GREENPEACE: FUKUSIMA TANULSÁGAI

Fukusima tanulságai

 

 

A Greenpeace közzétette „ Fukusima tanulságai” c. tanulmányát, amely szerint az atomkatasztrófát nem a természet, hanem a kormány és az erőmű üzemeltetőjének sorozatos hibái okozták.

Rohonyi Péter, a Greenpeace Magyarország nukleáris kampányának felelőse szerint „Bár a tragikus földrengés és szökőár indította el a fukusimai nukleáris balesetet, annak legfontosabb oka az volt, hogy a japán hatóságok nem vették komolyan a kockázatokat, és a biztonságot alárendelték az üzleti érdekeknek. Ez a tanulmány is bizonyítja, hogy nincs biztonságos atomenergia, és hogy a kormányok nem képesek kezelni az atomerőművekkel együtt járó kockázatokat. Ez nem változott Fukusima óta sem, és ezért továbbra is emberek milliói vannak súlyos veszélynek kitéve.”

A Greenpeace felkérésére három független tudós állította össze a Fukusima tanulságai c. tanulmányt: dr. David Boilley, atomfizikus, aki a független francia ACRO sugártani laboratóriumnak dolgozik, Arnie
Gundersen, a Fairewinds Associates nukleáris mérnöke és dr. David McNeill, a Chronicle of Higher Education és más újságok  japán tudósítója. Jelentésük teljes szövege angol nyelven itt érhető el: http://www.greenpeace.org/international/en/publications/Campaign-reports/Nuclear-reports/Lessons-from-Fukushimattp://www.greenpeace.org/

A roppant tanulságos megállapítások és következtetések magyar nyelvű fordítása így hangzik:

Vezetői összefoglaló”

Mar majdnem 12 hónapja annak, hogy a fukusimai nukleáris katasztrófa elkezdődött.  Habár a balesetet a nagy Kelet-Japán földrengés
és az azt követő szökőár indította be, a nukleáris baleset valódi okai a
politikai befolyásoltságban és az ipari önszabályozás intézményes kudarcaiban rejlenek. Az állami intézmények nem ismerték el a reaktorok valódi kockázatait, nem sikerült megfelelő nukleáris biztonsági követelményeket felállítaniuk és betartaniuk, és végül megvédeni sem tudták a lakosságot és a környezetet.

A Greenpeace International megbízásából készült ezen jelentés rámutat a katasztrófából levonható tanulságokra. A fukusimai baleset egyéves évfordulója egyedülálló alkalmat kínál, hogy megkérdezzük önmagunktól mit tanultunk ebből a tragédiából – mely több százezer japán ember számára még mindig nem ért véget. És felveti azt a kérdést is, hogy képesek vagyunk-e tanulni egyáltalán. Vannak átfogóbb ügyek és elengedhetetlen kérdések, melyek továbbra is figyelmet érdemelnek:

• Hogyan lehetséges, hogy minden biztosíték ellenére újra az 1986-os csernobilihez fogható mértékű atomkatasztrófa következett be, a világ egyik legfejlettebb iparú országában?

• Miért nem védték meg az embereket a vészhelyzeti és evakuációs tervek a rendkívüli mértékű radioaktív kihullástól és az ebből eredő sugárszennyeződéstől? Miért nem képes a kormány még egy év elteltével sem arra, hogy jobban megvédje polgáraia radioaktivitástól?

• Miért nem kap megfelelő pénzügyi és szociális támogatást az a több mint százezer ember, akik a leginkabb szenvednek a nukleáris baleset hatásaitól, hogy újraépíthessék házaikat, életüket és közösségeiket? Ezeket az alapvető kérdéseket fel kell tennünk, hogy képesek legyünk tanulni a fukusimai atomkatasztrófából.  Ez a jelentés alaposan megvizsgálja ezeket a
témákat, és néhány fontos következtetést fogalmaz meg:

1. A fukusimai nukleáris baleset a „nukleáris biztonság”-ba vetett hit végét jelenti.

2. A fukusimai nukleáris baleset pontosan azoknak az intézményeknek a mély és rendszerszintű hibaira világit rá, amelyeket éppen a nukleáris áramtermelés felügyeletére és az emberek e technológia baleseteitől való megrovásara hoztak létre.

