Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai 1/13

BENYOVSZKY MÓRIC

A GRÓF NAPLÓJEGYZETEI UTÁN
ÍRTA
RADÓ VILMOS

 

Egyedülálló, hiánypótló élmény a Japánba második magyarként érkezett honfitársunk sokrétű tapasztalata. Érdemes megismerni e nem mindennapi, vállalkozó szellemű magyar teljes életét és halálát is.  – a Szerkesztőség.

Gróf Benyovszky Móric Ágost Aladár, magyar és lengyel főnemes, 1741-benszületett Nyitra megyében, Verbón, családja ősi birtokán. Atyja gróf Benyovszky Sándor lovas generális volt, anyja pedig Révay Róza, Túróc örökös grófnője. Gyermekévei tanulással és testgyakorlatokkal teltek el. Atyja példáját követvén, Móric is már tizennégyéves korában katona lett és csakhamar felvitte a hadnagyságig. Abban az időben Ausztria háborút viselt Poroszországgal s az ezredet, amelyben a tizenötéves Benyovszky szolgált, szintén elindították a harcmezőre Csehországba.

Volt Benyovszkynak Lengyelországban egy dúsgazdag nagybátyja, aki őt akarta örökösének megtenni. A harctéren levelet kapott ettől a nagybátyjától, amelyben azt írja, hogy haladéktalanul menjen el hozzá és foglalja el a neki szánt terjedelmes birtokokat. Nem is késett Benyovszky; lemondott azonnal tiszti állásáról s egypár hét mulva ott termett rokonánál Lengyelországban. De alig időzött ott néhány napig, egyszer csak azt a hírt kapta hazulról, hogy édesatyja hirtelen meghalt s hogy sógorai lefoglalták az ő atyai örökségét.
Benyovszky kapta magát s tüstént visszautazott hazájába. De gonosz sógorai még csak be sem eresztették ősei kastélyába. Ez erőszak láttára Benyovszkyban felfortyant a vér. Elsietett egy szomszéd faluba, amely a verbói uradalomhoz tartozott, ott maga köré gyüjtötte a jobbágyokat és elmondta nekik a rajta elkövetett jogtalanságot. Aztán fegyvert adott emberei kezébe és kizavarta bitorló sógorait atyja birtokaiból. De ezek sem hagyták ám abban a dolgot. A bécsi udvarnál rendzavarással és zendüléssel vádolták Benyovszkyt és Mária Terézia királynő a grófot meg sem hallgatva, egy kancelláriai rendeletben jószágvesztésre ítélte s megparancsolta neki, hogy az országot tüstént hagyja el.

Benyovszky bújában világgá megy. A tengerészetre veti fejét, s éppen egy keletindiai útra készülődik, midőn lengyel barátai sürgős levelekben felszólítják, hogy jöjjön sietve Lengyelországba és csatlakozzék az éppen alakulófélben levő konföderációhoz. Lengyelországban ugyanis nagy forrongások voltak az időtájt. Oroszország e szomszédállam birtokára áhítozott s minduntalan beavatkozott az ország ügyeibe. Az utolsó királyválasztáskor sikerült is neki az ő jelöltjét a trónra juttatni. De a lengyel hazafiak színe-java féltette az ország függetlenségét és sehogysem akarta az orosz cár ügyvivőjét a lengyel trónon megtűrni. Azért esküvel szövetkeztek a király és az őt támogató oroszok ellen. E szövetség (konföderáció) számára törekedtek tehát híveket toborzani s evégből hívták az országba Benyovszkyt is.

Benyovszky, miután fölesküdött, Bécsbe ment, hátha személyes utánjárással mégis sikerülne magának igazságot szereznie. De minden fáradsága hiábavaló volt. Elkeseredésében föltette magában, hogy végkép elhagyja Magyarországot. Éppen a Szepességben utazott keresztül, midőn forrólázba esett. Egy Henszky nevű polgárember házában feküdt, ahol valamennyi családtag szerető gonddal ápolta. Különösen a legidősebb leány, a 19 éves Hedvig, egy hallgatag, mélyérzelmű hajadon mutatott gyöngéd figyelmet és részvétet a beteg iránt. Benyovszky annyira megszerette Henszky Hedviget, hogy betegségéből fellábadva, feleségül vette. Feltett szándéka volt, hogy elmegy Lengyelországba és ott csendes visszavonultságban él a nagybátyjától öröklött birtokán. De a sors másként rendelte. A lengyel szövetséges rendek eszébe juttatták Benyovszkynak esküjét és felszólították, hogy menjen azonnal Krakkóba, ahol nagy szükség van reá. Elvált tehát fiatal hitvesétől. Hogy hova, mi ügyben megy, arról egy szót sem szólott neki.

A szövetségesek ügyét azonban nem kisérte szerencse. Az oroszok szétverték seregeiket és elfogták vezéreiket. Most kinevezték Benyovszkyt a lovasság fővezérének. A gróf a seregben ismét helyreállította a meglazult fegyelmet és több ütközetben győzelmet is aratott.

Azonban csakhamar őt is utólérte a balszerencse. Szuka nevű faluba érkezve, ahol embereit pihentetni akarta, hirtelen rájuk rohan egy csapat kozák, akik irtózatos pusztítást tesznek Benyovszky embereiben. Maga a gróf az ütközetben két kardvágást kap, majd pedig egy ellenséges ágyúból kilőtt vasdarab ejt rajta mély sebet s az oroszok kezébe esik, akik a Lengyelországban hadakozó orosz seregek fővezére elé viszik, ki az időtájt Tarnopolban táborozott.

Az oroszok fővezére, egy szívtelen ember, gúnyt űzött Benyovszky szerencsétlenségéből. Az orvosoknak szigorúan megtiltotta, hogy sebeit gyógyítsák és láncokra vervén őt, s fogoly társait elküldte Kióvba.

Itt a foglyokat földalatti börtönökbe zárták s embertelenül bántak velük. Benyovszky erős testalkata eddig diadalmasan ellentállt minden bajnak és nélkülözésnek; de a kínzások ily tetőzése végre őt is leütötte a lábáról. Súlyos betegségbe esett. A kióvi kormányzó maga elé vezetteté a foglyokat és feliratta kinek-kinek a nevét, nemzetiségét, rangját. A félholt Benyovszkyt két katonának kellett cipelni és nevét is más mondotta meg helyette, mert ő szólni sem tudott. A kormányzó, aki a grófot nyilván híréből ismerte, parancsot adott, hogy szállásolják el őt magánházban és tartására naponként két rubelt utalványozott.

Midőn néhány hét mulva útját folytatnia kellett, még 200 rubelt is ajándékozott neki.

Kazánban jobb napok érkeztek Benyovszkyra. Szabadon járt-kelt, sőt a város és a vidék nemeseinek a házaiban szívesen látott vendég volt. Mindenki kedvelte és szerette őt nyiltsága, műveltsége s nyájas viselkedése miatt. Egyszer neszét vette, hogy a nemességben és a papságban nagy az elégületlenség, s hogy a kormány ellen titkos összeesküvés van keletkezőben. Néhány főrendű úr egyenesen Benyovszkyhoz fordult. Arra kérték őt, térítse a foglyokat az ő pártjukra és álljon ő is az összeesküvők sorába. A gróf másodnap magához hivatta a foglyok
közt levő tiszteket s elmondott nekik mindent. Hosszabb tanácskozás után abban állapodtak meg, hogy a foglyok az összeesküvőkkel nem szövetkeznek, de igenis ígérik, hogy ha az összeesküvők a várost hatalmukba kerítik s a foglyokat kiszabadítják, ezek háládatosságból ott fognak harcolni szabadítóik soraiban.

Egy orosz előkelő nemes, ki az összeesküvésben szintén részes volt, összeveszett egyik társával s bosszúból elárulta az egész tervet. S hogy számtalan barátját és ismerősét megmentse, Benyovszkyra fogott mindent, őt s a fogoly tiszteket rágalmazta, mint az összeesküvés főintézőit. Benyovszky erről értesülve, elfutott egy meghitt barátjához, Wynbladth őrnagyhoz, aki szintén fogoly volt. Ennek elbeszélt mindent, s néhány perc mulva már mindketten künn voltak az országúton. A szomszéd faluban kocsit fogadtak és lóhalálában Csebőkserbe hajtattak. Itt néhány orosz úrnak elmondták, hogy az összeesküvés tervét elárulták, s mivel ez uraknak is nagyon érdekükben volt, hogy Benyovszky ne kerüljön a hatóság kezébe, utalványt adtak neki és társának postalovakra. Igy utaztak nagy gyorsan, mindenütt katonatiszteknek mondván magukat, akik a helytartó sürgős levelével Szentpétervárba mennek. Egyik kerület vajdája még fényes ebédet is rendezett tiszteletükre és fontos levelet küldött velük, aminek később nagy hasznát vették. Igy érkeztek végre szerencsésen november 19-én Pétervárba.

Az orosz fővárosban csakhamar ráakadtak egy hollandi hajóskapitányra, aki éppen útra készült hajójával hazája felé. Ez késznek nyilatkozott őket ötszáz aranyért Hollandiába szállítani és éjjeli 12 órára odarendelte őket a Néva hídjához. Benyovszky társával a meghatározott időre meg is jelent. De már akkor ott várta húsz orosz katona, akik tüstént elfogták és Csicserin gróf rendőrigazgató elé vezették. Innen elvitték őket Szt. Péter és Pál nevű várba, ahol külön-külön földalatti börtönbe zárták őket.

Benyovszkyt a birodalmi tanács elé állították. Benyovszky azzal védekezett, hogy társaságokban hallott ugyan az összeesküvés tervéről beszélni, de neki benne nem volt része. S minthogy semmit sem tudtak rábizonyítani, megígérték néhány nap mulva szabadonbocsátását, ha esküvel kötelezi magát, hogy soha többé az oroszok ellen nem harcol, hogy a birodalmat azonnal elhagyja, s hogy soha életében orosz földre a lábát nem teszi. A gróf mindezt megígérte és írásban is adta. De ahelyett, hogy szabadon bocsátották volna, megint börtönbe vetették.
Innen december 4-én 2 órakor éjfél után kihozták, ködmönbe bujtatták, láncokat tettek kezére, lábára, szánra ültették és gyorsan elhajtottak vele. Utánuk egy másik szánon Wynbladth őrnagyot vitték. Csakhamar megtudták, hogy számkivetésbe viszik Szibériába, Tobolszkba s onnan Kamcsatkába.

Az úton huszonnégy kozák őrizete alatt utaztak, akiknek élén egy szotnik (kozákszázados) állott. Ez csakhamar szóba állott a száműzöttekkel, s elmondta nekik, hogy az ő apja, egy svéd ezredes, szintén száműzött volt, hogy ő valahányszor csak szerét ejtheti, mindig száműzöttek kíséretére küldeti magát, mivel legnagyobb öröme esik benne, ha e szerencsétlenek sorsán enyhíthet.

Legelső állomásuk Sobulak nevű, merőben tatár lakosságú falu volt. Egy házban laktak a szotnikkal s vele együtt ettek is; a tatárok pedig oly készségesen teljesítették minden kérelmüket, mintha mindannyian szolgáik lettek volna. Isirgában egy Orosz nevű magyar emberrel találkozott Benyovszky. Ez a szerencsétlen egy orosz lovasezredben Horváth generális alatt szolgált, s csak azért küldték Szibériába, mivel hazavágyódván, elbocsátását kérte. Magyarul ott senki sem értett, s így Benyovszky minden veszedelem nélkül beszélgethetett földijével hazája nyelvén és sok mindent megtudott tőle.

«Hogy van az – kérdé Benyovszky, – hogy a száműzöttek, akik itt ekkora számmal és ekkora nyomorban élnek, még soha sem próbáltak megszökni ebből a szerencsétlen országból?»

«Dehogy nem próbáltak, uram, dehogy nem! – felelt Orosz, – csakhogy mind rosszul jártak. Akárhányan perzsa földre akartak volna szökni, de a nogáji tatárok mind egy lábig megölték őket. Azóta persze a többinek elment a kedve a szökéstől.»

Könnyezve vett búcsút Benyovszky földijétől. A száműzöttek társasága április 17-én Tomszkba, egy szabályosan épült tatár városba érkezett, amely a Tom partján terül el. Tomszkban elég jól érezték magukat. A tatárok vallásuk parancsolta cselekedetnek tartották, hogy őket mindenben támogassák és segítsék, mivel a szotnik azt beszélte nekik, hogy a száműzöttek mint a törökök szövetségesei harcoltak és estek fogságba. Egy cobolykereskedő különösen Benyovszky sorsa iránt érdeklődött s azt az ajánlatot tette neki, hogy szökjék meg vele együtt Kínába. Ő jól ismeri oda az utat, s ha sok veszedelemmel jár is, mégis reméli, hogy sikerül a menekülés. Benyovszky megköszönte a kereskedőnek jószándékát, de ajánlatát el nem fogadta. Sebei, melyek a nagy hidegben sehogy sem gyógyultak, annyira megviselték, hogy lehetetlennek tartotta háromszáz mérföldnyi utat gyalogszerrel a legnagyobb nélkülözések és veszedelmek közt megtenni. De a jóindulatú cobolykereskedőnek mintegy kilencszáz rubelnyi értékű ajándékait köszönettel elfogadta és megosztotta bajtársaival.

A most következő út rendkívül vesződséges volt; tizennégy napig egyre mentek a végtelen hósivatagban.

Nagy kínok közt elértek Jakuckba, a hasonlónevű tartomány fővárosába. Itteni tartózkodásuk harmadnapján beállított Benyovszkyhoz egy Hoffmann nevű sebész, akit a pétervári kormány félig-meddig számkivetésbe rendelt ide ezerötszáz rubelnyi fizetéssel. Ez minden hosszas bevezetés nélkül s anélkül, hogy előbb Benyovszky szándékát kipuhatolta volna, azt ajánlotta neki, hogy Kamcsatkába érvén, szökjenek meg vele együtt Kínába vagy Japánba. Nincs annak – úgymond – egyéb nehézsége, mint hajósembereket keríteni. A hajót megveszi ő maga az alatt az ürügy alatt, hogy halászatra akarja használni. Benyovszky nagy örömmel fogadta a sebész ajánlatát, annyival is inkább, mert neki is, mihelyt megtudta, hogy számkivetése helyéül Kamcsatkát rendelték, első gondolata az volt, hogy tengeren kísértse meg a szökést. Benyovszky azonnal közölte is a dolgot bajtársaival, akik Hoffmant körükbe híván, formaszerűen szövetkeztek és szent esküvel fogadtak egymásnak hűséget és titoktartást. Az összeesküvés fejéül egyakaratúlag Benyovszkyt választották.

A társaság ugyanaznap elhagyta Jakuck városát két szotnik és tizenkét kozák kíséretében. Hoffmann nem mehetett velük, mert az idő rövidsége miatt nem tudta ügyeit rendbehozni. A Jakuckban élő száműzöttek mind elkísérték őket s a Léna partján búcsúvendégséget csaptak számukra. Hatodnapra a Tala folyóhoz érkeztek, ahol két napig kellett vesztegelniök; annyi ideig tartott, míg vezetőik a jákutok törzsfejeitől ajándékokat tudtak kierőszakolni. Eközben Jakuckból nagy sürgősen egy kozák érkezett. A száműzötteknek elbeszélte, hogy Hoffmann
hirtelen meghalt, hogy a jakucki kormányzó lefoglalta minden holmiját és köztük igen fontos iratokat talált, amelyeket most elhozott az egyik szotniknak, hogy vigye Ochockba, az ottani kormányzónak. Embereink kezdtek rosszat sejteni. Általános volt köztük az a nézet, hogy Hoffmann holmi jegyzeteket csinált magának, s hogy a jakucki kormányzó most levélben arra szólítja fel ochocki társát, hogy vesse a száműzötteket börtönre. Benyovszky indítványára elhatározták, hogy törik-szakad, de kézre kell keríteni azt a csomó iratot. Erre nemsokára kedvező alkalom kínálkozott. Amint az Áldán folyón át akartak volna kelni, kozákok készakarva felfordították azt a csónakot, amelyben a gyűlölt szotnik ült, ilymódon akarván tőle szabadulni. De ügyes úszó létére szerencsésen partra menekült. Benyovszky készségesen segítségére sietett, amiért is a tiszt megkedvelte a grófot. Nyilván azért is mutatott iránta barátságot, mert látta, hogy a száműzöttek közt ő áll a legnagyobb tekintélyben, s azt hitte, hogy Benyovszky hasznára lehet, ha a kozákok ismét meg találnák támadni. Az önkéntelen fürdő arra kényszerítette a tiszteket, hogy egypár óra hosszat vesztegeljenek, míg a szotnik ruhái megszáradnak. Benyovszky megragadta ezt az alkalmat, megkínálta kísérőit pálinkával, s addig itatta, míg valamennyien mély álomba nem merültek. Most könnyű volt azt az iratcsomagot megkeríteni. Volt is okuk e szerencsés véletlennek örülni, mert ha ezek az iratok az ochocki kormányzó kezébe kerülnek, fogságuk a legnyomorúságosabbá válhatott volna. A jakucki kormányzó levele így szólt:

«Kolosov és Rostarguev szotnikok hat államfoglyot visznek, akik a tanács rendeletéből Kamcsatkába küldetnek számkivetésbe. E foglyokat haladéktalanul vettesd börtönbe s addig ki ne bocsásd, míg tőlem maguktartásáról és szándékaikról bővebb tudósítást nem kapsz, hogy aztán a legnagyobb szigorúsággal vallathasd őket. Amit eddig felőlük megtudnom sikerült a  következő: Mikor Jakuckba érkeztek, megsajnáltam őket, s megengedtem nekik, hogy szabadon járkálhassanak a városban szerte. De ők visszaéltek jóságommal s az itt levő száműzötteket lázadásra ingerelték. Benyovszkynak sikerült furfanggal egy Hoffmann nevű sebészt rávenni, hogy szövetkezzék velük, hogy mindnyájan megszökhessenek. Én ezt a gyalázatos tervet egy száműzött útján tudtam meg, akinek Hoffmann a titkot halála előtt elárulta. Hoffmann holta után a hátrahagyott holmijai közt különféle iratokat is találtam, amelyeket azonban nem értek, mert németül vannak. Ime, itt küldöm neked ez iratokat, hátha ki tudnád az értelmüket bécézni. S feltéve, hogy e nyomorultak csak maguk akartak volna megszökni (amit azonban nem hiszek), úgy is múlhatatlanul szükséges, hogy gondosan szemmel tartsd őket, s én azt tanácslom, hogy az idén el ne küldd őket Kamcsatkába. A legközelebb Pétervárra küldendő levelemben felhozom majd ezt a dolgot is, és erre vonatkozólag rendeletet kérek a tanácstól. Ezt azonban te egy évnél előbb meg nem kaphatod.»

Folytatjuk

A dokumentum az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából származik – http://mek.oszk.hu

A szöveget az alábbi nyomtatott kiadás alapján a MEK Egyesület készítette
Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai / a gróf naplójegyzetei  után írta Radó Vilmos
[Budapest] : Athenaeum, [1933]”


Ajánlott bejegyzések