Ön most itt van:

Fazekas István: „Ne fáradj követni az ősök lábnyomát!” (I. helyezett)

(Tűnődés Macuo Basó verseinek olvasása közben)

 

Vannak igazságok, melyek csak akkor kezdenek el igazán fényleni, amikor már következményeik diadalai is megcsöndesültek. Igazságok, melyeknek konkrét, szimbolikus, morális és metafizikai jelentései nem napvilágra kerülésükkor, hanem az időnek bizonyos megáradása után válhatnak csak nyilvánvalóvá. Valamiféle fonák megkésettség lenne ez? Vagy természetes kivirágzása a múltnak a kései utódok életében? Vagy csupán olyan kézenfekvő jelenség, mely a Teremtő titokzatosan gondviselő munkájára mutat? Bármiként is van, minden bizonnyal leszögezhetjük: Japán történetében az egyik ilyen igazság az, hogy a japán nemzeti nyelv tündöklő tárgyilagosságát a Nara-korszak második felében és az azt követő Heian-korszakban is elsősorban az író asszonyok őrizték meg. Ekkoriban vált ugyanis divattá az, hogy az idegen hatást felmutató, kínai nyelven megírt költemények számítottak elsődleges értéknek a japán kultúrában, s az otromba kulturális divat, az idegen meritum kritikátlan befogadása, az ízlésterror elhatalmasodása szinte nyelvi elnyomást teremtett. Voltak pillanatok, amikor a hivatalos grammatikai szentségtörések pusztító tájfunjai közben egy-egy japán költő fölsóhajthatott volna akár így is: „Szerte nézett, s nem lelé/ Honját a hazában.” A nyelvi elnyomás különös következményeként a lírai költészet mellett megjelenik három új epikus műfaj: a monogatari, a nikki és a zuihitsu. Hosszú ideig ezeket a műfajokat kizárólag csak asszonyok művelték, s kizárólag csakis japán nyelven. Hatásuk nemcsak a nemzeti nyelvre volt jelentős, hanem a japán lírára is. A legnépszerűbb japán versforma, a tanka mellett, egyéb formák is terjedni kezdtek. Japánul. Ugyanis az asszonyok által bevezetett új epikai műfajok – a líra betétekkel telített mesék, novellafüzérek, naplók és elbeszélések – felébresztették a korábbi évszázadok alvó szavait, s ezzel együtt felébresztették azt az ősrégi, filozofikusan szemlélődő gondolkodást, mely a terjedő zen buddhizmussal szinte automatikusan szinkronba került.

*

Japánban kínai hatásra honosodott meg a zen buddhizmus a 8-12. század között. A zen olyan életmódot és életszemlélet jelentett (s lényegében jelent még ma is), amelyre megfelelő kategória nincs is a modern nyugati kultúrákban. Nem vallás, nem filozófia és nem tudomány, de lényege szerint mégis mindhárom egyszerre, s még annál is több: a zenben ugyanis az embernek nincs az általa látottaktól és tudottaktól külön tudata, a zen-tapasztalás során a valamire való összpontosítás nem metaforizálást és nem mentalizálást jelent, hanem a szemlélt dolgokkal való teljes eggyé válást.  Célja a megvilágosodás, az Igazság megélése, melynek eszköze a meditáció, csakúgy, akár a művészet: a költészet művészete (akado), a festészet (gado), a kalligráfia (shodo), a filozófia (jindo), a virágelrendezés (ikebana), a sziklakertészet (bonseki) és az erő művészete (judo). A zen mesterek már az első pillanatoktól kezdve rendszeresen írtak lenyűgöző titkokat feltáró rövid, gnómikus verseket, amelyek minden esetben lakonikusan és közvetlenül adtak válaszokat a buddhizmussal és a lét értelmezésével kapcsolatos kérdésekre.

A gnómikus verselésnek, a tömörítésnek az agglutináló nyelvek általában nem kedveznek. Kivételt képez ez alól két erősen agglutináló nyelv: a magyar és a japán. Mindkettő alkalmas úgy a tömörítésre, hogy a legrövidebb mondat kezdetekor se lehesse megsejteni annak a végét. Egy háromszavas mondatban is a második szó után még bármi történhet: jöhet akár atomrobbanás, vagy maga az örök béke.

*

A Heian-korban (994-1186) szükségképpen jelenik meg a japán költészetben a tömörítés igénye. Nem járunk messze a valóságtól, ha így fogalmazunk: az asszonyok által írt epikai művek hatására a japán nyelven írt lírai költemények teljesen sallangmentessé válnak, a zen szemléletmódja a japán versben is megjelenik, a kínai nyelv ellentételezéseként pedig megnövekszik a japán szavak, metaforák és egyéb képzettársítások indulati energiája. Mindezek előlegzik a formai kötöttség még nagyobb megkötését és a nyelvi tömörséget. S a japán verselés az újszabású jelenbe nyilvánvalóan csakis szillabikus múltjával összeölelkezve léphetett be. Joggal mondhatjuk tehát Szepes Erika szavaival a haikuról: „Története formai és tartalmi szempontból egyaránt kalandos.”[1] Kalandos, hiszen a Heian-korban megjelenik egy versforma, mely a tanka része volt, s önállósodott. A rövid tanka megjelenése a hosszú csóka (vagy nagauta) alkonyát idézte elő. A tankához tartozóan jön létre a renga, melynek első három sora  5 – 7 – 5 morás volt. A mora egy rövid szótagnak megfelelő ütem. (A japán verselésben egy morát alkot a szóvégi n mássalhangzó kiejtése is, melyet önálló rövid szótagként ejtenek ki.)  A renga első három sorának leválásával jött létre a haiku, a világ legtömörebb versformája. A 31 morából álló tankához képest is mindössze 17 morából áll, s további formai kötöttsége még a rímtelenség, illetve a sorok belsejében található betűrím. Fontos itt megjegyeznem, hogy a japán verselés a szóvégi rímeket azonban már nem tűri meg. Éppen ezért eredendően helytelenek azok a magyar költészeti próbálkozások, amikor a japán verselést utánozva a szóvégi rímek alkalmazásával a tankát vagy a haikut bökverssé silányítják.

*

A haiku Macuo Basó (1644-1694) tartalmi reformjainak hatására kezdett el kivirágozni. Basó megfosztotta a haikut addigi felszínes humorától, s vándorlásai során egyre határozottabb művészetfilozófiai alaptételévé vált, hogy a haikut olyan mélységekkel gazdagítsa, melyben a művészet és a valóság együttesen ad képet az egyébként csak töredékesen ábrázolható emberi létről. Reformja a japán líra moderné válását és egyben a zen-életszemlélet és gondolkodás népszerűségének fellendülését eredményezte a 18. század fordulójára. A haiku, mint versforma az egyszerűségnek, a természetességnek, a filozófiai magasságnak és gondolati mélységnek csodálatosan összetartozó és örökösen egymásba forduló kapcsolatát testesíti meg. A már idézett Szepes Erika megfogalmazása szerint: „A festészetben néhány ecsetvonástól megelevenedő üres térhez hasonlóan a haiku életre hozza az őt körülvevő csendet, a tudat csendjét. A jó haiku a hallgató tudatában, mint a tóba dobott kavics által keltett hullámok, az emlékezet tárházából hív életre asszociációkat. Ez a tulajdonsága teszi a haikut fordításban is hozzáférhetővé, és „módszerének” a nyugati szimbólumrendszerrel való kiegészítésével az európai és amerikai irodalomba beépíthetővé.”[2]

*

A haiku tartalma? Mit is mondhatnánk erről röviden és velősen? Basó haikui kapcsán hirtelen Csoóri Sándor gondolata sajog föl bennem, miszerint: „Ajándékozzuk meg magunkat mi magunk az élet szépségeivel. Mert létezni, az maga a szépség, haladni, az maga a hűség.”

Igen. Azt hiszem, itt van a titok nyitja. Minden egyes haiuku igazi tartalma az, hogy a létezés szép, s a lét értelme a széphez való hűség.

*

Basó az egyik versében – az i, az s és sz hangok ismételtetésével egy kabóca hangját utánozza. A hangutánzás a japán versben mindig a konkrét valóság megjelenítése, a hangutánzó szavak tartalma pedig a művészet tükre, amibe az olvasó (vagy hallgató) belenézhet. (Itt jegyzem meg: a haikunak nem követelménye az, hogy soronként egy-egy gondolatot tartalmazzon, gyakori az enjambement, sőt bizonyos költők a 17 szótagot egy sorba is írták.)

 

Sizukasza ja

iva ni simiiru

szemi no koe

 

Néma csönd honol

Sziklaszirtbe hasít

kabócazene

 

(Vihar Judit fordítása)

 

Látjuk, s szinte halljuk a valóságot, mégis tudjuk, olyan létértelmező jelképek ezek (maguk a hangutánzások is), melyek önmagunk meghatározásának minden történelmi időn túlmutató egyetemes jelképei is egyben.

*

A négy legnagyobb japán haikuköltő közül Basó írta a legkevesebbet, összesen 980 haikut. (Buszon 2852-t, Issza több mint 20 ezret, Siki 25 ezret írt.) Mindezidáig Basó közel 450 haikuját fordította le magyar nyelvre több mint 2000 változatban 40 fordító. Vihar Judit, Tandori Dezső, Terebess Gábor és Kosztolányi Dezső fordításai a legjelentősebbek. A haikuk fordítása közben mindegyikőjük kitekintett Basó példaképeire is: Tu Fu, Li Taj-Pó és Saigyó verseire. Ugyanakkor figyelemmel voltak arra is, hogy Basó életszemléletét és művészetfilozófiáját erősen meghatározta az, amiről röviden egykor így fogalmazott: „Ne fáradj követni az ősök lábnyomát! Keresd azt, amit ők is kerestek!” Keresd azt, amit ők is kerestek, hiszen a létezés szép, a lét értelme pedig a széphez való hűség!

[1] Szepes Erika: Ezredvégi önarcképünk: a haiku http://real.mtak.hu/31538/1/SZEPES_ERIKA_Ezredvegi_onarckepunk_a_haiku_u.pdf

[2] Szepes Erika i.m.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: