Gróf Benyovszky Móric élete és Kalandjai 2/13

BENYOVSZKY MÓRIC
A GRÓF NAPLÓJEGYZETEI UTÁN
ÍRTA
RADÓ VILMOS
Egyedülálló, hiánypótló élmény a Japánba második magyarként érkezett honfitársunk sokrétű tapasztalata. Érdemes megismerni e nem mindennapi, vállalkozó szellemű magyar teljes életét és halálát is. – a Szerkesztőség.
A száműzöttek most sorra megnézték Hoffmann iratait, de azok közt egy betűt sem találtak, ami tervüket elárulhatta volna. Veszedelem rájuk nézve csakis a kormányzó levele volt. Azért ezt nyomban megsemmisítették és helyette Szofronov titkárnak a következő levelet kellett írnia:
«Kolosov és Rostarguev szotnikok hat államfoglyot visznek, akik a tanács rendeletéből Kamcsatkába küldetnek számkivetésbe. Amint e foglyokkal megismerkedtem, úgy találtam, hogy egytől-egyig megérdemlik, hogy az ember velük tisztességesen bánjék; mindannyian becsületes, derék emberek, különösen a két idegen, akik valóban hadifoglyok. E szerencsétleneknek hasznukra akarok lenni, s azért a te jó voltodat kérem számukra. Nem lehetne-e őket városodban szabadon bocsátani, hogy kellőleg megóvhassák magukat a skorbuttól, mely az ottani kikötőben járványos? Veszedelem nincs a dologban, mert jótállok érte, hogy jóságoddal vissza nem fognak élni. Hoffmann sebész, aki Kamcsatkába készült, hirtelen meghalt, s nekem senkim sincs, akit helyette elküldhetnék. A foglyok egyike szintén sebész, s én azt hiszem, a kamcsatkai kormányzó másnak hiányában szívesen fogadja ezt a foglyot sebészül. Az itt mellékelt iratok Hoffmannéi voltak. Azért küldöm neked, hogy légy szíves azokat lefordíttatni; hátha vagyona felől némi felvilágosítást adnának. Minden jót kívánva stb.»

Mire a száműzettek vezetői felébredtek, a csomag a kicserélt levéllel a legnagyobb rendben már megint ott volt a szotnik zsebében. Majd folytatták útjukat, s egyre keletnek tartván, elérték Ochock városát. A város kormányzója egy Szt. Péter és Pál nevű kétszáznegyven tonnás hajóra vitette őket, amely száznegyvenkét mázsa lisztet, kétszáz hordó pálinkát és sok szűcsárut készült Kamcsatkába szállítani.

Mikor már a sík tengeren voltak, nagy vihar keletkezett, s minthogy a kapitány és emberei holtrészegek voltak, a száműzettek könnyen hatalmukba keríthették volna a hajót, ha a mind jobban fokozódó vihar meg nem akadályozza őket ebben. 25-én három órakor hajnalban eltört a hajó főárboca s nemsokára rá a mellékárboc. A legénység zaja felébreszté a kapitányt, aki álmosan félmámorban előbujt kamrájából. De amint a fedélzetre lépett, hirtelen leszakadt egy gerenda, és szétzúzta a félkarját. Vissza kellett vinni kamrájába. A veszedelem legmagasabb fokra hágott. Benyovszky és társai, akik már előbb is jó szolgálatot tettek volt a veszedelem elhárításában, most megkettőzött erővel hozzáláttak a munkához. A hajó legénysége pedig Benyovszky értelmességét és ügyességét látván, szidni kezdte részeges tisztjeit és megesküdött, hogy ezután csak neki fog engedelmeskedni. A kapitány, aki szintén belátta, hogy egyedül Benyovszky ügyességének köszönheti, hogy a hajó el nem veszett, kiadta a parancsot, hogy míg ő a munkára képtelen, Benyovszkynak engedelmeskedjék mindenki.

December másodika volt, midőn a kamcsatkai kikötőbe behajózván, Benyovszky letette hajóvezetői tisztjét. Délután vékony deszkából készített és fókabőrrel bevont csónakokon egy orosz katonatiszt érkezett tíz kozákkal a hajóhoz. A kamcsatkai kormányzó küldte, hogy a fontosabb leveleket vegye át s az érkezett száműzötteket vezesse a fővárosba. A tisztnek, amint végigjáratta szemét a foglyokon, mindjárt feltűnt Benyovszky nemes magatartása.

«Kicsoda ön?» kérdezé.

«Katona. Előbb generális voltam, most rabszolga vagyok», felelt Benyovszky.

S amint a tiszt értesült, hogy társai is mind magasállású férfiak voltak, megvendégelte őket olyan jóféle kamcsatkai eledelekkel: főtt hallal, szárított hallal és porrá zúzott és kenyérré sütött hallal. Legborzasztóbb volt azonban az új jövevényeknek az ott szokásos ital: víz, mely a benne megrothadt haltól savanyús ízű lesz. Evés közben a száműzöttek mind csak a kamcsatkai életről tudakozódtak, s a tiszt váltig biztosította őket, hogy a föld kerekségén nincs több olyan nyomorult ország, mint Kamcsatka. Ebéd után csónakokba ültették embereinket, kettőt-kettőt mindenikbe, hogy Bolsereckói-Osztrog nevű városba vigyék. Már vagy négy mérföldnyíre eveztek, midőn szemközt velük négy csónakban tisztességesen öltözött emberek jöttek, akikről csakhamar megtudták, hogy azok is száműzöttek. Alig álltak velük szóba, máris megbarátkoztatá őket a közös sors. Azok az emberek oly lesujtó leírását adták állapotuknak s a kegyetlenségnek, amellyel velük bánnak, hogy száműzötteink csakhamar belátták: nincs nyomorultabb rabszolgai élet, mint a száműzetés Kamcsatkában. Benyovszky egyetértésre, barátságra és szoros összetartásra serkenté régi és új bajtársait, annyival is inkább, mivel hallotta, hogy egynémely száműzött fülbesúgással és hasonló gyanús szolgálatokkal törekszik a kormányzónak kedvében járni. Benyovszky beszéde nagyon megindítá őket s megígérték, hogy legközelebb egybehívják a társaikat mind, egy bizonyos szervezkedést ajánlanak nekik és Benyovszkyt fogják fejükül megválasztani.

Hogy rájuk ne esteledjék, a tiszt parancsot adott az út folytatására. A száműzettek új barátai pedig megváltoztatták útjukat s ahelyett, hogy a folyón lementek volna, visszafordultak s elkísérték Benyovszkyékat a városig. E rövid úton tízszer is elismételték rokonszenvüket és barátságuk biztosítását az új jövevények iránt, és készséggel ajánlották fel lakásaikat, míg ki-ki állandó lakást fog magának szerezni. A városban a várral szemben szállásolták el őket, mindnyájukat egy házba. December 4-én Nilov kormányzó elé vezették az új jövevényeket. Ez már értesült volt a veszedelmes tengeri útról, s azokról a szolgálatokról, amelyeket Benyovszky ez alkalommal tett, s ezért ki is fejezte neki köszönetét. Aztán sorra tudakolta kinek-kinek a rangját s az okot, amiért számkivetésre ítélték, végre elküldte őket Szudejkin titkárhoz. A titkár így fogadta őket:

«Holnaptól fogva szabadok lesznek önök. Három napra való élelmet kapnak, de azontúl ki-ki tartozik magáról gondoskodni. A kormány ad kinek-kinek puskát, egy lándzsát, egy font puskaport, négy font ólmot, néhány kést, ácsszerszámot, hogy sátrakat építhessenek. A helyet tetszésük szerint választhatják önök a várostól egy félórányi távolságban. Mindezért száz rubelnyi értékű szűcsárut tartozik mindenikük a kormánynak fizetni. Hetenként egy napra kinek-kinek robotra kell mennie. Huszonnégy óránál tovább senkinek sem szabad a kormányzó engedelme nélkül a házától távol lenni. Minden száműzött fizet a kormánynak adó fejében hat coboly-, ötven evet-, két róka- és huszonnégy hölgymenyétbőrt.»

Erre a titkár kiadatta számukra a háromnapi élelmet, aztán elvezették őket egy tárházba, amelynek felügyelője egypár szép szó- és ígéretért megengedte, hogy ki-ki a neki járó fegyvereket és szerszámokat tetszése szerint választhassa. Amint a tárházból kiléptek, már ott várták őket a kutyáktól vontatott szánokon a helybeli száműzöttek közül huszan, hogy a jövevényeket és holmijaikat elvigyék lakásaikba. A száműzettek házai külön kis falut alkottak. Mindenik ház mellett egy kis kamra. A házak közepén hosszúkás négyszögű épület, a száműzöttek gyülekezőhelye. E szerencsétlenek községe huszonhárom férfiúból állott, kikkel vagy harminc nő lakott. Legnagyobb tekintélyben állott közöttük egy bizonyos Krusztiev; ennek a házába vezették Benyovszkyt és társait. Itt a tűz köré ültek, mire a nők megkínálták őket pálinkával, szárított hallal, teával és vajjal. Nemsokára következett a tulajdonképpeni ebéd, amely nagyobbára halból állott, a módját pedig megadták kaviárral és szibériai cédrusdióval. A beszélgetés során megtudták embereink, hogy Péter cár rendeletei szerint a száműzöttnek nem szabad semminemű birtokot szereznie. Időről-időre tehát a katonák el-ellátogatnak e szerencsétlenek házaiba s elvisznek onnan, ami csak nekik tetszik. A száműzöttnek természetesen ezt a rablást megakadályoznia nem szabad. Ha egy száműzött egy polgárt vagy katonát meg talál ütni, nem kérdik, ha ingerelték-e, nem-e? – azt irgalmatlanul éhhalálra ítélik. Minthogy a száműzöttek minden emberi társaságból ki vannak rekesztve, minden hű alattvalónak szigorúan meg van tiltva az ily kiátkozottat a házába fogadni. Életüket csak azért ajándékozták nekik, hogy módjukban legyen Istentől szüntelenül bűneik bocsánatát kérni. Ez okból csakis a legaljasabb munkát szabad végezniök, hogy éppen a legszükségesebbeket megszerezhessék. Megtudták továbbá a vendégek, hogy némely száműzött már húsz év óta hordozza a rabszolgaság jármát. Benyovszky egyik társa, a volt testőrhadnagy, Panov erre felháborodással így kiáltott fel:

«Hogy lehetett ily derék embereknek, mint ti, ezt a nyomorúságos állapotot elviselni? Hogy van az, hogy még csak meg sem próbáltátok e zsarnokságot lerázni magatokról?»

Még többet is mondott volna, de Krusztiev jelt adott Benyovszkynak, hogy vágjon a szavába, s ez gyorsan másra terelte a beszédet.

A házigazda társainak azt az indítványt tette, hogy fogadják egyidőre a jövevényeket házaikba, mert télnek idején csak nem építhetnek kunyhókat. Erre szívesen ráálltak mindnyájan és sorsolás útján döntötték el, ki kinek a vendége legyen. Benyovszky Krusztiev házába került.

Alig volt Benyovszky házigazdájával egyedül, azonnal megkérdezte az okát, miért kellett Panovot beszédében félbeszakítani. «Csak nincs tán – mondá – köztetek olyan alávaló ember, aki képes volna társait elárulni».

«Az ember persze azt hinné – felelt Krusztiev, – és mégis akadnak olyan nyomorultak, akik képesek volnának terveinket azonnal elárulni a kormányzónak, hogy ez úton maguknak a szabadságot megszerezzék. Van ugyanis egy törvény, amely szabadságot biztosít annak, ki a többi száműzöttnek a kormányzó tekintélye vagy a közbiztonság ellen tervezett összeesküvését elárulja.»

Egész késő estig beszélgettek az új barátok. Abban állapodtak meg, hogy akárhogy mint, de szökési kísérletet mindenesetre tesznek, s vagy sikerül a rabszolgaságból menekülniök vagy odavesznek.

Nemsokára a száműzöttek közül azok, akikben feltétlenül meg lehetett bízni, egybegyűltek, hogy szövetséggé alakuljanak. A gyűlést Benyovszky nyitotta meg a következő szavakkal:

«Kedves barátaim! Nem hiszem, hogy akadna egy is köztünk, aki e nyomorult helyzetből, amelybe szomorú sorsa sodorta, ne akarna menekülni. Szánalomraméltó állapotunk és közös balsorsunk egyenlővé tett bennünket. Senki sem tarthat itt számot elsőségre születése vagy előbbi rangja címén. De tapasztalatból ki-ki tudja, hogy egy társaság fej, vezető nélkül el nem lehet. Nekünk is kell tehát fejet választanunk, akinek aztán feltétlen engedelmességgel tartozunk. Ki-ki írja annak a nevét, akit ő fejünkül akar választani, egy darab papirosra. A többség dönt. Megválasztott előljárónk aztán a következő pontokra szent hitet tesz: 1. Minden ügyességét ráfordítja, hogy szabadulásunkra valami tervet kieszeljen s minden eszközt felhasznál, hogy e tervet még élete kockáztatásával is kivigye. 2. Senkit közülünk ki nem tüntet, hanem az egész társaságot azonnal értesíti mindarról, ami tervünket előmozdíthatja. 3. Ha kitudódik előljárónknak az a szándéka, hogy tervétől el akar állani, halállal bűnhödjék; a társaság minden tagját felhatalmazzuk, hogy rajta a halálbüntetést végrehajthassa. – Viszont a társaság minden tagja az előljárónak megesküszik, hogy mindent megtesz, még életét is kockáztatja, hogy a szabadulásra készítendő tervét megvalósítsa, hogy az előljárónak feltétlenül alárendeli akaratát, őt mindenben urának ismeri. Híven megőriz minden titkot, s aláveti magát a halálbüntetésnek, ha valamely titkot elárul. Ha árulás útján az előljáró vagy a társaság valamely tagja a kormányzó kezébe kerül, az egész társaság tartozik még életveszedelemmel is az elfogott tag kiszabadítására mindent megtenni, s ha ez merőben lehetetlen volna, a fogoly kezébe mérget vagy fegyvert juttatni».

Benyovszky e beszédét nagy tisztelettel és tetszéssel hallgatták végig és minden szavát helybenhagyták. A választást ott nyomban megejtették. Nyolcan voltak jelen, s Benyovszkyra hét szavazat esett. Ő maga Krusztievre szavazott, amiért ezt tették meg másodelőljárónak.

6-án a társaság elment a kormányzóhoz tisztelegni. Amint az megtudta, hogy Benyovszky különféle nyelven tud beszélni, azonnal megbízta őt fia és három leánya oktatásával. Ezért aztán felmentette a robotmunka alól s megparancsolta, hogy annyi napidíjat fizessenek neki, mint amennyi zsold jár egy katonának. Ezzel a kormányzó előhívta gyermekeit, bemutatta nekik új mesterüket szorgalomra buzdítá őket.

A kormányzótól a száműzöttek elmentek a kancellárhoz. Ez a kozák-hetmannal (főtiszt), Kolosszovval sakkozott, s azt mondta embereinknek, hogy várakozzanak, míg a játéknak vége lesz. Benyovszky közelebb ment, hogy a játék állását megnézze.

«Hát tud ön sakkozni?» kérdé a kancellár.

«Igenis, tudok.»

«No hát akkor vegye át az én partimat; én nem boldogulok vele. Ha megnyeri, fizetek önnek 50 rubelt», szólt a kancellár, akinek partija kétségbeejtően állt.

«Én meg – felelé a hetman – a törvény ellenére száműzöttel nem játszom!»

«Csak nem tekinti talán a sakkjátékot érintkezésnek?» szólt vissza a kancellár. «Ön nyilván a száműzött játékától fél?»

Ezt a feltevést a hetman el nem viselhette. Leültette Benyovszkyt és folytatták a játékot, s noha ellenfele nagy előnyben volt már, Benyovszky négy-öt húzás után mégis megnyerte a pártit. Csak mikor már vége volt a játéknak, tudta meg, hogy 500 rubelbe ment, amely összegből a kancellár ki is fizette neki az ígért 50 rubelt. Mikor déltájban Benyovszky hazament, nyomon követte őt a hetman s nagy udvariassággal így szólítá meg a grófot:

«Ön, amint látom, kitűnően ért a sakkhoz; játékával nekem nagy szolgálatot tehetne, ami önnek is jókora jövedelmet hajthatna. Én már rengeteg összegeket vesztettem sakkban néhány idevaló gazdag kereskedőnél. Ha ezekkel az én számomra játszanék és nyerne, én szívesen odaengedném önnek a nyereség ötödét».

Benyovszky beleegyezett, s a hetman örömében nem nézett se száműzöttet, se törvényt, hanem elvitte a grófot magával ebédre. Családjának úgy mutatta be, mint «előkelő urat, aki most szerencsétlen helyzetben van», s midőn ebéd után távozott, annyi élelmiszert küldött vele, hogy Benyovszkynak és társainak elég volt öt napra.

Benyovszky megkezdte az oktatást a kormányzó gyermekeinél. A legifjabb leány, Afanázia, aki körülbelül tizenhét éves lehetett, több oly kérdést intézett a grófhoz, amiből kitűnt, hogy atyja elbeszélt előttük egyet-mást Benyovszky életéből. S amint ez most sorra elmondta, viszontagságait és szerencsétlenségét, mindnyájan igen meg voltak hatva, sőt Afanázia megindultságában könnyeket is hullatott. Az órára később eljött a kormányzó is, egy darabig hallgatta a tanítást, s nagyon meg volt elégedve Benyovszky módszerével, elannyira, hogy felajánlott neki ajándékul egy rabszolganőt s egy szánt két kutyával. Mire vége volt a tanításnak, már ott várta az ajtó előtt a neki szánt kamcsatkai rabszolganő s a kétkutyás szán.

Folytatjuk
A dokumentum az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából származik – http://mek.oszk.hu

A szöveget az alábbi nyomtatott kiadás alapján a MEK Egyesület készítette
Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai / a gróf naplójegyzetei után írta Radó Vilmos
[Budapest] : Athenaeum, [1933]”


Ajánlott bejegyzések