Ön most itt van:

Fehérke és Sárgácska

Két kis krizantém virágzott a réten, egy tőből fakadt mind a kettő. Egyforma volt a két test­vér­ke, egy a növésük és egy a mosolygásuk. Csak a színük volt éppen más-más, az egyik fehér volt, akár a hó, a másik meg sárga, akár a sárarany. A fehér virágnak Fehérke, a sárgá­nak meg Sárgácska volt a neve. Nappal sütkéreztek és a napsugarakkal játszadoztak, éjjel meg harmatcseppeket ittak és csendes-nyugodtan elszunyókáltak. Igy éldegéltek nap-nap után, hét-hét után.

Egy öreg ember jött egyszer arrafelé, megáll a két szép virágszál előtt és nézegeti őket. Odalép a Sárgácskához és azt mondja neki:

– Selyemszirmú virágocska, arany színben ragyogócska, jönnél-e az én kertembe?

Szemet mereszt a Sárgácska és csodálkozik az öreg ember beszédén.

– Mit csinálnék én a te kertedben? – kérdezi.

Elmosolyodik az öreg és azt feleli a kis sárga virágnak:

– Nem messze innen az én szép kertem, annak vagyok a kertésze. Ha eljössz velem, nagyobbá is növesztenélek, meg szebbé, sokkal szebbé is.

– Igazán mondod? – kérdi a hiú virágocska. – Nagyobb is lehetnék még, meg szebb is, sokkal szebb is?

– Nemkülönben, – feleli a kertész. – Milyen más életed is lenne ott, mint itt ezen a réten. Édes ételeket ennél, édes italokat innál; arany ruhácskádnak ezer színe lenne, ó, de nagyra nőnél, ó, de szépre nőnél.

És úgy elhitetgette az öreg, úgy elcsalogatta az öreg, hogy már hajlik a szóra a kis Sárgácska és így szólal meg virágszája:

– Jaj de szép, amit mondasz, veled megyek én, akár ízibe.

Fogja az öreg a virágot, kiemelgeti a földből, felveszi a hátára és indulóban is van már vele.

Nagyot dobban erre szegény Fehérkének szegény szívecskéje.

– Elviszi az ember a testvérkémet, – szepegi nagybúsan, – én meg itt maradok egymagamra.

Szomorúság környékezi meg szegénykét és amikor már menni készül a kertész, megfogja a ruháját és így könyörög a testvérkéjéhez:

– Ne hagyj itt, Sárgácska, hadd menjek veled én is.

Szigorú arccal néz rá a kertész a kis fehérre és azt mondja neki:

– Te csak maradj a helyeden, terád nincs szükségem.

Elpityeredik a kis virág, hogy ily szomorú sorsra jutott és hogy senkije se lesz többé, ha a testvérkéje is itthagyja.

– Maradj a réten, – mondja neki a kertész, – mert neked nincs színed; szín nélkül meg mi hasznod vehetném? Itt a sok káka meg nádas, velük is eljátszadozhatsz.

Sárgácskát elvitték, Fehérke meg ott maradt a réten. Szép egy nagy kertbe, sok-sok virág közé került a hiú Sárgácska. Hogy viselték gondját, hogyan fürösztgették, ezerszín ruhákba fel is öltöztették; édes ételeket evett, édes italokat ivott, reggeltől estig egyre páváskodott. Nem szabad ég alatt tanyázott, hanem virágoskert közepén, üvegfedél alatt. Szél meg nem cibálta, eső meg nem verte, mintha csak kunyhóból palotába került volna.

És ahogy telt-múlt az idő, úgy nekinövekedett a formája, úgy nekiszínesedett az orcája, hogy még a nap is szebben ragyogott rája. Mintha csak kicserélték volna, mintha nem is réti virág lett volna valaha. Jó kedve is volt Sárgácskának; szegény Fehérkéről, hej, megfeledkezett.

Egy öreg jegyzője volt a falunak, az állít be egy nap a kertészhez.

– Kertész apó, – mondja a jegyző, – van-e krizantémod, valódi virágod?

– Mintha nem tudnád, – csodálkozik a kertész, – hogy van krizantémvirágom, valódi virágom.

– Igazad lehet, – feleli a jegyző, – de ide figyelj, hogy miről is van szó. Krizantémot keres a dájmió, azt akarja címerének, fegyverére, ajtajára, díszes gangos hintajára. Összejártuk a vidé­ket, krizantémos kertecskéket, csak nem akadtunk a valódijára. Kinek a szirma volt hosszú, kinek a színe tarka, ki nagyra nőtt volt meg, ki meg alacsonyka maradt. Se cifrája nem kell a dájmiónak, se üvegház csemetéje, csak a kétszer nyolcas szirmú, hófehér virágú. Valódi krizantémot, azt keresnék én nálad.

Eltünődik a kertész és aztán azt mondja a jegyzőnek:

– Kétszer nyolcas szirmú, hófehér virágú, az nincs a kertemben. De van ám egy Sárgácskám, magam nevelése, magam ápolása, azt megnézheted ám.

Büszkén mutat a kertész a virágjára és amint megnézi a jegyző a Sárgácskát, fejét rázza és azt mondja a kertésznek:

– Te gondoztad, te nevelted, mesterséges virággá lett. Nekünk fehér krizantém kell, szabadban nőtt, valóságos, nem ily cifra és hívságos.

Azzal otthagyja a jegyző a kertészt és indul kifelé, hogy egyet járjon a mezőkön. Keresztbe fonja a karjait és amint séta közben el-elgondolkozik, mintha nyöszörögne valaki a közelében. Megáll az ember és ahogy körülnéz a réten, hát ott gubbaszt egy virágocska, fehér színű, ezüstöcske.

– Kis krizantém, – kérdi a jegyző, – mért potyognak könnyecskéid?

Fehérkének hívnak engem, – zokogja a kis krizantém, – siratom a testvérkémet, sárarany kis Sárgácskámat. Messze kertbe került innen, édességgel etetgetik, szép ruhákba öltöztetik. Én fehér kis virágocska, bezzeg nem kellettem nekik.

Nézi a jegyző a kis krizantémot, hát kétszer nyolcas a szirma, hófehér a színe. Összecsapja nagy örömében a kezeit és örül a szíve-lelke, hogy megtalálta valahára a dájmió kívánságát.

– Ne sírj, szép kis virágocska, – vigasztalja a jegyző, – jó, hogy innen el nem vittek, mikor olyan nagyon kellesz.

– Én kellenék valakinek? – kérdi félénken a kis virág.

– Hej, hogy vár rád a dájmió, – mondja a jegyző, – ott lesz a helyed a palotájában. Téged akar címerének, fegyverére, kapujára, díszes gangos hintajára.

És már fogja is Fehérkét, felkapja a vállára és viszi egyenesen a dájmió palotájába. Címere lett a családnak, a dájmió nagy házának. S ajtó-kapu ha megnyílik, Fehérkével állasz szembe; kantárakon, fegyvereken Fehérkének ragyog képe; díszes gyaloghintócskákon Fehérkének mosolyg arca.

Hej Sárgácska, mivé lettél, virítottál, fényeskedtél, jó magasra növekedtél. Tellett, múlott ám az idő, és Sárgácska elvirított, színes szirma elfonnyadott, viráglelke elpárolgott.

http://www.mek.oszk.hu/15700/15728/15728.htm

 


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: