Ön most itt van:

Félfülecske, féllábacska

Télidő volt, hetek óta egyre hullott a pihés hó. Erdők, hegyek, kunyhók, bokrok, hidak, kövek, utak, folyók, minden, minden hó alatt volt.

Hegyen egy nyúl tanyácskája, kettő volt a fiacskája. Fehér színe az egyiknek, Fehérkének, tarkás színe a másiknak, Tarkácskának.

Vastag a hó a hegyeken, színe vakít a földeken. Hol szerezzen nyúl apóka ennivalót, cse­me­téknek élnivalót. Fejebúbját megvakarja, fületövét megkaparja s azt mondja a nyuszikáknak:

– Nincs mit tenni, el kell menni, rágnivalót kell szerezni.

Kis Fehérke egyet ugrik, kérve-kér és rimánkodik:

– Hadd mehessek én is veled, hadd járok be erdőt-hegyet.

Kis Tarkácska kettőt ugrik s ő is egyre bizonykodik:

– Ha elviszed bátyácskámat, engemet is ráadásnak.

– Nagyon hideg a tél nektek, – inti őket nyúl apóka – maradjatok szép nyugodtan fészketekben, vackotokban. Hozok nektek édességet, szem nem látta csemegéket.

Azzal elment nyúl apóka. Hegyet bejár, völgyet bejár, eledelre csak nem talál. Éhes is lett, fáradt is lett, megpihenni kéne egyet. Erdőt lát a közelében s amint jár-kél sűrűjében, meg-megrezzen tapsi füle, zörren egyet a közelbe. Nagy félénken hátra sandít s im, egy vadász céloz rája, ó, de szörnyű a puskája.

A nyúl egyet iramodik, jobbra-balra kanyarodik. Vesd el magad nyúl apóka, gyors a lába, gyorsabb puska; levegőben egy durranás, földön fetreng a nyúl pajtás.

Egy percnyi a gondolatja s máris talpán a nyúlacska. A vadásztól nagy féltében, ereje ki­merül­tében, nekilohol az erdőnek, egyenesen a fészkének. Kis nyúlacskák nagyot néznek, még nagyobbat megrémülnek.

– Tán a farkas kergetett meg? – kérdezik nagy szívdobogva.

– Jaj, a vadász, jaj, puskája, rettenetes durranása, a fejemen mintha fájna.

– A félfüled, jaj, apóka, – kiáltoz a két nyuszika.

Füléhez nyúl szegény kis nyúl s elrémülten veszi észre, nincs a helyén a balfüle.

– Ellőtték a félfülemet, – töri kezét, sírván-sírva, – szegény fülem mától fogva mindennek csak felét hallja.

Nagy sírásnak neszét veszi fehér kócsag, szomszédbeli. Átsiet a nyúl komához, erdőbeli pajtásához.

– Mit gunnyasztasz, mi baj, koma? Mért a fejed bepólyálva? – kérdezi a komájától.

– Szegény apót nagy baj érte, odaveszett a félfüle, – siránkoznak a nyuszikák.

– Künn az erdőn járt szegényke, ennivaló nagyon kéne, s míg szaglászott, keresgetett, orvul vadász reálesett. Eltalálták a félfülét, elvesztette a balfülét.

– Hol veszett el, hol maradt el? – kérdi kócsag sajnálkozva.

– Feleúton ejthettem el, hófúvásban hullattam el, – nyög-nyöszörög nyúl apóka. – Jaj, ha te megtalálhatnád, térdig hóból kikaparnád.

Kócsagocska egyet perdül, fül-keresni el-kirepül.

– Kócsag apó megtalálja, – szól a nyúlnak nyuszikája.

– Ha mély a hó, kikaparja, – bizakodik a Tarkácska.

– Hosszú csőre, hosszú lába, majd csak rájön a nyitjára, – reménykedik a félfülű.

Szóbeszédet sorra járják, kócsag jöttét lesik-várják. Alig jár el egy kis idő, s ím a kócsag bicegve jő.

