Gróf Benyovszky Móric élete és Kalandjai 5/13

2012. november 10. szombat
Írta:
BENYOVSZKY MÓRIC
A GRÓF NAPLÓJEGYZETEI UTÁN
ÍRTA
RADÓ VILMOS
Egyedülálló, hiánypótló élmény a Japánba második magyarként érkezett honfitársunk sokrétű tapasztalata. Érdemes megismerni e nem mindennapi, vállalkozó szellemű magyar teljes életét és halálát is. – a Szerkesztőség.
18-án egy Tontina nevű kuril faluba érkezett Benyovszky, amelynek tájonja igen barátságosan fogadta s maga, valamint fia elkísérték utasainkat egész a Kurili tóig, amelynek közelében Benyovszky egy tágas síkságot kijelölt a létesítendő gyarmat helyéül. Egy rajzot is készített e vidékről, amelyet Bolsereckben át akart adni a kormányzónak. Hazaérve, nagy megelégedésére értesült, hogy távolléte alatt zavartalanul folytak az előkészületek s hogy a lopatkai tervet mindenki komolynak veszi. Azonnal rendbehozta a gyarmat helyéről készült tervrajzokat s elindult a kormányzóhoz.
Ez és az egész családja, eleve értesülvén Benyovszky megérkeztéről, már a vonóhídon várták a grófot és nagy örömmel fogadták. A terv rendkívül megtetszett Nilov úrnak s már előre örült annak a dícséretnek, amellyel a szentpétervári kormány el fogja őt árasztani ezért a talpraesett gondolatáért.
Még aznap este összegyűltek az összeesküvők főbbjei és Kuznecov előadta, hogy sikerült neki tizenkét embert a Szt. Péter és Pál hajóra mint matrózokat csempészni s hogy a dugáruk ügyében is rendbehozott mindent a kapitánnyal. Ennek a jelentésnek a társaság nagyon megörült.
Másnap Nilovné asszony egy kirándulást rendezett szánon, amelyre Benyovszky, s néhány társa is meg volt híva. A Bolsaja folyó torkolatához közel egy téres helyen megállapodott az egész társaság, hogy egynéhány igen szépen készített faházat szemügyre vegyen. A kormányzó neje Benyovszkyhoz fordulván, így szólt:
«Az én férjem földet ad önöknek, én pedig házakról s a házak felszereléséről gondoskodtam.»
Stefanov, ezt hallván, odasúgott Krusztievnek:
«Most világosan látom, hogy megcsal engem is, meg az egész társaságot is!»
S ezzel megfordult szánjával s vágtatott vissza a városba. Krusztiev nyomon követte őt. Benyovszky semmit sem sejdítvén, elment a kormányzóékhoz ebédre. Nemsokára jött nagy riadva Szibaev s hívatta az asztaltól Benyovszkyt, hogy sürgős mondanivalója van: Stefanov nagy zavart okozott. «Egyszeriben megyek», felelt Benyovszky s visszament az ebédnél levő családhoz.
«Bocsánatot kérek, – szólt itt – de haladéktalanul haza kell mennem. Egyik társamnak, Stefanovnak, megint őrjöngő rohama van s ilyenkor csak én bírok vele».
Stefanov szerelemféltését s a párbaj történetét már elébb elbeszélte volt Benyovszky Afanáziának, s amint ez most a gróf mentségét hallotta, így szólt: «Tudom én jól, miféle rohamai vannak Stefanovnak.» Hiába intett neki Benyovszky, hogy ne szóljon, Afanázia nem törődött az intéssel s ezt mondta:
«Csak nem akarod pártját fogni ennek az embernek, aki életed ellen tör?» s evvel sírva fakadt.
Ez a nyilatkozat fölkeltette a kormányzó kíváncsiságát s magyarázatát követelte. Benyovszky erre egész nyiltszívűen elbeszélt neki mindent, ami közte és Stefanov között történt. Hogy Stefanov az ő leányára merte a szemét vetni, ez a kormányzót egészen kihozta a sodrából s tüstént börtönbe akarta ezt a békétlenkedő embert vetni. De Benyovszky arra kérte Nilov urat, engedje meg, hogy ő zárhassa el lakásába, ez fokozni fogja emberei előtt tekintélyét, amelyre az új gyarmaton nagy szüksége lesz. A kormányzó szívesen ráállott és nyomban ki is állította erre a felhatalmazást. Benyovszky most, gyorsan hazasietett s a lakása előtt vagy ötven katonát és kozákot talált, akik embereivel veszekedtek. Csakhamar megmondták a grófnak, hogy mi történt. Stefanov, aki Krusztievvel összepörölt, egy ott elhaladó katonának odakiáltott, hogy hozzon segítséget, ő a kormánynak nagyon fontos titkot akar elárulni s Benyovszky őt meg akarja ölni. A katona kerített is csakhamar társakat és kozákokat, de mire velük visszatért, az összeesküvők már elzárták Stefanovot.
Mikor ezt Benyovszky hallotta, azonnal elküldte Szibaevet azzal a paranccsal, hogy egyelőre Stefanovnak ne történjék semmi bántódása. Krusztievvel pedig megizente a kormányzónak, hogy mi történt. Nemsokára megjött a kormányzó felelete, hogy Stefanov megbüntetését egészen Benyovszkyra bízza, a katonákkal s a kozákokkal pedig tudatta, hogy ötven korbáccsal s háromhavi kényszermunkával bünteti azt az embert, aki a száműzöttek lakása előtt még egyszer garázdálkodni mer.
Mikor a kormányzó e felelete megérkezett, Benyovszky már elnökölt az ülésen, melyet a Stefanov ügyében egybehívatott. Az összeesküvők legnagyobb része halálra szavazott, mert – úgy vélekedtek – ez a gonosz, szenvedélyes ember még veszedelembe dönti az egész társaságot. De Benyovszky, Panovra való tekintettel, akinek Stefanov atyjafia volt, nem akart a halálbüntetésbe beleegyezni. Azt indítványozta, hogy vezessék Stefanovot a gyűlés elé s ítéljék halálra; de méreg helyet adjanak neki erős hánytatót, hadd állja ki a halálos félelem kínjait. S ha aztán látja, hogy élete társai kezében van, talán mégis jobb útra tér.
Benyovszky ajánlata megtetszett. Négy emberből álló őrkíséret a gyűlés elé vezette Stefanovot, aki hetykén lépett a szobába, de amint az asztalon a már ismert méregserleget megpillantá, egészen elhalványult. Előmutatták neki a kormányzó írását és Benyovszky így szólt:
«Első gonosz tetted az én személyem ellen volt intézve s azért megbocsátottam neked. Most azonban az egész társaságra akartál bajt és veszedelmet hozni s ez esetben nem áll hatalmamban szövetségünk törvényeitől eltérni.»
Ezután Krusztiev előadta neki elvakultságát, elvetemedettségét és gonosz lelkületét, mire a gonosztevő sírva fakadt s bevallotta, hogy megérdemli a legszigorúbb büntetést. Ezalatt Krusztiev megírta a halálos ítéletet s fel is olvasta Stefanovnak. Látni lehetett a szerencsétlen emberen, hogy fut végig rajta a halál borzongatása. Bocsánatot kért Benyovszkytól s töredelmesen, síró hangon bevallotta, hogy mindez a baj csak azért történt meg rajta, mivel újra házasodni akart, holott neki felesége van Oroszországban, hogy ő ebben az Isten büntető kezét látja. S amint kényszeríték, hogy a mérget igya meg, elájult. Benyovszky attól tartott, hogy a jelen állapotában még a hánytatónak is veszedelmes hatása lehetne, arra kérte hát a társaságot, hogy bocsássanak meg neki.
Ez meg is történt azon feltétel alatt, hogy az elutazásig fogva marad. Azután Méder eret vágott rajta, de mindamellett súlyos betegségbe esett, amely jó sokáig eltartott.
Március 30-án Krusztiev és Panov huszonötödmagukkal elmentek a kormányzóhoz s arra kérték, fogadja el a védnökséget az új gyarmat felett, amelynek neve az ő tiszteletére Nilovája lesz. Másnap egy okirat érkezett, melyben a tanács tudtul adja a gyarmatosoknak azt a határozatát, hogy tekintve azt a nagy hasznot, melyet az új gyarmat Bolsereck városának  előreláthatólag hajtani fog, a tanács megadja már előre a lopotkai gyarmatban születendő gyermekeknek a polgárjogot. Benyovszky megajándékozta a városi cselédet a jó hírért, a szövetségesek pedig jót nevettek a komédiának.
Délután Afanázia kisasszony nagy izgatottan belépett Benyovszkyhoz, aki első pillanatra észrevette, hogy valami rendkívüli dolog történt. Egy ideig szótlanul állt a leány, majd keservesen sírva fakadt, aztán a gróf karjaiba vetette magát s mind csak ezt mondta: «Végem van, végem van!» Mikor valamennyire mégis magához tért, megkérte Benyovszkyt, zárja be az ajtót, hogy senki ne zavarhassa s aztán így szólt: «Egyik társad, Kudrin Iván, az én szobaleányomnak azt az ajánlatott tette, hogy kövesse őt Európába, ha majd veled együtt Kamcsatkát elhagyja, ott aztán nőül veszi s boldogan fognak élni. Ezt a leány nekem elbeszélte. Én téged ilyen hűtlenségre nem tartottalak képesnek. Én a legboldogtalanabb teremtés vagyok a föld hátán s te hűtlen, áruló vagy! Azért jöttem hozzád, hogy utoljára Isten hozzádot mondjak neked, mivel ezt a szégyent túl nem élem!» A szerencsétlen leány e szavak után ájultan rogyott össze. Benyovszky pedig, noha megesett a szíve rajta, mégis arra használta fel a leány eszméletlenségét, hogy hamarosan valami mentséget kieszeljen.
Mikor Afanázia megint magához tért, Benyovszky a leány lábaihoz borult s esdekelve kérte, hallgassa nyugodtan végig s azután így szólt:
«Életem egyedül a te adományod, szívem szép szerelme! Nélküled épp úgy meg nem élhetek, mint a szabadság nélkül. De nem azt a szabadságot értem, amelyet atyád adott nékem. Én vagyonomat és javaimat akartam szabadon élvezni és téged e boldogságom részesévé akarlak tenni. A te atyád kegyelme tarthat holnapig, holnaputánig. Rövid időn, meglehet, mást tesznek helyébe kormányzónak s ez mindent megváltoztat, amit elődje tett. Most képzeld el kétségbeesésemet, ha visszataszítva a jogtalanok és becstelenek sorába, azt kellene magamnak mondanom: ezt a szegény, ártatlan nőt te rántottad a gyalázatba és a szenvedések özönébe! Most tekints arcomba, Afanáziám, és mondj reám ítéletet!»
«De hát miért nem mondtad meg e szándékodat mindjárt, mikor megtudhattad, hogy veled a világ végéig is elmennék?»
«Mivel attól tartottam, hogy sokkal jobban szereted szüleidet, semhogy őket miattam elhagyjad. De most nyiltan bevallhatom, hogy eleitől fogva erős szándékom volt, hogy elviszlek magammal, ha Kamcsatkából távozom.»
E szavaknál Afanázia a nyakába borult, bocsánatot kért tőle bizalmatlanságáért s kislelküségeért s még egyszer kijelentette, hogy készségesen követi őt akárhová.
Hat óra volt már, mikor Nilov kisasszony megvígasztalva távozott Benyovszkytól, aki tüstént elhívatta Kudrint és szemére lobbantotta vigyázatlanságát. Ez a szegény ember annyira meg volt riadva, hogy térdhajtva kért a gróftól bocsánatot. Benyovszky nemcsak, hogy megbocsátott neki, hanem megígérte, hogy társainak egy szót sem mond, sőt még azt is megengedte neki, hogy magával vihesse Afanázia szobaleányát.
Április 4-én Kuznecov jelenté Benyovszkynak, hogy Csurin kapitány készül a hajóra menni, hogy azt az útra felszerelje; a matrózokul fogadott társaknak tehát 7-éig a kikötőben kell lenniök. Ő maga is elmegy a Szt. Péter és Pál hajóra, hogy Csurint annál jobban megfigyelhesse. 7-én el is ment tizedmagával s ezzel megkezdődött a terv kivitele.
Ugyanaz nap Baturin figyelmeztette Benyovszkyt, hogy Izmailov, Boszkarev és Zablikov számos kérdést intéztek ő hozzá az új gyarmatra vonatkozólag, aztán hallotta, amint Izmailov odasúgott Boszkarevnek:
«Ebből ki nem hozunk egy árva szót sem, ez Benyovszky barátja – máshoz kell fordulnunk.»
A grófnak azonnal eszébe jutott, hogy Stefanov ezekkel az emberekkel összeköttetésben állott, azért lelkében mindjárt gyanú támadt, hátha ez a meggondolatlan, szenvedélyes ember mondott nekik valamit a tervükről.
Krusztiev, akinek Benyovszky elbeszélte a dolgot, nagyon nyugtalan lett, pedig az összeesküvők közt ő volt a legelszántabb és leghiggadtabb.
«Félek, hogy rövid időn a kormány megtudja az egész tervünket. Mert Izmailov a kancellárnak atyjafia és meghitt embere. Ez az egész dolog, ha jól gyanítom, egy szerelmi történet körül forog. A mi társunk, Kuznecov, Kuzmin őrmesternek a nővérét el akarta vinni magával s ebbe a nőbe Izmailov is szerelmes. Én megyek tüstént ahhoz a leányhoz s kicsikarom tőle a titkot. Te pedig eredj el a kancellárhoz s neszeld ki, ha vajjon mondott-e már neki az unokaöccse, Izmailov, valamit?»
Ezt Benyovszky meg is cselekedte. A kancellár igen udvariasan fogadta, de nem olyan bizalmasan, mint máskor. Különös hangsúllyal emelte ki, milyen előnyökben részesíti a gyarmatosokat a kormány s kétszer is kifejezte azt a reményét, hogy Benyovszky érdemesnek fog mutatkozni a belé helyezett nagy bizalomra.
«Erre okvetlenül számíthat is a kormány, – felelt Benyovszky – én el nem fogok mulasztani egyetlen egy alkalmat sem, hogy háladatosságomnak tanujelét adjam».
«Mondja csak Benyovszky úr, milyen viszonyban áll ön Kuznecovval?» – kérdé a kancellár egy kis vártatva, kémkedő tekintetet vetvén a grófra.
«Kuznecov úr, mikor én mindenből teljesen kifosztva Kamcsatkába érkeztem, ismételten is nagy szívességet tett velem s most, hogy módomban van, viszonozom neki eggyel-mással irántam tanusított jóságát».
«Reménylem, – folytatá a kancellár – hogy barátságuknak nincsen más alapja. De a városban sok mindenfélét beszélnek az önök viszonyáról».
A kancellárnak e nyilatkozatából kitűnt, hogy Izmailov már gyanut keltett nagybátyjában Benyovszky iránt. De ez egy percig sem vesztette el lélekjelenlétét s így szólt:
«Engedje meg, kancellár úr, hogy önnel, mint jóltevőmmel, egész őszintén beszélhessek. Van okom sejteni, hogy az ön öccse, Izmailov, gyanusította Kuznecovot. Én szolgálok önnek Izmailov ez ellenszenvének az okával is. Izmailov és Kuznecov beleszerettek ugyanegy nőbe, Kuzmin őrmester húgába, s az ön öccse nőül akarta ezt a leányt venni. Én az ön családja érdekében meg akartam akadályozni, hogy Izmailov ilyen alacsony származású leányt nőül ne vegyen, azért rábeszéltem Kuznecovot, vigye el ő magával a leányt Ochockba s ott vegye el. Izmailov most szerelemféltésből és bosszúból, nem tudom, mivel vádolta Kuznecovot.»
A kancellár megölelte a grófot s így szólt:
«Ha ön most el nem jön hozzám, balgatag lépésre szántam volna el magam. Öcsém, már jó ideje, hogy minden nap azt beszélte nekem, hogy ön és Kuznecov néhány nő társaságában meg akarnak Kamcsatkából szökni. Egyízben már el is akartam küldeni Stefanovért, hogy az ő segítségével végére járjak a dolognak. Nagyon köszönöm önnek, hogy megnyitotta a szememet. Ezután az én úröcsém viseletét nagyobb figyelemmel fogom kísérni.»
Mire Benyovszky hazatért, már Krusztiev is eljárt volt az ő megbízásában s erről a következőt beszélte: «Kuzmin húga aprójára elmondta, hogy Izmailov egyszer az ablakánál hallgatódzott, mikor Kuznecov éppen azt ígérte neki, hogy nőül veszi, ha elmegy vele Európába.»
Mikor aztán a nő azt kérdezte tőle, mi úton-módon akar ő Európába elmenni? Kuznecov azt felelte:
«Egy vállalatnak, melynek az élén oly ember áll, mint Benyovszky gróf, okvetlenül sikerülnie kell.» Ennél többet Kuznecov nem mondott. Alig ment el Kuznecov, belépett nagy dühösen Izmailov, elhalmozta a leányt szemrehányásokkal s azzal fenyegetődzött, hogy elküldeti Kuznecovot bányarabságra.
Folytatjuk
A dokumentum az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából származik – http://mek.oszk.hu
A szöveget az alábbi nyomtatott kiadás alapján a MEK Egyesület készítette
Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai / a gróf naplójegyzetei után írta Radó Vilmos
[Budapest] : Athenaeum, [1933]”

Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...