Farkas György: Japán koloniál 1/2 rész

A (poszt)kolonialista nézőpont haszna és használhatósága Japán esetében

„Vannak olyan könyvek, mint az enyéim, melyek azt mondják, hogy egy kultúra vagy civilizáció képét bizonyos célok szempontjai szerint alkották meg, tehát ha akarunk kreálni egy Keletet, amely leromlott, érzéki és avíttas, akkor éppenséggel meg tudjuk csinálni, de ennek semmi köze sem lesz a valódi Kelethez.”
(Edward W. Said)1

Édentől Keletre

Said Orientalizmus2 címen megjelent korszakalkotó munkája óta tudjuk, hogy a Kelet, amit itt Nyugaton3 Keletnek nevezünk, valójában nem más, mint a Nyugat kreációja, sőt, projekciója. Nem tagadhatjuk, nem kerülhetjük meg, nem tehetünk úgy, mintha ez kínai lenne a számunkra.
De mit is foglal magában ez a Kelet, hol keressük? Ahogy feltesszük a kérdést, máris azzal szembesülünk, nem elég, hogy a Keletről alkotott képünk nem tükrözi a valóságot, de még csak meghatározni sem tudjuk pontosan, mi a Kelet. Hiszen számunkra létezik Közel-Kelet, Távol-Kelet, India – mint a „mesés Kelet” –, valamint az a Kelet, ami földrajzilag Észak-Afrika és tőlünk – vagyis a Nyugattól – délre található.
Persze földrajzi és kulturális fogalmaink nem mindig vágnak egybe, viszont már a kezdetek kezdetén, vagyis a Bibliában azt találjuk, hogy a Kelet az Istentől való távollétet szimbolizálja, nem véletlenül telepedik le Káin Édentől keletre. Ahogy azt Said leszögezi: „a Másságról kialakított egyik legmélyebben gyökeredző, leggyakrabban felbukkanó elgondolást is a Kelet jeleníti meg”.4 Ezáltal a Kelet fennhatósága alá utalja mindazon tulajdonságokat, melyek egyszerre keltenek vágyat és félelmet az Énben.
A koloniális diskurzusanalízis triumvirátusaként emlegetett Said, Bhabha és Spivak műveit, valamint magukat a szerzőket vizsgálva azt találjuk, hogy témájukat a Keletnek általában az a része teszi ki, amellyel kapcsolatban maguk is érintettek. Így az elméleteikkel szembeni legfőbb kritika alapja is az, hogy azok megalkotásával csak saját elemzésüknek biztosítottak megfelelő tárgyat, illetve a kolonializáló ideológiákkal szembeni ellenállásuk kifejtésének szolgáltattak teret.5 Az mindenesetre megállapítható, hogy a koloniális diskurzusanalízis és a posztkoloniális kritika látókörébe leginkább az észak-afrikai országok, a hajdanvolt francia gyarmati területek, a brit birodalom részeként számon tartott India, esetenként Kína, valamint fekete Afrika elhurcolt, áttelepített és rabszolgasorsba taszított népessége tartozik.

Japán és a posztkolonializmus

De mi a helyzet a Távol-Kelet azon országával, amely a nyugati kultúra számára nem kevésbé telített a fantáziát felkavaró rejtélyes, mégis vonzó témákkal? Miért nem vizsgáltuk meg Japánt a posztkoloniális gondolkodás szemüvegén keresztül?
Said éppen csak annyiban említi Japánt, hogy megindokolja, miért nem foglalkozik vele, annak ellenére, hogy érdemes lenne. Az Orientalizmusban Japánról tett kijelentései alapján pedig csupán az bizonyos, hogy Japánt a Kelet országai közé sorolja. Ahhoz, hogy megértsük, miért bánt a posztkoloniális kritika ennyire mostohán Japánnal, röviden meg kell vizsgálnunk Japán történelmének vonatkozó fejezeteit.6
A Nyugat és Japán találkozásának éve 1543, amikor elsőként portugál kereskedők szállnak partra és kapnak lehetőséget egy rögtönzött fegyverbemutatóra. 1549-ben érkezik meg Xavéri Szent Ferenc, a Jézus Társaság egyik alapítója, hogy megismertesse Japánnal a kereszténységet. A következő száz év a nyitottság és a másik iránti kölcsönös érdeklődés jegyében telik. Már amennyiben fogalmazhatunk így, amikor Japán éppen történelmének egyik legzavarosabb – polgárháborús – időszakát éli: az 1467-ben kirobbant Ónin háborúval ugyanis kezdetét vette az úgynevezett „Hadakozó fejedelemségek korszaka”. Ez egészen 1568-ig tart, majd a két legnagyobb hatalommal rendelkező hadúr, Oda Nobunaga és Tojotomi Hidejosi kísérletet tesznek arra, hogy nemzeti összefogás révén egyesítsék a daimjókat7. Az évszázad végére ennek valóban lesz is eredménye, azonban ez már egy másik névhez kapcsolódik. 1600-ban nem azért köszönt új korszak Japánra, mert belép a XVII. századba – hiszen Japánban ekkor még egy teljesen másfajta időszámítás van érvényben –, hanem mert ekkor alapítja meg Tokugava Iejaszú edoi székhellyel új sógunátusát, mellyel kezdetét veszi a Tokugava-korszak, a „Nagy Béke”-ként is elkönyvelt történelmi időszak.8
Míg a hadurak az ország egyesítésével vannak elfoglalva, a kereszténység szép csendben terjed. Egészen addig, míg maguk a hadurak is észreveszik, hogy a kereszténység eszméi nem járulnak hozzá az amúgy is megosztott ország egyesítéséhez. A felismerés első következményeként még 1587-ben Toyotomi betiltja a krisztusi vallás terjesztését, majd tíz évvel később kerül sor az első csoportos kivégzésre, melynek során 26 keresztényt végeznek ki Nagaszakiban. A Tokugava sógunátus tovább folytatja a keresztényekkel szembeni küzdelmet. 1614-ben 148 keresztényt kitelepítenek Japánból, és betiltják a kereszténység gyakorlását az egész országban. A sógunátus éles szemmel felismeri, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha a nyugati ideológiákat és kereskedelmet továbbra is ellenőrzés nélkül engedik be az országba, ezért Tokugava Iejaszú halálát követően 1616-ban minden külföldi hajót kitiltanak Nagaszaki és Hirado kikötőiből.9
Ugyanebben az időszakban alakul ki a szakoku (zárt nemzet) politikája, melynek sarokpontjait egy-egy törvény megalkotása jelenti:
1613 – a kereszténység betiltása
1616 – a külföldi hajók kitiltása Nagaszaki és Hirado kikötőiből
1621– a tengerentúli utazás tilalma japánok számára, a tengerentúli utazásra alkalmas hajók építésének felügyelete, fegyverek exportjának tilalma
1635 – a tengerentúli japánok hazatérésének tilalma
1636 – határőrség felállítása Hakonéban, Edo védelmére a nyugattal szemben
1639 – a portugál hajók kitiltása minden japán kikötőből
1640 – keresztényüldözéssel foglalkozó hivatal felállítása

A keresztényellenesség egyik különösen fontos állomása az 1637–38-as Simabara-lázadás. Ennek elsődleges kiváltó oka ugyan az adók felemelése, de a lázadásban elsősorban a helyi keresztények, illetve róninok10 vesznek részt. Mikor a Tokugava sógunátus által odaküldött ötszörös túlerő sem bír elbánni a lázadókkal, a hollandok segítségét kérik, akik ágyúkkal felszerelt hajóval ostromolják meg, és veszik be a Hara várat.
Talán nem is az a meglepő, hogy 1640 környékén egy az inkvizícióhoz11 hasonló, keresztényellenes hivatal kezdi meg működését, inkább az, hogy a keresztényellenesség, keresztényüldözés egészen az 1870-es évekig megmarad, s végül csupán a külkereskedelmi hátrányok miatt szüntetik be teljesen.
Az ország kapuinak bezárása közben mégis marad egy kapocs Japán és Európa között, a kivételezett helyzetben lévő új protestáns hatalom, Hollandia. A szakoku megszilárdulása után továbbra is fennmarad a holland kereskedelmi pont. 1680 és 1715 között a Japánba beengedett kínai kereskedelmi hajók éves számát 70-ről 30-ra csökkentik, ekkor Hollandia még évente kétszer küldhet hajókat. De ez a két alkalom is elegendő ahhoz, hogy sok fontos tudományos eredmény és újdonság eljusson Japánba.
Összegezve: Japán felismeri, mennyi veszéllyel járhat, ha korlátozás nélkül beengedi az országba a nyugati kultúrát, gondolkodásmódot, ezért a bezárkózást választja. Most még sikerül elzárkóznia a nyugati érdeklődés elől, még abban a helyzetben van, hogy ő diktálja a feltételeket.
Alig száz év telik el és a helyzet a visszájára fordul. A változásban elsősorban Oroszországnak, majd a Brit Birodalomnak van fontos szerepe, azonban a végső szó az Egyesült Államoké. Az 1700-as évek során biztosított minimális kereskedelmi lehetőségekkel szemben újra és újra előkerülnek azok az igények – például Oroszország részéről –, amelyek teret engedtek az országon belül is a változást, vagyis a kaikoku12 politikáját szorgalmazó törekvéseknek. A hatalomféltéstől indíttatva az 1800-as évek elején a japán kormány ismét keményebben lép fel ezekkel az igényekkel szemben. Aki támogatja a kaikoku politikáját, azt egyszerűen kivégzik.
A térség történelmének egy kétségtelenül fontos eseménye következtében azonban a kormány kénytelen fontolóra venni a nyitás lehetőségét. Az 1842-ben véget érő ópiumháborúban ugyanis a Brit Birodalom győzelmet arat Kína fölött. Ez a tény megerősíti Japánt abban, hogy szüksége van a nyugati technológiára, mert a szamurájokból álló hadsereg nem veheti fel a versenyt a nyugattal. A végleges döntéshez az utolsó lökést az Egyesült Államok hajói adják meg, amikor 1853-ban Commodore Matthew Perry megfelelően felfegyverzett hajóhaddal13 eléri a kereskedelmi tilalom feloldását.
A kérésnek kénytelen eleget tenni a kormány, aminek következtében először az Egyesült Államokkal köt kereskedelmi egyezményt, majd ezt további hasonló megállapodások követik Hollandiával, Oroszországgal, Franciaországgal és Angliával. A nyitás természetesen az országon belül sem marad hatás nélkül. A Tokugava sógunátust ellenző hangok felerősödnek, majd a Meidzsi-restauráció során a sógunátust megszüntetik, a császárt visszahelyezik hatalmába,14 és egy új politikai irányt hirdetnek meg Japán számára, melynek lényege: a nyugat előnyeinek ötvözése a kelet értékeivel.
A kereskedelmi egyezmények következtében a kijelölt kikötővárosokban (Kanagawa [később Jokohama], Nagaszaki, Kobe, Niigata) olyan kolóniák jönnek létre, ahol az egyezményekhez tartozó külföldiek szabadon mozoghatnak. A kolóniák területén kívül továbbra is korlátozzák a nem japánok utazását, illetve a japánokkal való kapcsolatfelvételüket. Azonban egy fontos előny is társul ehhez az állapothoz, ez pedig az a tény, hogy a kolónia területén belül nem vonatkoznak rájuk a japán törvények. A külföldi állampolgárok felett csak a saját országuk kihelyezett tiszteletbeli konzulátusának van hatalma.
Annak ellenére, hogy a külföldiek kivételezett státusza az idegengyűlöletet erősíti a lakosságban, melynek következtében erőszakos cselekmények is történnek, a kormány mégis külföldi tanácsadókat hív, hogy a nyugati módszereket kellő sikerrel tudják adaptálni az államigazgatási rendszerben.
Ha visszagondolunk a Japán és a Nyugat kapcsolatfelvételének eddigi történetére, akkor azt látjuk, hogy az első találkozástól kezdve az 1800-as évek végéig valójában Japán többször is sikerrel folytatott olyan politikát, amellyel meg tudta akadályozni, hogy valamelyik gyarmatosító nagyhatalom bekebelezze az országot. Ennek alapján azt állíthatnánk, hogy nem érvényesíthető a kolonialista elmélet Japán esetében.
Azonban a XIX. század végének eseményeit figyelve, másként látjuk Japán szerepét. Miután Japán már kellőképpen felzárkózott a Nyugathoz, ismét napirendre tűzhette birodalmi törekvéseit a térségben. Ennek eredményeképpen 1895-ben a japán-kínai háború, majd 1905-ben az Oroszországgal folytatott háború ér véget japán győzelemmel. A sikereknek köszönhetően Japán számos terület felett átveszi a hatalmat, vagyis belép a gyarmatosítók sorába.
Japán ettől fogva kettős szerepben jelenik meg. Egyrészt, mint Kelet-Ázsia meghatározó hatalma, gyarmatosító szerepben, másrészt saját magát az ázsiai térség megmentőjének feltüntetve, aki a gonosz nyugati gyarmatosítástól szeretné megvédeni a szomszédos országokat. (lásd: csendes-óceáni háború).
Erről a kettősségről ír Imazava Noriko, Said Orientalizmusának japán fordítója, a könyv utószavában.

Az orientalizmus struktúrájában a Nyugat, mint szubjektum, vagyis mint megfigyelő, a Kelet pedig mint objektum, vagyis mint megfigyelt áll szemben egymással. Ezt a struktúrát vizsgálva azt találjuk, hogy a modern Japán egy rendkívül különleges helyzetben van. Földrajzi és kulturális szempontok szerint Japán egyértelműen a nem-nyugati világ része, így nem kétséges, hogy szerepe a megfigyeltéhez, az objektuméhoz kapcsolódik. Azonban a modern Japán törekedett arra, hogy az imperialista hatalmak egyikévé váljon, eltanulva a nyugati gondolkodást, abból a célból, hogy ezzel megalapítsa saját gyarmatait.15

A Japán gyarmatosítás történetének következő és egyben utolsó állomása (amely, mint tudjuk, egyben a II. világháború záró aktusa is) a Japán ellen irányuló amerikai atomtámadás,16 amely egyértelművé tette az Egyesült Államok amúgy is várható győzelmét. Az amerikai megszállás végül beteljesíti azt az állapotot, amelyet 400 éven keresztül nem sikerült egyik nyugati gyarmatosító hatalomnak sem elérnie.
Egy rövid bekezdés erejéig még érdemes megemlíteni Japán gazdasági stratégiáját az 1950-es éveket követően.17 Ekkor ismét kénytelen volt az ország radikálisan új irányba elindulni, hogy megteremthesse azt a fajta meghatározó hatalmi szerepet, amit a történelem során annyiszor magáénak tudhatott. Ez esetben ezt a tudásalapú társadalom hozta meg számára.
A történelmi események alakulását áttekintve tehát arra az álláspontra juthatunk, hogy Japán háromféle pozíciót foglalt el a koloniális viszonyrendszerben. Jelen volt:

1. gyarmatosítottként
2. öngyarmatosítóként
3. gyarmatosítóként.

A legkevésbé a „gyarmatosított” címke érvényes Japánra, hiszen a nyugati kolonizáció, amely a nagy földrajzi felfedezések korában indul el, és az ipari forradalom idején eléri szinte a csúcspontját, nem érvényesül Japánban. Elsősorban azért, mert Japán beveti azt a különleges fegyverét, amit itt „öngyarmatosításnak”18 neveztem. Nem engedi hatalomhoz jutni a gyarmatosító nyugati hatalmat, nagyrészt inkább maga végzi el azt, amit a gyarmatosító számon kérne rajta. Ezzel megakadályozza a konkrét területi és hatalmi kolonizálást. Ennek dinamikáját felhasználva pedig saját maga is továbbviszi a gyarmatosítás politikáját, és a Csendes-óceániai térségben próbál vezető szerephez jutni.
Mint gyarmatosított egyszer kerül csak alárendelt szerepbe, azonban itt mintha a nyugat megfizetne mindazért a kudarcért, amit már évszázadok alatt elszenvedett a sikertelen kolonizáció során Japántól. A II. Világháború lezárásaként az Egyesült Államok annak ellenére hajtja végre végzetes atomtámadását Japán ellen, hogy már egyértelművé vált, Japán ebben a háborúban csak a vesztesek oldalán végezheti. Ennek az eseménynek a szükségtelensége talán ma már kevéssé kétséges. Ahogy közel száz évvel korábban elegendő volt csupán a fegyverkészlet bemutatása Perry részéről, úgy ebben az esetben ennyivel már nem elégedett meg az Egyesült Államok hadvezetése.
Ha eszünkbe is jutna ezek után Samuel Huntingtonnak a civilizációk konfliktusáról19 szóló elmélete, rögtön vegyük figyelembe Said javaslatát. Said ugyanis élesen kritizálja Huntingtont, és azt javasolja:

„Próbáljuk a kultúrát nem úgy érteni, ahogy Huntington, aki konfliktusként szeretné látni, sőt civilizációk konfliktusaként, próbáljuk úgy érteni, mint a különböző kultúrák közötti csere lassú folyamatát.”20

Japán esetében ez a feltevés több szempontból is hasznunkra válhat. Egyrészt ez a kulturális cserefolyamat volt Japán öngyarmatosításának eszköze, például a XX. század eleji nyugatosodásban, de a II. világháború utáni gazdasági fellendülést is felfoghatjuk ennek a koncepciónak a konkrét gazdasági eredményekre való átfordításaként.

Jegyzetek
1
Christoph BURGMER, Edward W. SAID, Bevezetés a posztkoloniális diszkurzusba = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása: A posztstrukturalizmustól a posztkolonialitásig, szerk. BÓKAY Antal, VILCSEK Béla, SZAMOSI Gertrud, SÁRI László, Bp., Osiris Kiadó, 2002, 605. (Ford. FARKAS Zsolt)
2
Edward W. SAID, Orientalism, London, Penguin Books, 1977. Magyarul: Orientalizmus, Bp., Európa, 2000 (ford. PÉRI Benedek).
3
Felülemelkedve azon az egyébként nem elhanyagolható tényen, hogy Magyarország, eddigi történelmét tekintve, nem feltétlenül tartozott a Nyugatnak definiált geográfiai vagy kulturális térhez, még ha eszméinket tekintve egy ideje, úgy tűnik, közös platformon is állunk. Kiindulásként fogadjuk el, hogy a napnyugati kultúrvilág részesei vagyunk mi is, és feledkezzünk meg a saját Keletre utaltságunkról!
4
SAID, Orientalizmus… i. m., 10.
5
Vö. Robert C. YOUNG, A gyarmatosítás és a vágy gépezete = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása… i. m., 647–48. (ford. REZES Andrea)
6
A The Cambridge History of Japan – Volume 4, Early Modern Japan (ed. John Whitney HALL, Cambridge, Cambridge University Press, 2008) alapján.
7
Nagyjából az európai feudális földesuraknak megfelelő hatalmi szint.
8
1600-ban Tokugava sorsdöntő csatát nyer Szekigaharában, innentől kezdve már egyértelmű a sikere, de csak 1603-ban kapja meg ténylegesen a sóguni kinevezését. Sóguni címét már 1605-ben átadja a fiainak a hatalom átöröklődése miatt, azonban a hatalmat továbbra is a saját kezében összpontosítja. A Tokugava-, vagy Edo-korszak 1868-ig tart.
9
A nyugattal kapcsolatos események jelentős része sokáig Kjúsú szigetére koncentrálódik. Kagosimában lép partra Xavéri Szent Ferenc, és alapítja meg az első keresztény közösséget. Az első angol kereskedők Hiradóban kötnek ki, majd Nagaszaki lesz a nemzetközi kereskedelem kitüntetett helyszíne.
10
Olyan szamurájok, akiknek már nincs mesterük, uruk. Eredetileg, ha egy szamurájnak meghalt az ura, akkor ő is rituális öngyilkosságot követett el. Amennyiben ezt nem tette meg, az nemcsak nagy szégyent jelentett a számára, de egyfajta kiközösítést is.
11
sumon aratame jaku – a kereszténység üldözésével foglalkozó hivatal.
12
Nyitott ország: az ország nyitott a tengerentúli kereskedelem előtt.
13
Ezek voltak az úgynevezett „fekete hajók”.
14
Persze a császár tényleges hatalma nagyon rövid ideig tartott, aztán ismét csak „kirakatként” szerepelt.(Meidzsi jelentése: „felvilágosult szabályok”.)
15
Idézi: Nishihara DAISUKE, Said, Orientalism and Japan, Alif: Journal of Comparative Poetics, 2005/25. (Edward Said and Critical Decolonization). (Saját fordítás)
16
További furcsa egybeesés, hogy az egyik célpont pontosan az a Nagaszaki, ahol elkezdődött Japán kapcsolata a nyugattal.
17
1952-ben hivatalosan véget ér az amerikai megszállás, ami az amerikai cenzúra megszűnését és némely további könnyítés bekövetkezését jelenti, hiszen az amerikai katonai jelenlét egészen a mai napig nem szűnt meg, és aktuálpolitikai kérdéseket vet fel újra és újra.
18
Az öngyarmatosító (önkolonializáló) kifejezéshez, bár az én értelmezésemtől eltérő gondolatmenetben, vesd össze: Alekszandr KJOSSZEV, Megjegyzések az önkolonializáló kultúrákról, Magyar Lettre International, 2000/37.
19
Samuel P. HUNTINGTON, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Bp. Európa Kiadó, 2008.
20
BURGMER, SAID, Bevezetés… i. m., 609.
21
Peter LEHMAN, The Mysterious Orient, The Crystal Clear Orient, The Non-Existent Orient: Dillemas of Western Scholars of Japan Film, Journal of Film and Video, 1987/1. (Japanese Cinema)
22
Uo., 5. (Saját fordítás)
23
Uo., 5, 6.
24
Annyit mindenesetre érdemes megjegyeznünk, hogy ezek a filmtudósok elsősorban amerikai, illetve angol nyelven diskurzust folytató filmtudósok.
25
Donald Richie (1924–) amerikai író, újságíró, kísérleti filmes. A II. világháború utáni amerikai megszállás révén kerül először Japánba. Beleszeret a japán kultúrába, és mint újságíró tér vissza. A XX. század második felét szinte kizárólag Japánban tölti, megtanul japánul (bár csak beszélni!), a The Japan Times filmkritikusa lesz, több könyvet is ír a japán emberekről, japán kultúráról, japán filmről. Személyes kapcsolatba kerül Ozu Jaszudzsiróval és Misima Jukióval is.
26
Paul Schrader (1946–) amerikai forgatókönyvíró, rendező, filmkritikus. A japán filmmel kapcsolatban leginkább az 1972-ben megjelent Transzcendentális stílus a filmben: Ozu, Bresson, Dreyer című könyvét fontos megemlíteni.
27
LEHMAN, I. m., 6.
28
David Bordwell (1947–) és Kristin Thompson (1950–) mindketten filmteoretikusok, filmkritikusok, közösen és önállóan is számos filmtudományi munkát készítettek.
29
Vö. David BORDWELL, Visual Style in Japanese Cinema 1925–1945, Film History 1995/1. (Asian Cinema)
30
Joseph L. Anderson Donald Richie-vel közösen alapvető könyvet írt a japán filmgyártás történetéről.
31
Joseph L. ANDERSON, The Space Between: American Criticism of Japanese Films, Wide Angle, 1977, 4. (Idézi: LEHMAN, I. m.)
32
Természetesen az már egy másik témakör, hogy ezen a tradicionalitáson belül egy teljesen sajátos stílust alakít ki.
33
Az edinburgh-i egyetem professzora, a ’80-as években a Framework című filmes folyóirat szerkesztője, számos filmtudományi könyv szerzője, hosszú ideje foglalkozik a nemzeti filmtörténet kérdéseivel, kultúraelmélettel és más kultúrák (például India) filmművészetével.
34
Paul WILLEMEN, Notes on Subjectivity: On Reading „Subjectivity Under Siege”, Screen, 1978/1. (Saját fordítás)
35
Mitsuhiro YOSHIMOTO, The Difficulty of Being Radical: The Discipline of Film Studies and the Postcolonial World Order, Boundary 1991/3. (Japan in the World) Magyarul: Metropolis 2001/1., 41–49. (ford. SIMON Vanda)
36
Scott NYGREN, Reconsidering Modernism: Japanese Film and the Postmodern Context, Wide Angle, 1989/3. YOSHIMOTO, I. m., 246. (A magyar változatban: 43.)
37
Vö. NYGREN, I. m., 8.
38
YOSHIMOTO, I. m., 247. (A magyar változatban: 44.)
39
Noël BURCH, To the Distant Observer: Form and Meaning in the Japanese Cinema, Berkeley, University of California Press, 1979.
40 YOSHIMOTO, I. m., 248. (Saját fordítás)
41
Erről részletesebben ír: Donald KIRIHARA, Critical Polarities and the Study of Japanese Film Style, Journal of Film and Video, 1987/1. (Japanese Cinema)
42 Vö. YOSHIMOTO, I. m., 256–267.
43 KIRIHARA, I. m.
44 Uo., 23.
45 Cahiers du Cinema, 1954/40. (Saját fordítás)
46
Idézi: Rustin THOMPSON, Beauty Beneath the Brutality: Japanese Masters Mizoguchi and Ozu, Movie Maker 1998.
http://www.moviemaker.com/directing/article/beauty_beneath_the_brutality_japanese_masters_mizoguchi_and_ozu_3225 (utolsó megtekintés ideje: 2012. 01. 22.)
47
Idézi: Audie BOCK, Japanese Film Directors, Tokyo, New York, Kodansha International, 1978.
48
Eika TAI, Rethinking Culture, National Culture and Japanese Culture, Japanese Language and Literature, 2003/1.
49 nihondzsin
50 nihon-bunka.
51
Ez utóbbi kifejezés pedig erőteljesen összefügg a II. világháború előtti időszakban kialakuló japán nacionalizmussal.
52
KIRIHARA, I. m., 24–25.
53
Ehhez érdemes végiggondolni Japán és a napnyugati kultúra különböző naptári rendszereit, valamint azok összefüggéseit, vagy inkább széttartását, például olyan kifejezések mentén, mint „századvég”, a „hidegháború kora”, „felvilágosodás” stb. Vö. Kojin KARATANI, Seiji M. LIPPIT, The Discursive Space of Modern Japan, Boundary, 1991/3.

Forrás: Polísz, 2014. 154. szám

Folytatjuk…


Ajánlott bejegyzések