– Jaj, a lábam, a féllábam, – siránkozik fájdalmában s odaroskad a nyúl mellé, búban-bajban társa mellé.

– Tán a vadász kergetett meg? – kérdi tőle mind a három.

– Az erdőben, a nagy hóban félfüledet megtaláltam, – nyögdécsel a szegény kócsag – s ahogy fogom, megemelem, a hóból kiemelgetem, levegőben egy durranás, féllábamban egy nyílalás.

– Oh szegényke, ártatlanka, – sirdogál a két nyuszika.

– Ellőtték a féllábamat, – töri kezét, sírván-sírva – szegény lábam mától fogva útjának csak felét bírja.

– Hol a fülem, balfelőli? – sopánkodik a nyúlacska.

– Hol a lábam, balfelőli? – sopánkodik kócsagocska.

– Ketten vagyunk Tarkácskával, – szól Fehérke nyájas arccal. – Elindulunk, útrakelünk, fület-lábat megkeresünk.

Ásó-lapát a kezükben, úgy indulnak az erdőbe, térdig hóba, rengetegbe. Eljutnak egy hó­mezőre, erdő kellős közepébe, keresésnek nekilátnak, közbe-közbe danolgatnak:

Nagy havacska, kis havacska Fület-lábat betakarja, Nyúl apóé félfülecske, Kócsagé a féllábacska.

Nagy ásócska, kis ásócska Nyúl félfülét ásogatja, Nagy lapátka, kis lapátka Kócsag lábát lapátolja.

Nyúl apónak félfülére, kócsagnak a féllábára nem akadnak a nyomára. Épp javában tana­kod­nak, havat ásnak, havat szórnak, amint egy ág egyet roppan, egy vadász ott előtoppan. Szegény két nyúl fordul, perdül, egy-kettőre kézrekerül.

– Minap meg nem fogtam kettőt, most megkaptam mind a kettőt, – örvendez a puskás vadász s örömében rizsbort iszik, táncot lejt és így nótázik:

Nagy puskácska, kis puskácska Lábát-fülét lepuskázta, Két nyúlacskát puska nélkül Fogtam őket fegyver nélkül.

Fülönfogja a két nyúlat s bármiképp is kalimpálnak, jobbra-balra ficánkolnak, eljutnak a vadász­házba, vadászember otthonába. Vizsgálódnak jobbra-balra, nézgelődnek falról-falra, hát ott lóg nyúl fülecskéje, fehér kócsag lábacskája.

Összesúgnak, összebúgnak és miközben tanakodnak, észreveszi a két tapsi, hogy a vadász jobbszem vaksi.

– Azért lőtt hát fület balját, azért talált lábat balját, mert szemével csak balról lát, – súgja Tarka, a nagyobbik.

– Nosza gyorsan, jobbja felé, hogy ne lássa merrefelé; te lekapod a nyúl fülét, én lekapom a kócsagét, – tanácsolja kis Tarkácska.

– No de milyen okos beszéd, – hagyja helybe a kis öccse.

Kapja magát a kis Fehér, egy ugrással a falhoz ér s lekapja a félfülecskét, Tarkácska meg a kócsagét. Aztán jobbra kanyarodnak s a házból kiiramodnak.

Félszemére a vak vadász, hol jobbra, hol balra vigyáz, kapkod jobbra, kapkod balra, hol emerre, hol amarra, s addig futkos, addig szalad, míg megszédül s összeroskad.

Repülnek a nyúl testvérek, egy-kettőre hazaérnek s lábat adnak a kócsagnak, fület meg a nyúl apónak. Öröm veri fel a házat, elpárolog a búbánat, mert két füllel többet hallhat tapsifüles nyúlapóka, mert két lábbal többet járhat fehértollú kócsagocska.

Kis nyúlacskák táncot ropnak, tánchoz nótát danolgatnak:

Nagy butácska, kis butácska, Félszemére vak vadászka, Fület, lábat lepuskázott, Nyúlacskákat elhibázott.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/15700/15728/15728.htm


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: