Benyovszky felbontotta a levelet s a következőt olvasta:
«Üdv és egészség mindazoknak, akik e szigetre érkeznek! Ezennel tudatom, hogy az Erzsébet-hajó, mely 1769-ben Ochock kikötőjét az én vezetésem alatt elhagyá, kénytelen volt egy egész esztendeig e sziget előtt vesztegelni, mivel viharok miatt tetemes sérüléseket szenvedett. Ennyi idő után végre le kellett mondanunk arról a reményről, hogy a hajót megint használható karba hozhassuk. Szétszedtük tehát és csónakokat csináltunk belőle. Ezeken készülök egy innen keletre fekvő szigetre menni, abban a reményben, hogy ott hajót találok, melyen hajósnépemmel visszamehetek hazámba.
Kelt 1771-ben, január 24-én.
Ochotyn Iván, kapitány.
Balakirov Boldizsár, kormányos.»

Benyovszkynak úgy rémlett, mintha Ochockban hallott volna Ochotyn felől, hogy nem orosz, hogy a vezetésére bízott hajót magához ragadta s legénységét rábeszélte, hogy próbáljanak szerencsét s telepedjenek le vele az Aleuti szigeteken. Itt azóta több orosz hajót elraboltak, amelyeknek személyzete megadta magát Ochotynnak. Körülbelül száz európai ember van vele s ama sziget lakosai is alávetették magukat neki. Benyovszky e dolgokat hallván, majdnem biztosra vette, hogy Ochotyn emberei közül vannak egynéhányan a szigeten. Azért öt embert jól felfegyverkezve s élelmiszerekkel ellátva elküldött a szigetre, mindenikét más-más irányba s meghívót adott velük Ochotyn és emberei számára. Ő maga pedig megmaradt az öbölben, amelyet emberei az ő tiszteletére Móric-öbölnek neveztek el.

Másnap öt órakor reggel Krusztiev felkerestette Benyovszkyt azzal a hírrel, hogy a sziget déli részén lövések hallatszottak. A gróf rögtön megtett minden intézkedést, hogy támadás esetén készek legyenek, Wynbladthot pedig tizenhat emberrel dereglyére ültette s elküldte őket az öböl déli részére. Ő maga is nyolc más emberrel követte őket egy kisebb csónakon. A sziget déli csúcsához közeledve egy kamcsatkai szerkezetű csónakot láttak közeledni s egyik rajta ülő azt kiáltotta, hogy levelet hoz a Szent Péter-hajó parancsnokának. Egypár perc mulva egészen közel jöttek Benyovszkyékhoz. A gróf átvette a levelet, elolvasta s felszólította az öt oroszt, akik a csónakban ültek, menjenek el vele a Szent Péter és Pál födélzetére. A gróf itt egybegyüjtötte embereit s elolvasta előttük az említett levelet, amely így hangzott:
«Üdv a Szent Péter és Pál derék, rettenthetetlen parancsnokának s az egész társaságnak! Kedves barátaim és társaim! Nagy örömmel értesültem, hogy szerencsésen e szigetre érkeztetek. Embereitek, akiket hozzánk küldöttetek, megérttették velünk terveiteket s mi inkább barátokul tartottuk őket magunknál, semmint kezesekül, hogy élelemmel ellátva küldjük őket vissza, aminek bizonyosan híjával vagytok. Kérjük a parancsnokot, adjon nekünk hírt, ha hajlandó velünk érintkezésbe lépni? Ha igen, tudassa velünk e levél vivőivel a találkozás helyét. Minden jót kívánunk nektek s ajánljuk magunkat barátságtokba. Isten veletek!
Ochotyn Iván.»
Benyovszky tanácsára azt határozta a társaság, hogy Ochotynnak egy embere vigye el a gróf válaszát, a másik négyet pedig ott tartják, míg az ő társaik vissza nem kerülnek. Benyovszky válasza pedig ez volt:
«Le nem írhatom Önnek azt az örömet, amelyet annak hallatára éreztem, hogy Ön e szigeten tartózkodik. Mióta a derék Ochotynnak híre hozzám eljutott, mindig nagyrabecsültem és most misem tartóztat, hogy vele megismerkedjem s iránta való tiszteletemet kifejezzem. Kérem, ne írja Ön azt az óvatosságot, amelyet találkozásunknál szem előtt tartok, a bizalmatlanság rovására; a nagy elővigyázat csak a bátortalan embereknek árt. Kérem Önt, legyen holnap reggel 6 órakor négy emberével a sziget déli csúcsán; én ugyanannyi társammal fogok ott megjelenni. Mihelyest egymást meglátjuk, lerakjuk a fegyvert és testvéri bizalommal közeledünk egymáshoz.
Móric Ágost.»

Másnap öt órakor reggel Benyovszky három ágyút süttetett el és négy emberével a dereglyébe szállt. A meghatározott helyen Ochotyn már várta és igen barátságosan fogadta őket. Harminchat éves, igen széptermetű férfiú volt s igen jól beszélt németül és franciául. Mindjárt az első üdvözlések után elbeszélte Benyovszkynak élete történetét és kalandjait. Erzsébet császárné alatt a szmolenszki ezredben szolgált mint kapitány, később kegyvesztett lett s Szibériába küldték számkivetésbe. Jakuckba érkezvén, «megkegyelmeztek» neki s elküldték Ochockba. Itt egy hajóra került, amely vidravadászatra volt kirendelve. Amint az Aleuti szigetek egyikén ki akartak kötni, a hajószemélyzet ötven emberével pártot ütött és szerencsésen hatalmába kerítette a hajót.

Folytatjuk
A dokumentum az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából származik – http://mek.oszk.hu
A szöveget az alábbi nyomtatott kiadás alapján a MEK Egyesület készítette
Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai / a gróf naplójegyzetei után írta Radó Vilmos
[Budapest] : Athenaeum, [1933]”

Ajánlott bejegyzések