A nukleáris biztonság paradigmájának vége

Miért beszelünk a paradigma végéről? Miután láttuk a Fukusimában elkövetett hibákat, levonhatjuk a következtetést, hogy „nukleáris biztonság” valójában nem létezik.
Csak nukleáris kockázatok vannak, amelyek velejárói minden reaktornak, és az ezekkel a kockázatokkal járó veszélyek megjósolhatatlanok. A műszaki hibák, az emberi mulasztás és a természeti katasztrófák előre nem látható kombinációja következtében bármikor, a világ bármely reaktoránál a helyzet hamar irányíthatatlanná válhat.
Fukusimában a sugárzás emberektől és a környezettől való elszigetelésére kialakított többszörös mérnöki gátak védeleme gyorsan elbukott. Miután az első fukusimai reaktornál leállt a hűtés, kevesebb, mint 24 órán belül hatalmas hidrogénrobbanás repesztette szét az utolsó megmaradt védvonalat a szabad levegő és az óriási mennyiségű
sugárzás hozott.

A nukleáris ipar folyamatosan azt állította, hogy egy olyan nagy méretű baleset valószínűsége, mint amekkora végül Fukusimában is bekövetkezett, nagyon alacsony. Világszerte több mint 400 üzemelő reaktorral a reaktorzóna leolvadásának esélye nagyságrendileg 250 évenként egy alkalom lenne – szerintük.

Ez a feltételezés hamisnak bizonyult. A tapasztalaton alapuló megfigyelt gyakoriság valójában magasabb: jelentős nukleáris baleset körülbelül minden tíz évben egyszer bekövetkezett.

A modern tudományok egyik alapelve, hogy ha a megfigyelések nem igazoljak a számított előrejelzéseket, a modellt és az elméleteket felül kell vizsgálni.

Láthatóan ez a helyzet a nukleáris biztonsági szabályozások valószínűségi kockázatelemzései esetében is. Ennek ellenére a nukleáris ipar továbbra is ugyanazokra a kockázati modellekre és a katasztrófák állítólagosan rendkívül alacsony valószínűségére alapoz, ezzel igazolva a reaktorok további üzemeltetését Japánban és a világ többi részén. Ez a jelentés rámutat az atomenergetikai ágazat rendszerszintű hibaira,
legfőképpen három kérdéskörre koncentrálva:

• a vészhelyzeti és kitelepítési tervek;

• a felelősség és kártérítés az okozott károkért; valamint

• a nukleáris szabályozó hatóságok.

Emberi jogok

A bevezetőben Tessa-Morris Suzuki, aki az Ausztrál Nemzeti Egyetem Ázsiai es Csendes-óceáni  intézetének japántörténelem-professzora, egyben az Emberi Jogi Politika Nemzetközi Tanácsának (ICHRP) tagja, a fukusimai tragédia emberi jogi oldalara összpontosít. Azt részletezi, hogy a tragédiák gyakran feltárják a szociális, gazdasági es politikai intézmények törésvonalait és gyenge pontjait, nem csak Japánban,
hanem nemzetközi szinten is.

Ami tisztán kiderül az írásából, az az, hogy Japán atomenergia-iparának irányítási és szabályozási gyengeségei nem „rejtett hibák” voltak a rendszerben. Épp ellenkezőleg, az emberek tudatában voltak ezeknek, évtizedeken keresztül sokan írtak róluk es felhívták rájuk a figyelmet.

A vészhelyzeti tervek kudarca

Az első fejezetben David Boilley professzor, az ACRO nevű francia civil szervezet elnöke azt taglalja, hogy még Japánban, a nagyméretű katasztrófák kezelésében az egyik legtapasztaltabb és legfelszereltebb országban sem voltak használhatóak a nukleáris balesetek esetére készített vészhelyzeti tervek egy atomkatasztrófa esetében, a kitelepítési folyamat pedig zűrzavarossá vált, így sok ember szükségtelenül kapott radioaktív dózist.

A válság fokozódása során a japán kormány rendszeresen tagadta, hogy a környezetbe kerülő radioaktivitás veszélyt jelenthet. Március 12-en például a kabinet főtitkára egy sajtótájékoztatón meg azt nyilatkozta, hogy a reaktorból nem szivároghat ki nagy mennyiségű radioaktivitás, és a 20 km-es sugarú koron kívül élőket már nem érinti a sugárzás. A kijelentés után két héten belül a kormány megkérte a katasztrófa helyszínétől 20 es 30 km-es távolság között lakókat, hogy ónként hagyjak el lakhelyeiket. Április végen aztán a kormány bizonyos területeken 50 km-esre szélesítette ki a kitelepítési zónát, majd júniusban, júliusban és augusztusban a kormány újabb embereket kért meg a 20 km-es kitelepítési zónán kívül a költözésre.

A csak később közzétett kormányzati adatok felfedték, hogy a legrosszabb – mégis lehetséges – forgatókönyv Tokió mamutvarosának és további, akár 250 km távolságra levő települések evakuációját is tartalmazta. Egyértelmű, hogy a néhány kilométer átmérőjű körökön alapuló kitelepítés túl merev es
reménytelenül pontatlan az atomerőművek esetében.

A kihullási mintázatokat vizsgáló speciális szoftvert nem használtak megfelelően. Bizonyos esetekben az embereket nem kisebb, hanem nagyobb radioaktivitású területekre telepítettek ki. Például a szoftver előre jelezte, hogy egy iskola a radioaktív „csóva” irányába fog esni, ennek ellenére az épületet ideiglenes kitelepítési központkent használták.
Ezrek szálltak meg napokon át a rendkívül szennyezett területen. Ezenfelül a válság kezdeti napjaiban a radioaktív kihullásról kidolgozott forgatókönyveket nem küldték el a miniszterelnök hivatalának, ahol a katasztrófa kezeléséről szóló döntéseket hoztak meg.

A legkiszolgáltatottabb emberek kitelepítése csődöt mondott. Egy kórházban és a közelben levő öregek otthonában 440 paciensből 45 életét vesztette, miután a dolgozók elmenekültek. Egy másik esetben több mint 90 idős embert hagytak magára ápolók nélkül. Fukusima prefektura kórhazai felfüggesztették működésüket, mert orvosok és ápolónők százai mondtak fel, hogy elkerüljék a radioaktivitást.

A fukusimai válság arra is rámutatott, hogy a nukleáris vészhelyzeti tervek egyik fő elve, a bezárkózás (azaz hogy az embereknek azt tanácsolják, maradjanak otthon, hogy elkerüljek az érintkezést a sugárzassal) egyszerűen nem működik a gyakorlatban. A bezárkózás csak rövid időtartamra lehetséges, de tíz nap túl hosszú idő – márpedig ennyire lett volna szükség, mivel a fukusimai katasztrófa során keletkező legnagyobb radioaktív kibocsátások eddig tartottak. (A csernobili katasztrófa esetében a nagy mennyiségű radioaktív kibocsátás szinten közel két hétig folytatódott.)

A közösségek, ahova az emberek bezárkóztak, kifogytak az élelemből és a végső kitelepüléshez szükséges üzemanyagból is. Továbbá a képzett szakemberek – például sofőrök, ápolónők, orvosok, szociális munkások es tűzoltók, akiknek segíteniük kellett a bezárkózottakat – nem voltak felkészülve arra, hogy a nagy mennyiségű radioaktivitást elszenvedő területen maradjanak.

A szükségállapotot követő helyzetet is átszövik a problémák. A kormány által bevezetett gyakorlati sugárzási határértékek magasabbak a nemzetközileg ajánlottaknál. A japán hatósógok folyamatosan kudarcot vallanak a problémák szintjenek előrejelzése terén a szennyezett élelmiszereket és terményeket illetően, és állandóan meglepetések érik őket. A kormány programjai a sugárzási szintek megfigyelésére és merésére nem elégségesek, ami botrányokhoz vezet, aláásva a lakosság kormányba vetett bizalmát és újabb szükségtelen gazdasági csapást mérve a gazdálkodókra és halászokra, illetve megélhetési kürülményeikre. A magasan szennyezett területek megtisztítását célzó szennyeződésmentesítési programok nagy kérdéseket vetnek fel a hatékonyságukat, költségüket és a káros
mellékhátasaikat illetően.

Az elszámoltathatóság hiánya

A dr. David McNeill, a The Chronicle of Higher Education japán tudósítója,
valamint a The Independent es az Irish Times újsagírója által készített interjúkon alapuló második fejezet a fukusimai katasztrófa valószínűleg legszörnyűbb oldalát vizsgálja – az emberi következményeket. Több mint 150 000 embert evakuáltak, akik szinte mindenüket elveszítették, az életük újjáépítéséhez szükséges mértékű támogatást és kárpótlást pedig megtagadták tőluk.

A legtöbb ország jogrendszere az atomerőművek üzemeltetőinek felelősséget a tényleges károk töredékében maximalizálja, ami lehetővé teszi az atomenergia-ipar számára, hogy gyakorlatilag kimeneküljön a balesetekkel járó felelősség alól. Bar a felelősséget és kárterítést szabályozó japán törvények nem szabnak felső határt az atomreaktorok üzemeltetői – jelen esetben a TEPCO – által a károsult harmadik személyek számára okozott károkra vonatkozó felelősségnek, a kártérítés megfizetésének konkrét módját, idejét, részletes szabályait es magát az eljárását a torvény nem szabályozza. Azt sem, ki jogosult a kártérítésre és ki nem. Ez a hiányosság pedig tág teret hagy a különböző értelmezéseknek.

A TEPCO-nak eddig sikerült kibújnia a teljes felelősségre vonás alól, és nem
nyújtott megfelelő kárterítést azoknak a magánembereknek és cégeknek, akiket súlyosan érintett az atombaleset. A kompenzációs terv kiterjedtebb verziója több tízezer olyan embert zár ki a kártérítésből, aki önként vállalta az evakuációt a sugárzásveszély elkerülése érdekében. Néhányuknak mindössze 1043 dollár egyszeri összegű kártérítést ajánlottak. A TEPCO jogászai meg a szennyeződés eltávolításának költségeit is másokra akarják hárítani, azzal érvelve, hogy a sugárzás és annak kezelése (sugárszennyezetté vált jelentős nagyságú földterületek dekontaminálása, azaz pl. a felső földrétegek eltávolítása, elszállítása – a szerk.) már nem a cég, hanem az érintett földek tulajdonosainak a dolga.

Családok szakadtak szét, elvesztve az otthonukat és a közösséget, amelyhez tartoztak. Sokan elvesztették az állásukat, megélhetési költségeik pedig sok esetben megkétszereződtek – ennek ellenére az első, egyszeri összegű pénzbeli támogatás mindössze mondhatni jelképes összeget, 13 045 dollárt tett ki, és csak akkor érkezett meg a TEPCO-tól, amikor az emberek mar több hónapja éltek távol az otthonuktól. A nagyobb összegűnek remélt kompenzációk első csomagja csak hat hónappal később kezdődött meg, amikor is a TEPCO 60 oldalas jelentkezési nyomtatvánnyal látta el az embereket, amelyhez tovabbi150 oldalas kitöltési útmutatót mellékelt. Sokan eleve alig tudtak értelmezni a nyomtatványt, sokan egyszerűen feladták, és úgy döntöttek, inkább megpróbálnak felejteni és továbblepni.

Fontos, hogy a japán jog 1,6 milliárd dollár összegű kötelező biztositás megkötését követeli meg a TEPCO-tol, tehát ha a cég lekezdhetetle pénzügyi nehézségekkel néz szembe, vagy csődbe megy, az efeletti összege kifizetésér nincs garancia. A cég eddig körülbelül 3,81 milliárd dollár összeget fizetet ki a károsult lakosoknak. Ezzel szemben a tényleges idevonatkozó káro becsült nagyságrendje valahol 75 es 260 milliárd dollár között van. A fukusima katasztrófa teljes költsége, beleszámítva a kártérítéseket és a Daiicsi erőmű hat reaktorának leszerelését, számítások szerint körülbelül 500-650 milliárd dollárt fog kitenni. Már most világos, hogy a kormány valamilyen módon közbe fog lépni, hogy kisegítse a TEPCO-t. A költségek nagy részét, ha valaha megtérülnek egyáltalán, az adófizetők pénztárcáiból fogják fedezni.

Megrázó látni, hogyan sikerült a nukleáris ipar képviselőinek egy olyan rendszert kiepiteniük, amelyben a szennyezők csak a hatalmas profitból részesednek, majd abban a pillanatban, amikor beüt a krach, egyszerűen áttolják magukról a  felelősséget a szenvedő polgárokra a veszteségek
és károk kezelését illetően.

 

Rendszerszintű hibák

A Fairewinds Associates-nel tevékenykedő Arnie Gundersen által írt harmadik fejezet azt elemzi, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen baleset, mint a fukusimai, egyáltalán megtörténhetett. Gundersen úgy tálalja, hogy a TEPCO és az állampolgárok védelmére hivatott japán intézmények között egyfajta „megengedett csalási/fortélyos hozzáállás” működött. Ez a csalás/fortélyoskodás jól jellemzi a japán intézményrendszerben lévő hibákat; beleértve az atomenergia-ipar szabályozása feletti jogosulatlan politikai befolyást, amely lehetővé teszi, hogy a nukleáris ipar irányítsa a rá vonatkozó szabályozások kialakítását, és hogy ennyire hanyag módon állhassanak hozzá az atombalesetek kockázataihoz.

Amikor például napfényre kerültek a TEPCO-val kapcsolatos problémák, hiányosságok és botrányok, a szabályozó hatóságok még akkor sem léptettek életbe megfelelő intézkedéseket annak megakadályozására, hogy ezek a hibák újra és újra ismét megtörténjenek. Azon alkalmakkor, amikor mégis elrendeltek valamilyen változtatást, éveket adtak ezek életbe leptetésére. Pontosan ez az, ami 2011-ben Japánban végzetesnek bizonyult.

Japánban a társadalmi intézmények hibái elkerülhetetlenül vezettek a fukusimai katasztrófához. A földrengések és szökőárak veszélye már évekkel a katasztrófa előtt jól ismert volt. Az iparág és a törvényhozók addig bizonygattak a közvéleménynek, hogy a reaktorok természeti katasztrófa esetén sem jelentenek veszélyt, hogy végül maguk is elhitték. Ez a „visszhangkamra-hatásnak” nevezett jelenség: bizonyos hiedelmek felerősödnek egy olyan környezetben, ahol a korlátozott számú, hasonló érdekű szereplők nem kérdőjelezik meg egymás gondolatait. A nukleáris ágazat szabályozása és népszerűsítése közti szoros kapcsolatok egy „önszabályozó” rendszerhez vezettek, ez volt a Fukusima Daiicsi erőmű katasztrófájának egyik fő oka.

Jellemző erre az önelégült hozzáállásra, hogy a katasztrófa kezdete után a törvényhozók nagy része által felvetett első aggály az volt, hogyan állítsak vissza az atomenergiába vetett közbizalmat – ahelyett, hogyan kellene megvédeni az embereket a sugárzásveszélytől. Ez történt az ENSZ Nemzetközi Atomenergia-ügynökségénél (NAU) is, amelynek nem sikerült az emberek védelmet előrébb helyeznie a japán kormány politikai érdekeinél, illetve saját, a nukleáris energia népszerűsítését célzó küldetésénél. A NAU még nem olyan régen, 2007-ben és 2008-ban tett vizsgálatai során is élénken dicsérte Japánt szilárd szabályozási rendszere es a katasztrófák kezelésére való felkészültsége miatt.

 

Megtanulandó leckék

A japán intézményrendszer hibái figyelmeztetést jelentenek a világ többi része számára. A múltban is mindig ezek a hibák voltak az atombalesetek fő okai, ideértve az egyesült államokbeli Three Mile Island-i es az ukrajnai csernobili katasztrófát. Több hasonlóság is van a fukusimai es a csernobili eset közt: a környezetbe kijutott sugárzás mértéke, az evakuált lakosok száma, és a hatalmas földterületek hosszú távú szennyezettsége. A balesetek gyökerei is hasonlóak: az érintett intézmények szisztematikusan alábecsültek a kockázatokat, egyéb (politikai es gazdasági) érdekeket helyeztek a biztonság elé, az iparág képviselői és a döntéshozók pedig nemcsak végzetesen felkészületlenek voltak, hanem ráadásul olyan munkakörnyezetet és viszonyokat is teremtettek, amelyben teljességgel elkerülhetik a felelősségrevonást.

A kormányok, a szabályozó hatóságok és a nukleáris ipar is azt állította, hogy tanultak a múlt nagy leckeiből. Ennek ellenére újra elbuktak. Mennyire lehetünk biztosak abban, hogy ez nem fog újra megtörténni? Egy dolog biztos: ma már van választásunk. Érett, erőteljes és megfizethető megújulóenergia-technológiák állnak rendelkezésre és várakoznak ugrásra készen, hogy felváltsak a veszélyes atomreaktorokat. Az elmúlt
öt évben 22-szer annyi szeles napenergia alapú megújulóenergia-kapacitá került telepítésre (230 000 MW), mint atomenergia (10 600 MW).

Csak 2011-ben annyi megújulós erőmű épült, amennyi 16 nagyméretű atomreaktornak megfelelő áramot képes előállítani. A nukleáris veszélytől mentes jövő lehetősege itt áll előttünk.

„Egy technológia csak akkor lehet sikeres, ha a valóság elsőbbséget elvez a brossura-szövegekkel szemben. A természetet nem lehet becsapni.”

A mondás a múlt század egyik legnagyobb fizikusától, a Nobel-díjas Richard Feynmantól származik, és a Challenger űrsikló tragikus katasztrófáját vizsgáló bizottság tagjaként írt 1987-es különvéleményében szerepel. Elemzése kísérteties párhuzamokat mutat a nukleáris iparággal. Elmagyarázza, hogyan vezettek a mai kor társadalmi-gazdasági tényezői ahhoz a jelenséghez, hogy hatalmas szakadék tátong a bonyolult technológiák által okozott balesetek kockázatait felmérő
hivatalos jelentések es a valós veszélyek között. Feynman megjegyzi, hogy ha egy ideig nem történik baleset, és a dolgok rendben mennek, az
elkerülhetetlenül a szabályozás felpuhításához és az elővigyázatosság
csökkenéséhez vezet. Ő is felhívja a figyelmet, hogy inkább alternatív technológiák használatát kellene megfontolni.

Két halálos katasztrófa kellett ahhoz, hogy a költséges és eredendően balesetveszélyes űrsiklók lekerüljenek a szintérről. Most a történelem második legnagyobb atomreaktor-katasztrófájának vagyunk szemtanúi. Ne dugjuk újra homokba a fejünket: a mi felelősségünk, hogy ezt a fontos pillanatot felhasználva biztonságos és megfizethető energiára: a megújuló energiaforrásokra váltsunk. Két évtizeden belül a világ összes reaktora kiváltható.

Addig is megtanulhatjuk Fukusimatól a leckét arról, hogy az atomenergia soha nem lehet biztonságos. Ha meg egy nagy katasztrófa történne, a karokat elszenvedő emberek hatékonyabb védelmet kaphatnak, ha most teljes mertekben elszámoltatjuk és felelősségre vonjuk az atomenergia-ipar szereplőit es a szabályozó hatóságokat. Szoros nyilvános vizsgálat
alá kell vetnünk a nukleáris ipart, es követelnünk kell az átláthatóságot. Mindeközben azonban teljes mértékben és a lehető leggyorsabban ki kell vezetnünk rendszereinkből a veszélyes atomenergiát.”

 

Köszönet a
Greenpeace-nek fenti megállapításopkért!

 

Inter Japán Magazin

Ajánlott bejegyzések