Ön most itt van:

Fazekas István: A hűség eleven jelképe, avagy néhány gondolat Kanetó Kopár szigetéről

A Kopár sziget nem némafilm, noha egyetlen szó sem hangzik el benne. Némajátékaival elutasító bírálata minden felesleges beszédnek. Sindo Kanetó tudja jól, hogy az élet elemi mozdulatai szavak nélkül is sokat mondanak. Sőt, talán így mondanak el a legtöbbet magáról a szavak hatalmáról. A szavak igazi erejéről: a tettről, és a szavak igazi forrásáról: a teremtésről.

Az 1960-ban bemutatott másfél órás, fekete-fehér játékfilm első előadásairól tömegesen vonultak ki a nézők. Elviselhetetlenül vontatottnak és monotonnak érezték. Mondjuk csak így: kopárnak. S egyben idegesítően puritánnak. Évek teltek el, amikor – szinte varázsütésre – a mozilátogató közönség jelentős része megérezte, hogy a film ritmusának rejtett tartalmi-dramaturgiai funkciói vannak, s ez a vontatott, monoton ritmus valójában nem más, mint maga az emberi társadalmak szociális asszimetriái ellen való lázadás. A nézők egyik pillanatról a másikra felismerték: a leplezőnek hitt némaság valójában leleplező csönd, s csak külső burka ennek a lázadásnak, a szavak mögött, a lélek legmélyén meghasonlások és szenvedélyek viharai zúgnak, tombolnak kegyetlenül. A filmnek a belső tartalma a lényeges, a rendező minden eszközzel erre irányítja a figyelmet. Sindo a Kopár szigetben a ritmus segítségével érzékelteti az élet egyhangúságát: a film tempója lesz az egyik „főszereplő”, hiszen ez a zen tanításokkal is mélyen összefüggő mértéktartás és örökös ismétlődés az élethez való hűségnek és az életnek otthont adó földhöz való ragaszkodásnak az egyetemes és eleven jelképe. Ezt a „főszereplőt” segíti Hikaru Hayashi vizek tükréből, levelek rezgéséből, bujkáló mosolyokból fölfakadó zenéje.

Kapcsolódó kép

                            Keserves élet. A zöldségtermesztéshez még az édesvizet is csónakkal és kézben kell a szigetre hordani

 

A japánok teljesen másképpen viszonyulnak a természethez, mint az európaiak. Nem akarják azt mindenáron legyőzni. A természet szavai a lét parancsszavai, s a japánok alárendelik magukat ezeknek a parancsszóknak. Amik nem emberi beszédek, hanem a természet csodálatos suttogásai, énekei, kiáltozásai, jajszavai, vagy hirtelen kacagásai. A japánok megértik ezeket. Értik a természet „anyanyelvét”. Akárcsak mi, magyarok! Nem véletlenül írta a filmről Pilinszky János ezeket a sorokat: „Amit látunk: felületével kétségtelenül lázít és lever. Lázít aránytalan szegénységével és lever a természet közönyével, mely megszüli gyermekeit, s aztán mintha mindörökre el is hagyná őket. A látottakban kétségtelenül ez is benne van, de a film valójában azokról a néma erényekről beszél, amikkel az ember sorsának válaszol. „Hőseink” mindennapos munkája a kiegyenlítés csodája. Ott, ahol éhen kellene halniuk, le kellene zülleniük vagy meg kéne tébolyodniuk, a lélek erkölcsi ereje a legszebb erények golfáramával válaszol. A felszínen: kegyetlen robot s őrjítő monotónia. A mélyben: ünnepélyes tisztaság. A felszínen: gond és veríték. A mélyben: egy-egy, szinte már szakrális telítettségű mosoly, könnycsepp.”   

Ember és természet úgy olvad össze ebben a filmben, úgy alkot megrendítő egységet és a magasság dimenzióit is megnyitó összhangzatot, akár a magyar nép alkotó fantáziája balladáinkban.  A film betekintést enged az évszázados lemaradás anakronisztikus világába, s noha nem dolgozik szimbólumokkal, a záró képsorok hirtelen monumentalitása mégis minden előző filmkockát az emberi küzdelem és hősiesség emblémájává varázsol, s így válik a Kopár sziget hőseinek sorsa az örökös megújulás és a remény mítoszává.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: