Dr. Erdős György, az Inter Japán írója emlékére

Dr. Erdős György emlékére

Emlékezés a japán kultúra szerelmesére, dr. Erdős György műfordítóra

Sok magyar ember szereti Japánt és a japánokat, de olyan kivételes ismeretanyaggal, háttértudással, és tevőleges odaadással a japán kultúráért kevesen jellemezhetők, mint Erdős György.
Tokiói konzuli éveim alatt ismertem meg őt, amikor a Magyar Turizmus Zrt. megbízásából 1998-tól hat éven keresztül ő volt az első vezetője a Japánban akkor létesült tokiói magyar turisztikai külképviseletnek.
1944-ben született a front alatt, és 2010. karácsonyán, 66 éves korában halt meg. A temetésén elhangzott gyászbeszédből tudom, hogy élete és pályafutása sok viszontagság közepette egy olyan korban indult, amikor a doktorátus mellé egy kazánfűtői oklevél is járt. Ő nem azért járt több egyetemre, és nem csak azért szerzett több diplomát, mert úri kedve ösztökélte erre, hanem mert a teológián nem maradhatott, mert ez nem volt számára egy egyenes pálya, hanem kis házkutatásos, Gyorskocsi utcai időszakkal lett megszakítva.
Könyvtáros sem azért lett csupán, mert szerette a könyveket, hanem mert abban az időben ez jutott neki. Mégis valahogy mindig lökte előre az Élet, és így lett a Belső-Ázsia Tanszék tudományos munkatársa, a turizmus szakértője, idegenvezető, tolmács, műkritikus, fordító, nyelvtanár, mikor mire volt szükség.

Erdős György

A Magyar Turizmus Zrt. munkatársaként fáradhatatlanul és lelkesen dolgozott azért, hogy Japánban népszerűsítse hazánk kultúráját, turisztikai vonzerőit és ez által hozzájáruljon a Japánból Magyarországra irányuló turizmus élénkítéséhez. Magával ragadó, szelíd személyisége záloga volt a sikeres japán-magyar turisztikai kapcsolatok fejlesztésének. Eredményes munkájának nélkülözhetetlen alapja volt az az egyedülállóan nagy tudás, amelyet a japán kultúráról, nyelvről és Japánról, mint turisztikai piacról megszerzett és folyamatosan bővített. Nevéhez fűződik annak a nagysikerű, Magyarország tájegységeit bemutató turisztikai filmnek az elkészítése is, amelyet Japánban az országos televíziós csatornák hónapokon keresztül sugároztak. Egy hónappal a halála előtt, súlyos betegsége teljes tudatában még ellátogatott Japánba, hogy találkozzon a hozzá közel álló emberekkel immár utoljára.
Családjától is elvárta a japán kultúra alapos megismerését. Emlékszem, mikor a Tokióban élő magyar kollégák malájziai, singapúri, vagy thaiföldi utazásaikról meséltek, Gyuri családtagjai is kedvet kaptak egy tengerparti nyaraláshoz, de ő ellenállt a kísértésnek, mondván: „Előbb Japánt kell megismerni.”

Ha őt kérdeznénk, biztosan műfordításait tartaná élete legnagyobb szellemi izgalmat jelentő teljesítményének. Több mint 130 cikket írt és 10 könyvet fordított le japán íróktól – köztük Murakami Haruki, Natsume Soseki és Mishima Yukio műveit. 2010 októberében adta le tizedik műfordításának kéziratát, a Japánban már nagy sikert aratott 1Q84 – Ezerkülöncszáznyolvannnégy című Murakami regényt. Síremlékén is csak ennyi olvasható: Dr. Erdős György műfordító.

Murakami Kafka a tengerparton c. regényét kaptam tőle ajándékba, mikor két évvel ezelőtt meglátogatott közös japán barátunkkal, Hajimu Iwaki-val és feleségével, Toshikoval. Elolvastam ezt a terjedelmét tekintve is „súlyos” és nyelvileg pedig „fajsúlyos” könyvet, és eltűnődtem, milyen fantasztikus japán tudásra és magyar nyelvi leleményességre volt szükség ahhoz, hogy a világ egyik legnépszerűbb kortárs japán szerzőjének meghökkentő, szórakoztató és elgondolkodtató regényét ilyen magas színvonalon juttassa el a magyar olvasókhoz.

Kalandok és rejtélyek könyve ez, amelyben az olvasó kíváncsiságát ingerlően, talányosan bonyolódik egymásba két cselekményszál a tragédiában és komédiában, a természetes és természetellenes szexben, a fájdalomban és a fergeteges humorban bővelkedő fejezetekben. Murakami a mágikus realizmus kitűnő képviselője. Írásai álomszerűek, szürrealisztikusak, amelyekben még a valóságos tények is képesek a csalóka látszat mulatságos csapdájába ejteni az olvasót. Az író minden regénye igazi „csemege” egy rangos műfordító számára.

Gyuri olyan műfordító volt, aki csak végigrágott dolgokat engedett ki a kezéből. Hála ezért a sok alapos munkáért! Óriási humán műveltsége, igazi bölcsész gondolkodói képessége és természetesen a magyar és a japán nyelv kifinomult ismerete tette őt képessé erre. Azt hiszem, egy kis eredendő hajlam is magára ismerhetett az író kiválasztásában. Maga az író mondja: „A saját történetemet keresem, és, mélyen a felszín alá ásva, megtalálom a lelkemet.” Talán ez a szándék vezethette Gyurit is akkor, amikor Murakami tucatnyi regényének fordítására vállalkozott.
A japán világ menekülő útvonal is volt a számára, egy sziget belső függetlensége megőrzéséhez. 65 japán útja megtanította arra, hogy a dolgokat egy kicsit kívülről szemlélje. Rettentő jó humora amúgy is képessé tette erre. Elfogadva, türelemmel, de az igazságot nem szépítve nézte Japánt Magyarországról, és Magyarországot Japánból. De általában is így nézte a dolgokat, a betegséget, és még a halált is.
Olyan ember volt, aki mindig tele volt kérdésekkel, és aki nem fogadott el kész válaszokat. Mindenen gondolkodni akart, nem hagyták nyugton a dolgok, meg akart bizonyosodni róluk, mint a bibliai Tamás. Tudni akart, s ehhez a kételkedésen át vezetett az út. Nagyra becsültem töprengő útkeresését, a sémáktól mentes gondolkodását. Állandó szellemi kalandokra indult, s ehhez kereste mindig a megfelelő szellemi partnert, írókat és barátokat. Soha meg nem nyugvó lélek volt. Nem fogadta el úgy a dolgokat, ahogy vannak! Harcolt a megvilágosodásért, találkozni akart a benne lakó Istennel, s úgy gondolom, a halálos ágyán ez biztosan megtörtént.

Idézek a búcsúztató lelkész gyászbeszédéből:

„Gyuri karácsonykor ment el. Jézus születésnapján halt meg, vagy született meg? Ki tudja. Olyan dolgot éltem vele, amit életemben eddig soha. Ott álltunk a kórházi ágy mellett, már nem beszélt, nagyon mélyen aludt. De az úrvacsorára, a karácsonyi ünnep hírére feléledt, és teljesen visszatért. Így voltunk ott együtt. Míg élünk, ezt magunkkal visszük, hogy vele és Krisztussal együtt ünnepeltük az Úr születésnapját. Ez igazi ajándék. Nem mindenkinek adatik meg. Ez az ajándék valahogy az evangéliumnak ezt a mondatát juttatja eszembe: Én Uram és én Istenem! Ez a bensőséges megszólítás és kapcsolat, amikor már egészen más síkon tevődnek föl a kérdések. Ez a bensőséges megszólítottság hatotta át azt a néhány percet.”

Egy személyes élményem elmondásával szeretnék rá emlékezni, amikor ezt a furcsa nekrológot írom. Életem nagy ajándéka, hogy Gyuri révén megismertem Hajimu Iwaki-t, azt az embert, akitől ő japánul tanulni kezdett, amikor Hajimu Bartók kutatóként 6 éven át családjával együtt Magyarországon élt a hatvanas években. A ma 80 éves Hajimu és felesége gyönyörűen beszélnek magyarul, sőt magyarul leveleznek velem. Hosszú magyarországi tartózkodásuk alatt annyira megszerették a magyar barátaikat, hogy hatásukra, életmódjukat látva áttértek a keresztény hitre. Hazatérve Hajimu eredeti hivatását feladva, református teológiai tanulmányait követően protestáns lelkészként éli az életét Japánban. Barátságuk Gyurival mindvégig megmaradt, s magam is megismertem annak mélységét Japánban Hajimu istentiszteletei után folytatott beszélgetéseink alkalmával. Két éve Gyuri meghívására a feleségével együtt három hónapig újra Magyarországon tartózkodtak, és a mi Duna-parti kertünkben láttam őket vendégül Gyurival együtt. Felejthetetlen délután volt, melynek során beszélgetés közben epret, cseresznyét, ribizlit, meggyet szedegettünk. Nagyon meghökkentem, mikor a búcsúzáskor Hajimu, a lelkész azt mondta: „Úgy éreztem magam nálatok, mintha a Paradicsomban lennék.” Mire én amolyan tamási észjárással azt válaszoltam: „Hát, ha már itt is olyan, mint az igaziban, akkor én még inkább maradnék egy kicsit itt, a földi Paradicsomban.”
Mióta Gyuri meghalt, a gyászbeszédre is gondolva sokszor eszembe jut, hogy mint „okos felnőtt” ő már biztosan tudja a különbséget, és azt is – ahogy Babits írta – hogy „nem is olyan nagy dolog a halál”.

Azt biztosan tudom, hogy családja, barátai, tanítványai emlékezetében túlélte a halált. Én, amíg élek, Rá és Hajimura mindig úgy fogok gondolni, mint az egymásnak sokat, fontosat nyújtó magyar-japán barátság megtestesítőire. Már abban a pillanatban ezt éreztem, amikor megláttam a temetésen Hajimu és Toshiko koszorúját a Gyuri síremlékén.
A veszteség súlyát őszintén átérezve kívánom, nyugodjon békében.


Ajánlott bejegyzések