Földrengéses hétköznapok (1. rész)

Földrengéses hétköznapok (1. rész)

A magyar nyelv kifejezőkészsége színes és határtalan. Gyermekkoromban hallottam: “megrázta, mint Isten a vargát!”. Ha pedig valakit megfegyelmeztek, móresra tanítottak, azt úgymond: “gatyába rázták”. Felnőtt koromban a muszáj tanított meg a rázás addig ismeretlen fajára. Japánban földrengés mozgatta alattunk a talajt, s vele együtt engem, minket is.

Első földrengésemmel zöldfülű magyarként 31 évvel ezelőtt találkoztam Tokió Tabata negyedében. Féltem? Dehogy! Kicsiny rezgés volt az, mintha közel haladó kamion zizegtetné a családi ház ablakát. A japánok megdermedtek: “Dzsisin! Dzsisin!” Én meg csak nevettem. Egy hejre magyar legény nem ijed meg néhány pöccintéstől. Ám a második földmozgás drasztikus módon megtanított tisztelni és félni a természet erőit.

Egy kétszintes faépület lakásában éltem át. Kezdetben megint próbáltam humorosan felfogni, de hamar arcomra fagyott a mosoly. Ez már nem kis rezgés volt. Az épület egyre fokozódó kilengéssel inogott. A japán házak gerendáinak és oszlopainak eresztékeit ráhagyással készítik. Így földrengésnél nem pattannak el, az épület képes inogni, ami a bent lévőket félelemmel tölti el, akkor is, ha a javukat szolgálja. Ma már az életemet sokkal inkább bíznám jól megépített hagyományos faházra, mint bizonytalan építésű masszív betonépületre.
Amikor az eresztékek már képtelenek voltak tovább engedni, az ingó mozgást ritmikus recsegés-ropogások kísérték. Dermedten vártam a végső reccsenést, amivel az egész épület ránk omlik. Közben hallottam, amint az emeleten lakó diák holmijai lehullanak a polcokról, nagy robajjal eldől a szekrénye, és üveg, vagy porcelán törik.
Asztal alá kellett volna bújnom, vagy a szabadba rohannom, de a reccsenésekre figyelve képtelen voltam eldönteni, mit tegyek. Az egész talán 12-15 másodpercig tarthatott, de nekem örökkévalóságnak tűnt. A földrengés megszűnte után a házunk még majd’ ugyanannyi ideig “üresen” ingott, egyre lustábban nyikorogva-recsegve.
Elhúztam a tolóablakot, s a mellettem lakó fiatal házaspár is ugyanazt tette. Erőt és megnyugvást próbáltunk meríteni az esőáztatta, émelyítően párolgó növényi alom illatából, a szabad levegőből, a hirtelen beállt csend után beinduló külső zajokból: az életből.
Egymásra néztünk. Azt hittem, a japánok már megszokták, immunisak az iménti idegpróbára, de tévedtem. A fiatalember arca falfehér volt. Az óta tudom, hogy a földrengést nem lehet megszokni.

Az eltelt három évtized alatt földmozgás szempontjából magam is veteránná váltam. Átéltem négy-öt komolyabbat is. Az egyik a leghíresebb japán írónő, Ariyoshi Sawako előszobájában ért.
Egyensúlyunkból ide-oda billegve “tapogattuk” a falat. Utána az írónő kifújta magát: “Huh, utoljára gyermekkoromban éltem át ilyet. Merthogy ez egy körbe mozgó földrengés volt.” Valóban, utólag nekem is feltűnt, hogy az épület nem jobbra-balra lengett ki, hanem körbe ingott, mintha egy láthatatlan kéz csóválná.
A másik egy belvárosi betonház , ötödik emeletén, irodámban ért. A helyiségből kivezető két méter széles folyosón kísértem ki a menedzseremet, amikor egyik faltól a másikig kezdett dobálni bennünket egy természetfeletti erő. Pingpong-labdaként pattogtunk a két fal között. Azt hittük, eljött a végső, a fővárost romba döntő “igazi nagy”, ahogy évek óta jósolták. A nem mindennapi tapasztalathoz még a japán udvariasságból is kaptam egy leckét. Kodzsima úr még ebben a nem mindennapi helyzetben sűrűn kérte a bocsánatot minden összeütközésünknél. “Ó, bocsánat! Nahát! Bocsánat, ez véletlen volt!”
Néhány évvel később saját otthonomban már nem ingott, hanem föl-le pattogott az épület. Ez még ritkább és még veszélyesebb. Sok régi szabály szerint épült faház egyszerűen “leugrott” a betonalapjáról.

A japán földrengések történetében mérföldkő volt az 1995-ben bekövetkezett kóbei (erőssége 6,9) amelyben sok régi épület, és ugyancsak sok betonépület összedőlt. A törött csőrendszerből kiáramló gáz több helyen begyulladt, és tűzvész egész városrészeket hamvasztott el. A biztosító csak a leégett épületekre fizet, ezért a rossznyelvek szerint többen felgyújtották saját összedőlt házukat. A tragédia közel 6 ezer emberéletet követelt.

Doma-Mikó István
Inter Japán Magazin

 

Kapcsolódó cikkek:
http://interjapanmagazin.com/minta-bejegyzes/   
http://interjapanmagazin.com/minta-bejegyzes-7/
http://interjapanmagazin.com/proba-5/


Ajánlott bejegyzések