Gróf Benyovszky Móric élete és Kalandjai 11/13

2012. december 22. szombat
Írta:
BENYOVSZKY MÓRIC
A GRÓF NAPLÓJEGYZETEI UTÁN
ÍRTA
RADÓ VILMOS
Egyedülálló, hiánypótló élmény a Japánba második magyarként érkezett honfitársunk sokrétű tapasztalata. Érdemes megismerni e nem mindennapi, vállalkozó szellemű magyar teljes életét és halálát is. – a Szerkesztőség.
Másnap a szigetlakók bőséges élelmet hoztak a hajósoknak, s az egész társaság sátrakat épített. A gróf meghagyta embereinek, hogy a különféle tárgyak neveit, melyeket a szigetlakóktól hallanak, tüstént jegyezzék fel, melléje pedig az orosz szót, így apránkint egy kis szótárra tesznek szert és segítségével majd csak meg tudják magukat valahogy értetni.
Estefelé néhány szigetlakó meglátogatta Benyovszkyt, s amint helyet foglaltak, többször e szót mondák: Cignaro, miközben kezeiket mindig az ég felé emelék. Panov végre kitalálta, hogy ez a Cignaro alighanem az Ignatio szónak az elferdítése. Amint a küldöttség eltávozott, Benyovszky elkérte embereitől a feljegyzett szavakat, összeállította, s íme számuk máris vagy százra rúgott.
Másnap jött Benyovszkyhoz egy előkelő szigetlakó, aki iránt a többiek, úgy látszott, nagy tisztelettel viseltettek. Hosszú ruhát viselt égszín selyemből, köpönyege hófehér selyemből volt, fapapucsai fekete atlasszal voltak bevonva, a fején pedig bőrkucsma. Amint Benyovszkyhoz közeledett, szintén keresztet vetett, megragadta kezét, s elkezdett portugál nyelven beszélni. Rosszul ejtette s igen hibásan, de Benyovszky megértett belőle annyit, hogy Tonkinban született, pater Ignatióval jött a szigetre, annak halála után ott maradt, s most a népnek a feje. A tonkini ajánlatára elmentek együtt pater Ignatio sírját meglátogatni. Az emberek, akik mellett elhaladtak, Benyovszky kísérőjét látván, térdre estek, s ezt mondák: Ilo Cignaro! (Ignatio barátja). Majd egy domb tetejére értek, melyen egy kis négyszögű épület állott, benne egy oltár, az oltár fölött pedig a szűz Mária képe. Végre a kápolnaőr két agyagedényt hozott elő, amelyek Ignatio hamvait tartalmazták.
Wynbladth azalatt oda volt szétnézni a szigeten, s csodadolgokat beszélt gazdagságáról. A legkülönfélébb gyümölcsfajtákat, görög- és sárgadinnyét, szőlőt, cukornádat, dohányt, hüvelyes veteményt, gyapotültetvényeket, agyagedénygyárakat, pálinkafőzőket és sok egyéb mindenfélét látott, az asszonyok pedig mindenütt selyem- és gyapotszöveteket szőnek. Benyovszkynak kedve lett volna a szigeten letelepedni, gyarmatot alapítani s kereskedést folytatni Európával. De jól tudta, hogy az ő emberei erőszakra hajlók, engedetlenek, velük lehetetlen volt e tervet megvalósítani. Arra gondolt tehát, hogy Európából visszajő ide arra való emberekkel.
Ezt a tervét Benyovszky másnap közölte Miklóssal (így nevezték Ignatio barátját), aki készségesen megígérte támogatását, s kifejezte azt a reményét, hogy a sziget népe tárt karokkal fogja őt és társait fogadni. A grófnak el kellett élete történetét beszélnie, amely sokhelyütt az ájtatosan hallgató Miklóst könnyekre fakasztotta. Viszonzásul ő is elbeszélte élete folyását. – Elbeszélte továbbá, milyen eszközökkel élt Ignatio a térítésnél, mily korlátlan hatalmat gyakorolt a szigetlakókon. A térítő halála után a bennszülöttek őt (Miklóst) arra kényszerítették, hogy nősüljön meg. Neki, úgymond, nagy a tekintélye a szigetbeliek előtt, de a kormányzáshoz semmi köze, mivel ezt a vének gyülekezete végzi, melyre a szomszéd szigetek törzsfejeit is el szokás hívni. Amint így beszélgettek, jött egy csapat szigetlakó, akiknek Miklós elbeszélte, hogy Benyovszky európai társakkal le akar náluk telepedni. Az emberek nagyon megörültek e hírnek s ígérték, hogy földjüket megosztják velük, s készségesen megtanítják, mint kell a szigeten a földet művelni. S mikor Benyovszky megérttette velük, hogy ez csak vagy két év mulva lesz kivihető, mivel neki előbb haza kell utaznia embereket keríteni, a szigetlakók biztosították, hogy addig ők imádkozni fognak Istenhez, hogy utazása szerencsés legyen.
Harmadnapra tíz órakor délelőtt egy nagy néptömeg közeledett Benyovszky sátrához Miklós vezetése alatt, s midőn a gróf értesült, hogy látogatásuk célja vele forma szerint szerződésre lépni, azonnal egybegyüjtötte társait, és nyomban megszerkesztették a következő írást a Lignejo-szigetek nyelvén és latin fordításban:
«Szerződés a Lignejo-szigetek népe és főbbjei közt egyrészt és gróf Benyovszky Móric Ágost Aladár közt az alatta álló társaság nevében másrészt. Köttetett s aláiratott 1771 augusztus 19 én Uszmai-Ligonban, a Lignejo-szigetek egyikén.
Az Isten jelenlétében, aki eget és földet teremtett, megállapítjuk mi, Uszmai-Ligon népe és főbbjei egyrészt, s én, gróf Benyovszky Móric Ágost Aladár másrészt a következőt: Én, Benyovszky Móric Ágost Aladár, kötelezem magam és keresztény hűségemre ígérem, hogy mihelyt módomban lesz, visszatérek e szigetre derék, jóravaló becsületes emberek társaságában, itt letelepedem, s alkalmazkodom az itteni erkölcsökhöz, szokásokhoz és törvényekhez.
Mi meg, a nép és főbbjei bizonyságul hívjuk az Istent, az ég és föld teremtőjét, hogy barátunkat, Benyovszkyt s az ő barátait mindenkor országunkba fogadjuk, földeinket megosztjuk vele, s mindaddig segítjük, míg ők is éppúgy be nem lesznek rendezve, mint mi.
Miklós, Benyovszky,
Uszmai-Ligon s a többi Lignejo-szigetek az európaiak társasága
népének és főbbjeinek a nevében. nevében.»
Másnap a szigetlakók tíz ökröt, negyven sertést, jó sok rizst, kölest s egyéb élelmet hoztak, s midőn Benyovszky értésükre adta, hogy néhány nap mulva útrakél, e derék, a tettetést még csak hírből sem ismerő emberek arcáról az igaz sajnálkozást lehetett leolvasni. A búcsú valóban megható volt. Azok a jólelkű emberek úgy könnyeztek, akár a gyermekek, s midőn a hajó már megindult, még akkor sem akartak tágítani; csónakjaikat odakötötték a hajóhoz, s úgy kísérték el őket egy jó darabig.
Augusztus 28-án utasaink Formóza szigetének egy kikötőjében vetettek horgonyt. Délután egy csapat szigetlakó érkezett, élükön egy férfiú igen furcsa öltözetben: fején paszományos kalap, oldalán hatalmas pallos, lábain posztóharisnya s esetlen nagy cipő, amelyet nyilván maga készített, Benyovszky Kuznecovot küldötte eléje, de mivel nem tudott vele beszélni, elhozta magával a hajóra. Itt aztán megtudták, hogy ez a furcsán öltözött úriember Manillából való spanyol, aki már nyolc év óta él a szigetlakók közt. Benyovszkynak nagy udvariassággal felajánlotta házát, és elbeszélte, hogy Kavitában, Manilla mellett partkapitány volt, de gyilkosságba esvén, kénytelen volt hét rabszolgájával ide menekülni. Don Pacheco (Pacséko) Jeromos biztosította továbbá utasainkat, hogy a szigetlakók becsületességében feltétlenül megbízhatnak. A gróf egy rend ruhát, fehérneműt és jó kardot ajándékozott Don Pachecónak s még egyéb dolgokat is ígért, ha ottlétük alatt egyben-másban támogatja őket. A spanyol készségesen ajánlkozott minden szolgálatra, s el sem ment többé tőlük.
Mivel a hajón az ivóvíz megromlott, Pacheco egy kiszögellő szikla mellett a tengerbe szakadó patakot mutatott, amelynek igen jóízű vize volt. De figyelmeztette Benyovszkyt, hogy erős fedezet nélkül el ne menjenek oda, mivel az ottani lakosok az ő barátaival háborút viselnek.
A gróf tehát másnap Panovot bízta meg az ivóvíz szerzésével, tizenkét embert adván melléje őrizetül, s erősen a lelkére kötötte, hogy a legnagyobb óvatossággal járjon el.
Már dél is elmúlt, és Panovék még mindig nem jöttek meg a vízzel, noha, amint Pacheco mondá, a patak csak vagy egy órányira volt. Benyovszky tehát Kuznecovot nyolc emberrel utánuk küldte a dereglyén. Két óra után jöttek vissza, s vontatták maguk után a csónakot, amelyen Panovék elindultak volt. Már távolról észrevette Benyovszky, hogy emberei közül néhányan vérrel vannak borítva. Amint a dereglye a hajóhoz ért, Kuznecov elbeszélte, hogy Panov előbb megvizsgálta a vidéket, s mivel a vadaknak sehol semmi nyomát nem találta, azt ajánlotta társainak, hogy fürödjenek meg, míg a hordókat megtöltik, amire azok azonnal rá is álltak. De alig vetették le ruháikat, midőn húsz szigetlakó váratlanul valóságos nyílesőt hullatott rájuk. Popov volt az első, aki holtan összeroskadt, utána Panov és Longinov kaptak halálos sebeket. Ha Volinszky és Andreanov a csónakra nem menekülnek, ahonnan aztán a vadakra tüzelni kezdtek, mind egy lábig odavesztek volna. A vadak csak akkor futottak meg, mikor Kuznecovot látták közeledni nyolc társával. Benyovszky most szerencsétlen barátjához, Panovhoz sietett, akit már akkor körülfogott az egész társaság. A gróf egy kis távolságban megállott, mivel nem akarta félbeszakítani beszédjét, amelyet társaihoz intézett.
«Testvéreim – szólt a haldokló, mondjátok meg barátomnak, a mi parancsnokunknak, hogy halálom óráján az búsít leginkább, hogy nem fogom őt többé támogathatni. Mondjátok meg neki, hogy úgy szerettem őt, mint önmagamat. Kérjétek meg az én nevemben, hogy ne bosszulja meg halálomat, s hogy értesítse testvéremet szerencsétlenségemről. Vegyetek példát rólam, barátaim! Ha parancsnokunk tanácsát megfogadtam volna, úgy el nem veszítem életemet. Tiszteljétek őt és engedelmeskedjetek neki, mint tulajdon atyátoknak. És te, Stefanov, szerencsétlen barátom, irtsd ki szívedből a gyűlöletet, amelyet Benyovszky ellen táplálsz, és pótold neki az én elvesztésemet hű odaadással». E szavaknál a gróf a körbe lépett. Amint Panov megpillantotta, összeszedte végső erejét, megragadta kezét, és egy darabig szótlanul és mereven nézett reá.
«Oh, drága barátom – szólt végre megtört hangon, – én nemsokára meghalok… Magam vagyok az oka… Utolsó kívánságom: Vajha az ég csupa olyan barátokat adna neked, mint én voltam! Méltó vagy ilyen barátokra… Boldog, aki úgy tud téged méltányolni, mint én. Adja az Isten, hogy ez a föld, amely tetemeimet fogja takarni, a te tulajdonod legyen!» Ezt mondván, Benyovszky leghűbb barátja megszűnt élni. Longinov egy pár perccel előbb halt meg. Hogy hű embereinek síri álmát az ellenség ne háborgassa, Benyovszky arra kérte Pachecót, szerezzen barátaitól az ő területükön temetőhelyet. Ezek készségesen teljesítették ezt a kérést, és embereink nagy pompával eltemették szerencsétlenül járt társaikat. Sírjukra egy követ tettek, amelyre Benyovszky Andreanovval a következő feliratot vésette: «Itt nyugszik Panov Vazil, nagyérdemű orosz nemes, Benyovszky Móric hű barátja, akit két társával, Longinov Ivánnal és Popov Ivánnal együtt e sziget lakói 1771 augusztus 29-én orozva meggyilkoltak.»
Utasaink búcsútvéve formózai barátuktól, ismét hajóra szálltak, és 22-én 5 órakor hajnalban horgonyt vetettek Makao szigete előtt, melyet a kínaiak Omynak neveznek. Ezt a szigetet a rajta levő hasonló nevű várossal együtt a portugálok bírják 1563 óta, s itt nagy kereskedelmi telepük van. Benyovszky azonnal látogatást tett Dom de Saldagna nevű kormányzónál, akinek aprójára elbeszélte a saját és társai történetét, s aki neki megengedte, hogy míg az Európába való utazásra alkalom kínálkozik, emberei számára a városban házakat bérelhet. A gróf viszont békés szándékai zálogául átadta hajóját a kormányzónak.
Alig időztek embereink egypár napig Makaóban, íme a városi hatóság ajándékot küldött Benyovszkynak, amely ezer darab arany piaszterből, negyvenkét vég posztóból s tizennégy vég fekete atlaszból állott. A városi hatóság viszont arra kérte a grófot, adja át a városi levéltár számára naplóinak másolatát. Ámde Benyovszky csak történeti kivonatot ígérhetett, megértetvén az ajándékhozó küldöttséggel, hogy naplói hű másolatának átengedésével megfosztaná magát hosszú, keserves útja legbecsesebb vívmányától.
Benyovszky és társai merész szökésének és kalandos útjainak a híre gyorsan elterjedt a makao és kantonbeli európai telepekben és most sorra jártak az angol s a hollandi kereskedelmi társulatok ügyvivői a gróf nyakára, mesés összegeket ígérvén neki, ha útinaplóit átengedi nekik, vagy ha szolgálatukba lép. Benyovszky azonban túljárt a kapzsi üzérek eszén, akik az ő tapasztalatait a saját zsebök számára akarták volna kiaknázni. Udvariasan, de holmi kitérő válasszal bocsátotta el őket. De a szívós angolok egykönnyen nem tágítottak. Hogy egyenes úton nem tudtak célhoz jutni, kerülőkön igyekeztek azt elérni. Egy Gohr nevű angol kapitány csakhamar kiszimatolta Stefanovnak a pártütésre hajlandó voltát s ennek ötezer font sterlinget ígért, ha a gróf iratait megkeríti. Stefanov megígérte. Kuznecov azonban neszét vette Stefanov árulásának s azonnal tudatta Benyovszkyval. Ez fogta összes iratait s átadta megőrzés végett az ottani francia püspöknek, aztán összegyüjtötte embereit s kijelenté, hogy azokat, akik vele megelégedve nincsenek, feloldja esküjök alól, fel is út, le is út; elmehetnek, amerre nekik tetszik. Ami keveset az úton szereztek, azt híven megosztotta velük; nem hiszi, hogy akadna köztük csak egy is, aki neki e tekintetben a legcsekélyebb szemrehányást tehetné. Alig fejezte be Benyovszky beszédét, előállott Stefanov és durva módon vádolni kezdte a grófot, hogy a társaságot meg akarja fosztani jussától. Értékesítvén az utazáson szerzett ismereteket és tapasztalatokat, Benyovszky óriási összeget fog szerezni s ezt zsebre akarja vágni, holott e tapasztalatok mindnyájok közös birtoka. «Segítsetek – szólt társaihoz fordulva – tőle elvenni jegyzeteit, s biztosítlak, hogy holnap, holnapután kinek-kinek jókora összeg nyomja a markát!»
Stefanov gazságait már annyira megszokta Benyovszky, hogy beszédjét a legnagyobb nyugalommal hallgatta. De mikor látta, hogy Stefanovot támogatja Wynbladth is, a lengyel felkelésben fegyvertársa s azóta elválaszthatatlan testi-lelki barátja, kitört belőle az indulat. Előmutatott a társaságnak egy levelet, amelyből világosan kitűnt, hogy Stefanov ötezer font sterlingért el akarja az egész társaságot az angoloknak adni. Ez az aljas tény felbőszítette a társaság legnagyobb részét Stefanov ellen. Ámde ez, társai felháborodásával mitsem törődve, tizenegy cinkostárssal berontott Benyovszky lakásába s velük elvitetett onnét egy ládát, amelyben a gróf útinaplóit vélte. Alig értesült erről Benyovszky, húsz hű emberével tüstént az áruló lakására sietett; a zárt ajtót bezúzatta s berontott a szobába. Stefanov egy pisztolylövéssel fogadta, amely szerencsére nem talált. A gróf tüstént elfogta a pártütőt, bűntársát, Wynbladthot pedig, aki erősen felfegyverkezve a kertbe menekült, gondosan őriztette; szöknie nem lehetett, mert igen magas kőfalak kerítették a kertet. Másnap ázva-fázva s az éhségtől is gyötörve, megadta magát. De Benyovszky egyelőre őt is elzáratta.
Makao egészségtelen éghajlatának társaságunkból húsz ember esett áldozatul. Benyovszky is megbetegedett. Október 22-én forró lázba esett, amely november közepéig eltartott. Mikor aztán betegségéből fellábadott, komolyan hozzálátott az utazási készülődésekhez. Embereit tanácsba gyüjté s kijelentette, hogy két francia hajó hajlandó őket Európába elvinni; aki kész vele tartani, jelentkezzék. Embereink e hírt ujjongó örömmel fogadták.
Mindnyájan égtek a vágytól Európába visszatérni. Wynbladthot, aki tévedését megbánva, bocsánatot kért, készségesen társukul fogadták újra. Stefanovot azonban kizárták körükből. Négyezer piasztert adtak neki és szabadlábra helyezték. Ez a nyughatatlan ember azonnal a hollandusokhoz szegődött, akik abban a reményben, hogy útitapasztalatainak nagy hasznát veszik, kaptak rajta s elküldték Jáva szigetére, Batáviába.
1772 január 2-án eladta Benyovszky a Szent Péter és Pál hajót egy portugál kereskedőnek. Majd elment embereivel a közeli kantonba, ahol a franciáknak nagy telepjeik voltak, hogy ott a Dauphin és a Laverdis nevű hajókra szállván, Franciaországba utazzanak.

F
olytatjuk
A dokumentum az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából származik – http://mek.oszk.hu
A szöveget az alábbi nyomtatott kiadás alapján a MEK Egyesület készítette
Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai / a gróf naplójegyzetei után írta Radó Vilmos
[Budapest] : Athenaeum, [1933]”

Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...