Ön most itt van:

Dr. Kovács Katalin: Rizsszemek

a magyar-japán barátság útján

 

Jövőre lesz 150 éve, hogy Magyarország és Japán 1869-ben felvette a hivatalos diplomáciai kapcsolatokat. Mi is történt ebben a másfél évszázadban a két nép kapcsolatában? Történészek, a gazdaság és a társadalom különböző területeinek kutatói adják meg rá a szakszerű választ. Itt most csak arra vállalkozom, hogy néhány morzsát, japánul talán inkább rizsszemet csipegessek fel a két nép közötti kapcsolat útjáról. Olyanokat, amelyeket személyesen éltem át, s amelyekre visszagondolva feleleveníthetem a kedves emlékeket, bízva abban, hogy ezek az úton itt-ott elszórt rizsszemek – mint a mesében – megóvnak az eltévedéstől, elvezetnek Magyarországról Japánba és Japánból Magyarországra. Kérem, tartsanak velem ezen az úton. Jó utazást!

 Az első ismereteim Japánról természetesen az iskolai földrajz és történelem órákról származtak. A személyesebb kapcsolatot egy 1964-es asztali naptár jelentette a tokiói olimpia évéből. Édesanyám kapta valakitől. Abban az időben Cegléden ritkaságszámba ment az ilyesmi. Lenyűgöztek bennünket az évszakhoz illő, havonta változó, gyönyörű, képeslapként is használható felvételek a császári palotáról és japán egyéb emblematikus nevezetességeiről. Édesanyámat 1970-ben vesztettem el, de a tőle kapott naptárt azóta is kedves emlékként  őrzöm. Édesapámmal kapcsolatos emlékem az első japán ösztöndíjas utazásomhoz adott hozzájárulása volt: „Velük barátkozhatsz. Együtt harcoltunk a világháborúban.”

1991 őszén a Közlekedési Minisztérium a japán kormány közlekedési ösztöndíjprogramjához keresett jelölteket. Japán támogatta a fejlődő országok fiatal szakembereit, így ingyenesen vehettünk részt a  Japán Nemzetközi Együttműködési Szervezet, a JICA által szervezett 3 hetes angol nyelvű továbbképzésen. Közgazdaságtudományi doktorként, igazgatóhelyettesként, közlekedési gyakorlattal és angol szakfordító, -tolmácsigazolvánnyal a zsebemben megfeleltem a feltételeknek. November végén már indultunk is Japánba, és karácsony előtt jöttünk haza.

Mi tízen, szamurájfilmeken felnőtt, különböző közlekedési területekről kiválasztottak, keveset tudtunk a modern Japánról, a világ második legfejlettebb gazdaságáról, a japán mentalitásról. Ezért az utazás előtti hetet Budapesten töltöttük a Műszaki Egyetemen, ahol a korábbi ösztöndíjas oktatók vezettek be bennünket a Japánban elvárt viselkedés rejtelmeibe. Megértettünk, hogy Japánban közösen gondolkoznak, dolgoznak, nem a nyugaton divatos megcsináltam, elszúrtátok individualista elv érvényesül. Tisztelik egymást, más az időjárás, és általában minden másként működik, mint nálunk. Szigetországként még a baloldali közlekedést is megengedhetik maguknak. Felkészültünk a gyakori földrengésekre, megszerveztük az itthoniakkal való kapcsolattartáshoz a riadóláncot, hiszen akkor még mobil telefonunk sem volt.

Mi már nem az Északi sarkon keresztül repültünk Tokióba. Budapestről nem volt közvetlen járat, ezért a Frankfurti repülőtérről indultunk a kb. 11 órás útra. Az átszállás előtt még a városba is be tudtunk nézni. Hogy több csomagot vihessünk, az üzletemberek kényelmével utaztunk, ami a felhők és a kivilágított városok, majd a szibériai napkelte és e befagyott hatalmas folyamok csodálatos látványa mellett elviselhetővé tette a hosszú repülést.

Szállásunk a Shinjuku üzleti negyed Grand Business szállodájában volt. Az utazástól és az időeltolódástól elcsigázva léptem be új birodalmamba. A kipakolás abból állt, hogy néhány holmit felakaszthattam az előtérben levő fogasra. Szekrény ugyanis nem volt, viszont az ágyra odakészítették a kimonószerű hálóinget, amiben a csoport a szálló bejáratánál akart lefényképezkedni, a recepciós legnagyobb riadalmára. Az ágy mellett ott lógott a zseblámpa földrengés esetére. A miniatűr fürdőszobában még fogkrémmel is elláttak bennünket minden nap.  Étkezésünket azonban magunknak kellett biztosítani. Az éttermek ételmakettjeit és árait elnézve ez egy-egy földön ülős éttermi kiruccanás mellett az üzemi konyhák halai és ízetlen rizsei mellett az automaták meleg reggeli italaira és a McDonald’s rántottcsirkéire korlátozódott.

Időnk nagy részét a Minisztériumban és különböző cégeknél töltöttük eladásokkal, kikötő-, repülőtéri irányító torony-, autópálya felügyelőség- és autógyár-látogatással, ahol mindent robotok végeztek, és a műhelycsarnokba csak papucsban mehettünk be. Utaztunk a vezető nélküli függő egysínes vasúttal, a repülőnél gyorsabb eljutást és nagyobb kényelmet biztosító Shinkanzen gyorsvasúttal. Még az olimpiára építették Honshu fő sziget hatalmas észak-déli távolságainak leküzdésére. Azóta is másodperc pontossággal, baleset nélkül közlekedik. Az ajtók a peronon megjelölt helyen nyílnak ki a helyjeggyel sorakozó utasok előtt. A végállomáson megfordítják az üléseket, hogy mindenki menetirányban ülhessen. Igaz, a táj így sem látszik a több száz kilométeres sebesség miatt!

Az autópályák, hidak egymás és a folyók felett hosszában futnak. A nagyvárosokban, különösen a tokiói agglomerációban borzalmas a zsúfoltság a hatalmas népsűrűség miatt. A közúti közlekedés ellehetetlenült, a hatalmas metróhálózat szállítja a milliós tömegeket. Technikailag és a szervezést tekintve minden világszínvonalú, számunkra elképzelhetetlen. Egyedül az autópálya személyzetének vezénylése folyt kézzel, fali táblán. Itt legalább otthon érezhettük magunkat! A középső héten vidékre utaztunk. Ekkor néztük meg például a Honshu és Shikoku szigetet összekötő, hatalmas erőfeszítéssel felépített tengeri hidat, a yokohamai öblön átívelő hidat és a japán gazdasági csoda egyéb remekeit.

Szabadidőnkben minden nevezetességet igyekeztünk megnézni önállóan vagy vezetéssel a császári palota kertjétől a shinto és buddhista szentélyekig, a múzeumoktól a legmagasabb épületig. Akkor ez 60 emeletet jelentett. Tokió mellett megcsodáltuk a fő sziget látványosságait Kamakurától Nikkóig, Kiotótól Nagojáig.

Az ünnepi fényekben úszó Ginzán, a kivilágított fák alatt és a metróban csak sormintának néztük a japán írásjeleket. Egy söprű. egy fésű.  Az egész napos angol koncentráció mellett eszünkbe sem juthatott a japán nyelvtanulás, ami egyébként is lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Így bár nem értem, mégis gyönyörűnek találom a japán beszédet. Mindig nagy élvezettel hallgatom, kellemes emlékeket ébreszt bennem. Jártunkban-keltünkben az angol helyett leginkább mutogatással próbálkoztunk, ami mindig sikeresnek bizonyult.

A két nép közötti rokonságot nem csak a pentaton hangsor használata támasztja alá a szememben. Mindig is a japánok szorgalmát éreztem a legnagyobb rokon vonásnak. Barátságosságuk, finomságuk, figyelmességük mindig elkápráztat, és jó érzéssel tölt el.  Sajnos ebben sem vehetjük fel velük a versenyt!

A második japán ösztöndíjas utamra a következő nyáron került sor. Most Amszterdamon át repültünk. Elsősorban szervezési módszereket és ipari példákat tanulmányoztunk. Tokióban gyorsan kellett egy stabilabb cipőt vennem, hogy a monszunnal valahogy megbirkózzam.

A JICA oktatási központjának kollégiumában laktunk és étkeztünk a külvárosban a világ minden részéből érkező ösztöndíjasokkal. A középső hét itt is vidéki gyárlátogatásokkal telt, például az Omronnál. A tokiói kertvárosban már az utcát söprögető szomszédasszonyokkal is megismerkedtem, de az igazi személyes barátság a metróból indult. A japán lány, Fusako Okamoto jókívánságait a bejáratnál levő fára felakasztva meglátogatott a kollégiumban, elvitt vacsorázni sógora éttermébe. Évekig leveleztünk, érkeztek az újévi csomagok, hírek, fényképek róla és édesapjáról, aki 85 évesen haiku írásra adta a fejét.

Amíg be nem léptünk az Európai Unióba a JICÁ-tól folyamatosan kaptuk a szakirodalmat, információkat Japánból, részt vehettünk a JICA ösztöndíjasok klubja és a követség a rendezvényein, a Magyar Termelékenységi Központ továbbképzésein.

Néhány év múlva ismét lehetőségem adódott ösztöndíjra pályázni. Mindenben megfeleltem, csak az angoltudásomra volt kíváncsi a magyar-japán bíráló bizottság. Sajnos gyorsan kiderült, hogy már voltam Japánban, ezért csak a legközelebbi, már Budapesten szervezett ösztöndíjas vezetői tanácsadó tréningen vehettem részt. Gazdasági okok miatt már ide érkeztek a közép-európai országokból a résztvevők és a japán oktatók. Így is nagyon hasznos és kellemes heteket töltöttünk együtt.

A mindenkori japán nagykövet, valamint a Magyar-Japán Baráti Társaság és Vihar Judit elnökasszony személyes támogatását élvező, jövőre 25 éves Kecskemét-Aomori Baráti Kör alapító tagjaként, számvizsgáló bizottságának elnökeként,  jelenleg  titkáraként  a testvérvárosi kapcsolatok erősítésén és a japán kultúra terjesztésén, a két nép gazdasági és emberi közeledésén fáradozom.

 A nagy földrajzi távolság ellenére jelentős érdeklődés mutatkozik a japán önvédelmi sportok, a nyelvtanulás, a japán konyha, az Origami kör munkája, és megannyi távolkeleti különlegesség iránt. A japán üzleti fórumtól, majd a dzsókaszó házi víztisztító berendezéstől az umebor népszerűsítéséig, a Csiperó Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Találkozó keretében Aomori delegációjának, a Mensei egyetem professzorának, Tanaka Hirosana és hallgatóinak fogadásával a két nép gazdasági kapcsolatainak fejlesztését szolgáljuk.

Reméljük, sokáig ünnepelhetjük együtt a császár születésnapját és még szorosabbra fűzhetjük a kapcsolatokat a városunkban és a környéken működő japán cégekkel. A kecskeméti Nissin élelmiszeripari gyár eddig is önzetlenül támogatta munkánkat.

Minamizuka Shingo a Chiba Egyetem gazdaság- és társadalomtörténész professzoraként évtizedeken át kutatta a Duna-Tisza-közi tanyavilágot. Kiválóan beszél magyarul. Már tanítványainak harmadik generációja érkezik hozzánk a különböző témájú kutatások folytatására.  Nagy örömünkre szolgált, hogy a Baráti kör kiadhatta a szellemi hídépítő professzor tiszteletére szerkesztett emlékkönyvet, melyből nekem is dedikált egy példányt a rendkívül szimpatikus ünnepelt.

És az út végén a rizsszemek elvezetnek újra Japánba. Talán jövőre a városi küldöttséggel Aomori testvérvárosba is!

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: