You are here

Exkluzív interjú Tokugawa Motokóval, az utolsó japán sógun unokájával

Tokugawa

Az 1980-as években a magyar tv-film kedvelő közönség tekintete a képernyőre tapadt a Sógun. c. filmsorozat alatt. A Nobel-díjas James Clavell regényéből készült nagy sikerű japán-amerikai co-produkció Tokugawa Iejaszu sógunná válását örökítette meg.

A történelmi Japánban a császár kezében óriási hatalom összpontosult; a szigetország egyeduralkodója s egyben a sintó egyház feje volt. (Európai fogalmak szerint egy személy volt a császár és a pápa!) Ám évszázadok során a mikádó ereje meggyengült, szerepe mindinkább szimbolikus isteni jelentésre korlátozódott, s a valódi hatalom a katonai kormányzó, a sógun kezébe csúszott át. A sógunátus mintegy 700 éven át a Meidzsi-korszak előtti Japán kormányzási formája volt. A sógun volt az ország legfőbb törvényhozó-, végrehajtó-, és katonai hatalmi méltósága. Közülük legjelentősebb Tokugawa Iejaszu, aki 1603-ban magához ragadva a hatalmat, 265 évre biztosította a dinasztiájának uralmát.

Ezúttal a tizenötödik, az utolsó sógunról lesz szó, Tokugawa Josinoburól, akit mi csak történelemkönyvekből ismerhetünk, de 89 esztendős unokája, Tokugawa Motoko még jól emlékezik rá. Ám előbb idézzük fel Josinobu életútját:

1837-1913 között élt, a család harmadik (Mito) ágából származott. Később a befolyásos Hitocubasi-ház örökébe lépve csakhamar a sóguni cím várományosaként emlegették, amit aztán mégis riválisa, Yositomi szerzett meg. Yosinobut egy ideig háttérbe szorították, de csakhamar a sógun legfőbb támasza, majd később maga is sógun lett, az utolsó a sorban, a tizenötödik. Mire azonban eddig eljutott, a sógunátus órái meg voltak számlálva. A Meidzsi császár a rákövetkező évben, 1868-ban megszüntette e tisztséget és visszavette a Tokugawa-háztól a hatalmat. Ezzel vége szakadt a 700 éves sóguni uralomnak, s a Meidzsi-kormányzat került az ország élére. A rajtavesztett Josinobu visszavonult vidéki birtokára Sizuókába, majd 1897-ben Tokióba költözött. Sovány kárpótlásként végül grófi rangot kapott, és 77 éves korában mondott búcsút hányatott életének.

Motoko asszony édesapja az utolsó sógun ötödik fia, a nagybirtokos Ikeda családba nősült. Ma Motoko asszony a család rangidőse, aki még személyesen ismerte legendás nagyapját. Tokugawa Josinoburól kérdezem az alábbiakban:

 A magyarok a japánokkal egyetemben az Urál-altáji embertípusba sorolhatók. A történészek szerint mi kétezer ötszáz éve mozdultunk el arról a vidékről, hogy Európába költözzünk. Éppen ezért a japán történelem érdekel bennünket. Kérem, beszéljen nekünk nagyapjáról, az utolsó sógunról!

Amikor elhunyt, én még az elemi iskola ötödik osztályába jártam. Még csak tíz éves lehettem, de jól emlékezem reá. Az igazat megvallva nagyapámmal soha nem éltünk egy fedél alatt, hiszen apám – házassága révén – az Ikeda családhoz került, és én már ott születtem. Természetesen vannak emlékeim Josinobu nagyapámról, mert nemegyszer meglátogatott bennünket. Apám -mint említettem- a fővárostól távol élt, és sokszor meghívta nagyapámat hozzánk, aki bukása után is jól ismerte a politikai életet. Apámat különösen a Meidzsi-reform érdekelte volna, de nagyapán nem nagyon válaszolt a kérdéseire. Nyilvánvaló volt, hogy apám, aki nem élte át a változások megpróbáltatásait nem érthette volna meg igazán a történteket. Egyébként Josinobu nagyapám nem a sógun gyermeke volt. A család Kito-ágában született, majd a Hitocubashi-ágba nősülve sok hányattatás után vergődött a sóguni méltóságra. Ma már egyetlen gyereke sem él. Unokái közül én vagyok a rangidős, de még én is csak tízéves voltam, amikor meghalt, hát hogyan emlékezhetne reá a család többi tagja?

 

Tokugawa Motoko asszony


Százhúsz éve, hogy véget ért Josinobu sógunátusa. Érdekel bennünket, hogyan élnek ma a Tokugawa utódok?

Változnak az idők. Ugyan ki vágyódna ma vissza a Tokugawa családból a sóguni hatalomba? Dolgoznak valamennyien, mint bárki más. A Meidzsi-korszakban többnyire csak a főúri családok sarjai jutottak be a Parlamentbe.  Ma már nekik semmi közük a politikához.

 

Tokugava Josinobu az utolsó sógun 1902-ben


 
Kérem, beszéljen magáról is!

 A Meidzsi-korszak 35. évében születtem, azaz 1902-ben. Az Ikedák – mint főúri család tagjai – őrizték a hagyományokat. Nagyszámú személyzet szolgált nálunk. Amikor elértem a serdülőkort gyönyörű kimonókba öltöztettek, és hintófogatokon vittek. Belső udvarhölgyek vettek körül, akik felváltva viselték gondomat. Úgy éltem, mint valami királykisasszony. Tizennyolc éves koromban kerültem eladó sorba. Férjemül a Tokugawa család Mito ágába fogadott férfit választottak.

Magyarország távol esik Japántól, mégis megkérdezem: járt-e ott valamikor?

Bizony, jártam! Az első világháború után, két és fél évig Németországban éltünk, akkor ellátogattunk Magyarországra is. Japán nyugodt volt, Németország pedig vesztett háború után. Repülőjárat nem volt, vonattal utaztunk. Magyarország is csendesnek tűnt, semmi különös nem történt. A szállodánk a Duna-partra nézett. Nagyon szép látvány volt. Biztosan megvan még az a hotel. A tolmácsunkra jól emlékezem, mert magyar létére kiválóan beszélt japánul. Ide-oda kalauzolgatott bennünket a városban. Sajnos, a neve már nem jut eszembe. Fekete hajú, erős járomcsontú ember volt, ázsiai arcú. Arra gondoltam, hogy talán még mongoloid vér is folyik az ereiben. Az ott tartózkodásunk rövid volt, mindössze két nap, a főváros mégis erős benyomást tett ránk. Egyhetes szabadságunkat töltöttük akkor. Magyarországról európai körútra indultunk, úgy tértünk vissza Németországba. Két nap elég ahhoz, hogy az ember eldöntse egy ország hangulatát. Magyarország kellemes benyomást tett ránk.

 

Motoko asszony férjével


Motoko asszony, mit üzenne a magyaroknak?

Országaink távol esnek egymástól, meglehet, hogy a gondolkodásunk is eltérő, de békére vágyva közel kerülhetünk egymáshoz. A kommunikációs nehézségeket oldja, hogy egyre több a japán fiatal tanul idegen nyelvet, és a külföldiek közül is mind többen beszélnek japánul.

Japán a világ előtt megnyílt, nemzetközi lett, mégsem könnyű igazán megérteni egymást. Egy másik ország kultúráját és szokásait nem tudja magáévá tenni aki nem ott nevelkedett. Ismerve a bennünket kultúrában és nemzetiségben elválasztó különbségeket törekednünk kell, hogy szerte a világon megértésben és barátságban éljünk egymással. Magam a külföldi utazáshoz már idős vagyok, de szívesen fogadom a külföldiek látogatását. Egy-egy új ismeretség kötésekor ma is úgy érzem, hogy tapasztalatokkal gazdagodok, s ezt ajánlom másoknak is!
 

Epilógus:

Motoko asszony 89 évesen is friss, jó emlékezetű, választékos beszélgetőpartner volt. Társalgásunk után még további hat évet élt. Utolsó esztendőit mitói birtokán töltötte, ahol idejének zömét hobbijának, a tűzzománc- és bőrdomborítás készítésnek szentelte.

1996-ban lábtörést szenvedett, s egy hónappal később, szeptember 17-én fekvőbetegként legyengülve halt meg. Ezt a napot is energikusan, tervekkel telve kezdte, s a halál hirtelen érte 95 éves korában. Az utolsó sógun unokája, a történelem tanúja a Tokugawa-címer alatt nyugszik őseivel. 

A szép nemeskisasszony visszaemlékezése

 

Fiatalon…

 

“Fiatalon – hogy szép nőnek lássak – díszes kimonót vettem magamra, és hintóba szálltam, ha bárhova menni kívántam. Édesanyám helyett öltöztetőnő adta rám a ruháimat, s fiatal hölgyek szépítették az arcomat. Azután anyám tömésberakásos nagy hajkoronát varázsolt a fejemre. Még az iskolába is gyönyörű ruhákban, szépen kikészítve jártam. A szolgák gyakran mondogatták, hogy nagyon szép vagyok.

Nagyanyám fiatal korában még a Rokumékanba járt. Ezt ma a “nemzetközi kapcsolatok intézetének”, “táncháznak” vagy “bazárnak” neveznénk. Mindegyik szerepet betöltötte. Havonta egyszer összegyűltek a különböző országok nagykövetei a jelentősebb japánokkal, és mindenki hozta a családját. A külföldiek kirakták az áruikat, a japánok vásároltak, aztán mindenki táncolt. Hogy milyen volt akkor a báli ruha? Fűzőt használtak, a hajukat pedig a francia barokk mintájára bodorították. Az öltözetünkhöz tartozó csipkekalapot és hosszú blúzt külföldről szereztük be. Akkoriban kezdtek a japánok európai cipőt viselni, amiben otthon sokat gyakoroltuk a járást, hogy a külföldiek előtt ne maradjunk szégyenben.

Az én koromban a Rokumékant a Tékoku Hotel (Birodalmi Hotel) váltotta fel. Ám ezek a nemzetközi partik mások voltak, mint külföldön. Ezt onnan tudom, hogy a házasságom után Európában utazgattam. Ott a partikra csak házaspárok jártak, ezért elképzelhetetlen volt, hogy két fiatal összeismerkedjék és megházasodjon. A külföldön élő japánoknak nem volt módja a nemzetközi házasságra. Ha egy japán házaspárt partira hívtak, csak a férj ment el. A japánok a nyelvet nem értették, nem tudtak kapcsolatot teremteni, ezért inkább felhagytak a partira járással. A Meidzsi-korszakban ritka volt a külföldiekkel való kapcsolat. Nehézségekkel járt, és sok furcsaság megesett. De ma már másképpen van. A háború után valamennyien idegen nyelvet kezdtünk tanulni, és Japánban is természetes lett, hogy idegen beszédet hallunk. Manapság az sem újdonság, ha egy család külföldi kiküldetésben van. Szóval nem csak a hivatalos, de a társasági és magánkapcsolatokban is sokkal inkább nemzetköziek lettünk.” 

 

Doma-Mikó István
Inter Japán Magazin  

Megjelent:
Californiai Magyarság, USA, 2001. febr. 09.
A Tokugava sógunok címmel: Leleplező, 2009/3
Irodalmi Jelen 2010. febr. 28.
Angolul: Tokugawa: Writing.com  2010. márc. 23.
Angolul: Tokugawa: Quizilla  2010. márc. 23.
Angolul: Tokugawa: Fiction Press  2010. márc. 23. 
Magyar Irodalmi Lap  2011. jún. 12.


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: