Gróf Benyovszky Móric élete és Kalandjai 3/13

2012. október 27. szombat
Írta:
BENYOVSZKY MÓRIC
A GRÓF NAPLÓJEGYZETEI UTÁN
ÍRTA
RADÓ VILMOS
Egyedülálló, hiánypótló élmény a Japánba második magyarként érkezett honfitársunk sokrétű tapasztalata. Érdemes megismerni e nem mindennapi, vállalkozó szellemű magyar teljes életét és halálát is. – a Szerkesztőség.
A száműzötteknek ámultokban elállott a szavuk, amint a kormányzó ajándékát látták, s Benyovszky elbeszélését hallották. Panovra azonban az egész dolog inkább leverőleg hatott. «Meglássátok – szólt, – a kormányzó előzékenysége miatt társunk csak alábbhagy buzgóságával, s ha más kormányzó kerül ide, mi visszaessünk régi nyomorunkba». De Benyovszky újra esküt tett előttük, hogy minden erejét, sőt életét nekik fogja szentelni. Ez Panovot újra megnyugtatta.
Délután megjelent Benyovszky lakásán a hetman két gazdag kereskedő, Kazarinov és Rozkurakov kíséretében, akik arra kérték a grófot, nyisson iskolát nyelvek, mennyiségtan és földrajz tanítására. Ők másokkal egyetemben felépítik az iskolaházat a gróf tetszése szerinti helyen. Benyovszky elfogadta az ajánlatot. Meg is állapodtak mindjárt, hogy egy-egy gyermek után havonként 5 rubelt fizetnek tanításdíjat, s egy fél rubelt fűtés és világítás fejében, berendezik közös költségen Benyovszky lakását, ellátják élelmiszerekkel és szakácsnőt tartanak neki. Egyúttal a hetman Benyovszkyt ebédre és néhány párti sakkra is meghívta, amelyet Kazarinov szeretne vele játszani. Minden párti 300 rubelbe megy.

«Ön, folytatá a hetman, helyettünk, énhelyettem és a kancellár úr helyett és a mi számunkra fog játszani. Minden megnyert párti után 120 rubelt kap, a vesztett pártikat pedig mi fizetjük meg».

Most tehát meg kellett még várni a kancellárt, akinek a megbeszélt feltételeket helyben kellett hagynia. Ez mesterileg játszotta szerepét: előbb színleg akadékoskodott, de végre beleegyezett. Erre formaszerű szerződést állítottak ki, s az egyezkedés örömére nagy lakomát rendeztek este, amelyre 50 vendég volt hivatalos. Megjelent a kormányzó is egész családjával. Vacsora után leküldték zenéért s táncolni kezdtek.
Hogy Benyovszky így megbarátkozott mindnyájával, arra kérte a kancellárt, küldjön az ő társainak is egy pár üveg pálinkát. De ehelyett az a száműzötteket meghívatta, egy szobát rendelt nekik, ahonnan a mulatságot nézhették, és megvendégelte őket. Afanázia, a kormányzó leánya, egész este Benyovszky mellett volt, s hogy ez nem táncolt, ő sem igen vett részt a táncban. A kormányzó neje egyszer odament hozzájuk s így szólt:
«Én azt hiszem, az ön tanulója még barátnéjává lesz. Csak vigyázzon rá! Én jó anya vagyok».
«Miről beszéltek?» kérdé a kormányzó, ki aközben szintén közéjük lépett.
«Azt kérdeztem Benyovszky úrtól – felelt a kormányzóné, – hogy nem volna-e hajlandó Afanáziát a zenében is oktatni».
Éjfél után két óra volt, midőn Benyovszky, miután a kormányzó leányait hazakísérte, lakásába tért. Örült sorsa jobbrafordultán, de csak azért, mert tudta, hogy kedvezőbb helyzete megkönnyíti menekülését. Egész lelkét az az egy gondolat töltötte be: szabadulni s viszontlátni szeretett nejét, aki messze, messze tőle szomorúan s elhagyottan él.
Amint Benyovszky 8-án reggel felkelt, már ott találta a háza előtti szabad téren az építendő iskolaház számára az anyagot, s alig jelölte ki a helyét, máris hozzáfogtak a munkások az építéshez. Reggeli után a kormányzóhoz sietett órára. Még el sem telt a tanításra szánt idő, midőn Nilovné, a kormányzó feleségé, belép a szobába, kiküldi a gyermekeit, maga mellé ülteti Benyovszkyt, akinek aztán a legnagyobb nyiltsággal leírja helyzetét és feltárja szívét. Ő – úgymond – leánya egy svéd ezredesnek, akit szintén száműzetésbe küldtek. Férje különben derék ember, de iszákos s e szenvedélye miatt durva és kiállhatatlan. Neki, Nilovnénak, egyedül gyermekei jóléte okoz még örömet a világon. De két idősebb leányával az a szomorúság érte, hogy férjeikben csalatkozott. Ezek is kicsapongók s a legnagyobb mértékben iszákosak. Most pedig újra nagy veszedelem fenyegeti, amennyiben férje a legifjabb leányt egy bizonyos Kuzmának, a világ legkiállhatatlanabb emberének szánta feleségül. Arra kérte tehát Benyovszkyt, törekedjék, amennyire csak teheti, a kormányzónak kedvében járni, hogy azt a szándékát megváltoztassa. Csakhogy azt nem mondta Nilovné, hogy ő legszívesebben látná, ha Benyovszky venné el Afanáziát. A gróf éppen a felesége érdekében, akihez visszatérni egyedüli vágya volt, tartotta szükségesnek elhallgatni, hogy ő házasember és minden tőle telhetőt igért Nilovnénak.
Mikor másnap Benyovszky a kormányzóéknál megjelent leckére, egy cseléd avval fogadta, hogy Afanázia kisasszony beteg, de minthogy az órát sehogy sem akarja elmulasztani, az anyja megengedte, hogy szobájában vehessen leckét. Alig volt nála Benyovszky vagy egy negyedóráig, midőn a leány, nyilván az anyja által felbátorítva, bevallotta neki, hogy szereti. Abban a pillanatban lépett be a szobába Nilovné és Benyovszky legalább ez alkalommal meg volt kímélve a viszontnyilatkozattól.
December 14-ére elkészült az iskolaház s Benyovszky megkezdte a tanítást. A kormányzó gyermekeivel együtt tanítványai huszonhárman voltak, azonkívül három kereskedő, kik a mennyiségtanban vettek oktatást.

Néhány nappal azután a szövetségesek éjjeli 11 órakor tanácsba gyűltek egy tag kívánságára, akinek, amint mondá, igen fontos közleni valója volt. Szibaev felállott s a következő jelentést tette: «A mult augusztus hóban Csulosznikov jól felfegyverzett száztonnás hajón elindult vidra-vadászni az aleuti szigetekre. A hajó egy vihar alkalmával a parton meg is feneklett. Csulosznikov az ő embereit szakadatlan munkára kényszerítette, hogy a hajót kiszabadítsák, s mikor azok az engedelmességet megtagadták, a kormányzóhoz fordult segítségért, s ez küldött is neki fegyveres hatalmat. Emiatt felháborodtak az emberek, s feltették magukban, hogy felszabadítják ugyan a hajót, de megszöknek rajta a rabszolgaságból. Ez ügyben hozzám jöttek tanácsot kérni. Én azt mondtam nekik, hogy tervük aligha fog sikerülni, ha Benyovszkyhoz nem fordulnak, aki tengerészeti ügyekben igen jártas. Ők szívesen beleegyeztek s engem kértek meg, hogy legyek szószólójuk Benyovszkynál. A dolog véghetetlen fontos, először mivel az emberek csatlakozásával számunk jóval megszaporodik, s másodszor mivel vagy csellel, vagy fegyveres kézzel hatalmunkba keríthetjük a hajót».

A gyűlés Benyovszky ajánlatára a következő feleletben állapodott meg: Benyovszky szívből sajnálja őket, hogy ilyen szomorú helyzetbe jutottak. De mivel ő abban a törekvésében, hogy a szerencsétleneken segítsen, már több ízben rosszul járt, mert sokszor elárulták, akik hozzá segítségért folyamodtak, azért Benyovszky ajánlatukban nem bízhatik. Ha köztük, huszonnyolc ember között, csak egyetlen egy áruló találna lenni, úgy élethossziglan tartó bányarabságra ítélik őket, mivel az ő vállalatuk nem más, mint zendülés.
A következő nap megjelent Szibaev Benyovszkynál Csulosznikov két emberével. Mindketten a gróf lábához borultak s rimánkodtak neki, ne hagyja őket szerencsétlen helyzetükben. Esküdtek, hogy minden parancsának engedelmeskednek s követik őt akár a világ végéig. Benyovszky végre nagynehezen ráállott, hogy tanácsot ad nekik, ha mindnyájan eljönnek és szent esküvel hűséget és titoktartást fogadnak. Evvel az emberek egész boldogan távoztak, a szövetségesek pedig, akiknek Benyovszky egy gyűlésen előadta az egész ügyet, helybenhagyták minden intézkedését és nagyon örültek, hogy számuk huszonnyolc munkabíró, elszánt emberrel szaporodott.
Az 1771. újév napján Benyovszky elment társaival a kormányzóhoz tisztelegni. Délután a száműzöttek egy kis mulatságot csaptak. Egypár kereskedő teát és cukrot küldött volt nekik, s most e kedvelt itallal is fokozhatták az ünnepi lakoma élvezeteit. De megfizették az árát. Alig telt el egy negyedóra, az egész társaság hányni kezdett és kínos görcsök gyötörték mindnyájukat. Panov volt az első, aki felismerte, hogy meg vannak mérgezve. Ő már előbb észrevette, hogy némely darab cukornak olyan gyanus sós íze van. Tüstént jókora mennyiségű halzsírt ivott mindenki. Fájdalmaikban a földet rágták. Benyovszky csak egy csésze teát ivott s ezért nála a halzsírnak megvolt az a hatása, hogy fájdalmai megszüntek, csak a tagjai reszkettek egyre. De tizennégy társa közül többen még vért is hánytak. Ez alatt érkeztek olyan száműzöttek is, akik a mulatságban részt nem vettek. Ezek, amint megértették, hogy mi történt, azonnal rénszarvas-tejet hozattak, amitől kínjaik enyhültek, kivévén Csurint, aki még az éjszaka meghalt, és Panovot, aki csak nagy nehezen menekült meg a haláltól. Amint annyira magukhoz tértek, hogy a dolog felől elmélkedni tudtak, mindjárt megvizsgálták a cukrot. Egy macskának adtak belőle egy keveset egy darab halban s az állat azonnal felfordult. Ez elég világosan mutatta, hogy adakozója, Kazarinov, mérget tett a cukorba.
Másodnap déltájban Benyovszky elment a kormányzóhoz, hogy a történtekről jelentést tegyen s magával vitte a cukrot is. Eleinte a kormányzó el sem akarta a dolgot hinni, de a gróf azt tanácsolta, hivassa el Kazarinovot, kínálja meg egy csésze teával s úgy mellesleg adja értésére, hogy a cukor a Benyovszky ajándéka. Nilovné helyeselte az ajánlatot s a kormányzó is ráállott, azzal a kikötéssel, hogy Benyovszky egy mellékszobában hallgassa meg, mi történik. El is hivatta a kancellárt a hetmant, Kazarinovot s még két más kereskedőt. A kancellár s a hetman, akik elébb érkeztek s akiknek a kormányzó a dolgot elbeszélte, úgy vélekedtek, hogy Kazarinov bosszut akart állani Benyovszkyn azért a sok pénzért, amit nála sakkban veszített, s egy percig sem kételkedtek, hogy Benyovszky gyanúja alapos. Kis vártatva jöttek a kereskedők is. A kormányzó teával kínálta meg vendégeit s a száműzöttekre terelvén a beszédet, így szólt: «A legutóbb érkezett száműzöttek igazán tisztességes emberek, engedelmesek, előzékenyek; csak az imént küldött nekem egyikük, Benyovszky, két süveg cukrot újévi ajándékul. Ime, ebből szolgálok kedves vendégeimnek is».
E szavak hallatára Kazarinov elhalványult s távozni akart, azt hozván fel okul, hogy rosszul érzi magát. De a kancellár biztatta, hogy csak maradjon, majd jobban lesz, ha egypár csésze teát megiszik. Amint a teát hozták s a kormányzó csak hogy nem kényszerítette, hogy igyék, a kereskedő nem kételkedhetett többé, hogy a dolog kitudódott. A kormányzó lábához borult s bevallotta, hogy ő csakugyan mérget tett a cukorba, de csak azért, hogy az emberi társadalmat megszabadítsa attól a szörnyetegtől, Benyovszkytól. Kérdezzék meg csak Piacsinint, folytatá, akkor majd kiderül, hogy Benyovszky összeesküvést tervez, a száműzötteket fel akarja fegyverezni, egy hajót törekszik hatalmába keríteni és Kamcsatkából meg akar szökni.
A kormányzó sokkal dühösebb volt, semhogy e beszédekre ügyelt volna. Kazarinovot azonnal tömlöcbe záratta s megparancsolta a kancellárnak, hogy tegye meg a kellő intézkedést a kereskedő vagyonának lefoglalására s egyszersmind vegye jegyzőkönyvbe Kazarinov vallomása alapján hozott emez ítéletet.
Amint Benyovszky hazaérkezett, tüstént egybehivatta az összeesküvőket s elbeszélte nekik Piacsinin árulását. Piacsinin maga is jelen volt. Az egész társaság egyhangúlag halálra ítélte a bűnöst. Három órai időt engedtek neki, hogy magát a halálra előkészítse. Ez idő alatt mindig mellette volt Alexis pap s egyre imádkozott vele. Éjjel kivezették a szabadba s agyonlőtték.
A kancellár pedig Kazarinov vádja folytán előhivatott egy kozákot, akit szintén Piacsininnak híttak s ezt vallatni kezdte a dolgok felől. Ez a szegény ember azt se tudta, mit feleljen. Csak annyit mondott, hogy ő Kazarinovval egy árva szót sem váltott. Erre aztán a kancellár még csak nem is szembesítette ezt a Piacsinint Kazarinovval, hanem csak odaírta a jegyzőkönyvbe, hogy a kereskedőnek Benyovszky ellen felhozott vádja hamisnak, csupa merő rágalomnak bizonyult.
Néhány nappal azután a kormányzó arra kérte Benyovszkyt, kísérje őt el egy hosszabb utazásra, amelyet néhány nap mulva családjával együtt tenni szándékozik. A gróf szívesen fogadta a kormányzó ajánlatát, de a kancellár s a hetman, akik szintén jelen voltak s hallották Benyovszky szándékát, elhalmozták őt szemrehányásokkal, hogy most az ő sakkjátékuk elmarad. A kormányzó azonban megvígasztalta őket, hogy az egész út legföllebb nyolc napig ha tart, erre aztán ők is rászánták magukat, hogy a kormányzóval utaznak. Hogy így a sakkjátékra került a beszéd sora, Nilov úr kiváncsi volt megtudni, vajjon mennyit is nyert már Benyovszky az ő számukra sakkban, s íme kitűnt, hogy az eddig nyert összeg negyvenkétezer rubelre rúg. A kancellár jelét akarván adni főnöke iránti hűségének és tiszteletének, azt mondta a kormányzónak, hogy Benyovszkyval együtt már megállapodtak, hogy a nyereség egy tizedét a kormányzó családjának teszik félre ajándékul. A kormányzó ennek nagyon megörült s azonnal előhívatta leányait, akiknek aztán elbeszélte a dolgot. A kormányzó családja nem győzött eléggé hálálkodni s Afanázia így szólt: «Remélem, hogy önök, kancellár úr és hetman úr, mindent el fognak követni, hogy a Benyovszky úr ellen kiadott száműző ítéletet visszavonják s kieszközlik számára azt a kegyelmet, hogy valami államhivatalt kapjon, mert szívem legforróbb óhajtása Benyovszky urat boldognak tudni és boldogságában részt venni».
E nyilatkozat annyira dühbe hozta a kormányzót, hogy Benyovszky ellen kifakadt, hálátlanságot s visszaélést vetvén a szemére. De a kancellár és a hetman csakhamar észretérítették a kormányzót, megértetvén vele, hogy csak nem lehet Benyovszkynak Afanázia kisasszony érzelmeiért szemrehányásokat tenni. Aztán meg – folytatták – éppen nincs kizárva, hogy Benyovszky valami hivatalt kapjon s akkor keresve sem tudna a kormányzó leányának különb férjet találni, mint a gróf. Egy darabig szótlanul fel s alá járkált a kormányzó, aztán így szólt a kancellárhoz s a hetmanhoz fordulva:
«Szégyenlenem kellene leányom iménti nyilatkozatát. De hogy ti is védelmezitek, nem bánom, megbocsátok neki s ráfordítom egész befolyásomat és tekintélyemet, hogy a Benyovszky ellen kiadott száműző ítéletet enyhítsék. Arra kérlek tehát, hogy Péter cár törvényei értelmében állítsatok ki és írjatok alá egy okiratot, mely a Benyovszky ellen hozott száműző ítéletet érvénytelenné teszi. Ti tudjátok, hogy az említett törvények értelmében a száműzött felszabadítandó rabszolgaságából, ha a kormány és tisztviselői ellen tervezett valamely merényletet felfedez. A mi száműzöttünk pedig méltán tarthat számot felszabadításra, mert hiszen ő elárulta nekünk, hogy Kazarinov meg akar bennünket mérgezni. Ha ő nincs, már egyikünk sem volna életben. Ti hát minden tétova nélkül aláírhatjátok a felszabadító okmányt, amelyet aztán meleg ajánlattal a szenátusnak felterjesztünk.»
Még Benyovszky el sem hagyta a kormányzó házát, máris tudta az egész város, hogy felszabadítása elvégzett dolog. Az úton hazafelé akárhányan elhalmozták szerencsekívánataikkal. Otthon Panov, Stefanov, Baturin és Krusztiev vártak reá, akik némi elfogultsággal beszéltek vele s azt követelték tőle, hogy tüstént álljon az egész társaság elé. Benyovszky, noha nem tudta társai e magatartását mire vélni, mégis teljesítette kívánságukat. Amint a tanácskozó-szobába lép, hát látja, hogy társai közül ketten kardosan őrt állanak az ajtóban, az asztalon pedig méreg-kehely. Most kezdte csak Benyovszky a dolgot érteni. A kormányzónak iránta való jóindulatát nyilván úgy magyarázták, mintha ő ezt társai elárulásával szerezte volna meg. Benyovszky szót kért, sorra elbeszélt mindent, ami a kormányzó házában történt s aztán követelte az ítéletet. Az összeesküdtek arcán zavar és öröm volt olvasható. Panov volt az első, aki Benyovszky lábához borult, bocsánatot kért tőle s bevallotta, hogy ő az oka mindennek. Már rég gyanusította volt a grófot s minden lépését titkos figyelemmel kísérte. S amint reggel megtudta, hogy a kormányzó készül őt felszabadítani, elébb úgy volt elszánva, hogy önkezüleg megöli a grófot, később azonban mégis jobbnak tartotta társai elé vinni a dolgot. Itt aztán elhatározták Benyovszky halálát; csak Krusztiev bírta rá a társaságot, hogy előbb hallgassák meg. Mikor ezt Benyovszky hallotta, megölelte a derék Krusztievet, Panovot pedig arra kérte, hogy ezentúl legyen felőle jobb véleménnyel.
Folytatjuk
A dokumentum az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából származik – http://mek.oszk.hu

A szöveget az alábbi nyomtatott kiadás alapján a MEK Egyesület készítette
Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai / a gróf naplójegyzetei után írta Radó Vilmos
[Budapest] : Athenaeum, [1933]”


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...