You are here

2. Doma-Mikó István: Kardok és könyvek – Beszélgetés Szabó László íróval

Magyarságtudat – japánságtudat
A Pécs városban él és alkot Szabó László író. Nehéz, mondhatnám hálátlan közérdekű életcélt választott –önként.
Tudjuk, vagy legalább is sejtjük, hogy a világhatalom mókuskerékben tart bennünket; behatol az agyunkba, nekik dolgozunk, őket szolgáljuk és őket gyarapítjuk irányított fogyasztóként is.
Az uralkodásnak – vagy inkább a bábok mozgatásának – meg vannak a maga módszerei. Nem csak a régi beváltak, de az újak és a legújabbak is. Beépülnek a mindennapjainkba, a híreke, a reklámokba, a játékfilmekig.  Ezeket leplezi le az író a maga személetes stílusában, s egyben rávezeti az olvasót, hogyan menekülhet a mindent behálózó csápok szorításából.

Szabó László közhasznú tanai nemzetközi fontosságúak, sorozatban mutatjuk be azokat olvasóinknak.

 

Folytatás

D.-M:

– Aki a múltat ismeri, a jövőt is tudja. Mit javasolna a magyar ifjúságnak, hogyan tegyenek hatékonyan az ország és a nemzet fennmaradásáért, jobb jövőjéért?

– Bogár László professzor úr megtisztelt azzal, hogy néhány ajánló sort írt Magyarország legfontosabb trilógiájának első könyvébe, melynek címe: MONEYPULÁCIÓ – avagy Hollywood a jövőbe lát? Az ő nagyon találó kifejezése a „visszarégiesülés” Nos, ez lenne a tanácsom az ifjúság számára, amennyiben hatékonyan szeretnének tenni az ország, a nemzet fennmaradásáért, egy szebb, és jobb jövő érdekében. Vissza kell régiesülnünk!

Ez egy nagyon szemléletes, ugyanakkor megszívlelendő kifejezés, egyszersmind mód felett elgondolkodtató fogalom! Természetesen ez esetben nem arra kell gondolni, hogy újra világítsunk petróleumlámpával, gyertyával, vagy fogjunk be ismét a szekér elé és hasonlók! Nem is arról, hogy nosztalgikus hangulatban visszarévedezve a múltba azon keseregjünk, milyen hatalmas és dicsőséges volt egykoron az ún. történelmi Magyarország. Sokkal inkább arról, hogy újra észrevegyük, de még inkább elővegyük a tarisznyából – mondjuk a hamuba sült pogácsa és a magyar embernél szalonnázás céljából tartott Bugyli Bicska márkájú evőalkalmatosság mellől – végre a józan eszünket, és ami legalább ennyire fontos, el is kezdjük azt használni! Azokat a tudásokat, melyek a mi tudásaink, melyek ide készültek, amiket ránk szabtak, melyek rólunk szólnak, és mi vagyunk!

Mindenünk megvan, minden tehetséget megkaptunk a Jó Istentől, csak úgy tűnik, elfelejtettük, mert elfelejttették velünk, pedig eljött az idő, amikor használnunk kell(ene)!

A népmeséink, melyeket egy isteni tervezésű rendszeren, ékes-édes anyanyelvünkön mondtak el, aztán írtak le nekünk, vagyis örökítették át az utókor számára, teljes tudást tartalmaznak. Vannak olyan lét- és viselkedésmintázatok, melyeket ránk szabtak, hiszen eleve nekünk készültek. Jól bejáratott, bizonyítottan működő, méghozzá nagyon is jól működő társadalmi berendezkedések ezek, sokkal jobban illenek ránk, mint a mások által mások számára kitalált uniformizált, konfekciólétezés.

 


Az író ötletes könyvjelzőket is mellékel a köteteihez

– Beszéljünk az oktatásról! Ön szerint mennyire súlyos a helyzet és mi a teendő?

– Ha jól emlékszem, Buddha mondta azt: „Legjobb az arany középút.” Ezt a mondást különösen akkor kell szem előtt tartanunk, amikor tanácstalanságunkban kétségbeesett próbálkozásokat teszünk arra, hogy egyszerre mindkét végén lehessünk a képzeletbeli számegyenesnek. Így aztán össze-vissza csapongunk. Sajnálatos módon az utóbbi időben az intézményesített oktatási rendszerünkben is ennek lehettünk tanúi.

Az egyik rezsim – az, amelyik szereti rendpártinak nevezni magát – az adatokat magoltatja. A lexikális tudást bebiflázó, majd azokat felnőtt korában ún. műveltségi vetélkedőkön engedelmesen visszaöklendező felnőtteket emeli képzeletbeli piedesztálra – de minimum követendő példaként az ún. kisember, vagy átlagember számára, már ami az oktatás hasznosságát illeti, hiszen forintosítva –, a hétköznapi nyomorbérekhez képest kimagasló pénzjutalmakkal ismeri el.

Egy a gond, az adatokat ma már sokkal hatékonyabban tárolják különböző gépek, eszközök, hálózatok. Az emberekkel próbálják meg tehát elvégeztetni a gép feladatát. Mindeközben arra, ami az ember igazi képessége, hogy az adatokból összefüggéseket találjon, nem tanítanak meg bennünket!

Van aztán a másik, az ellenlábas szekértábor – ők lennének állítólag a szabadság bajnokai –, amelyik hatalomra kerülve ezt az egészet azonnal a történelem szemétdombjára hajítja, és késedelem nélkül a lovak közé dobja a gyeplőt, mondván szabad kezet kaptok, mindenki azt csinál, amit akar. Az oktatásban alkalmazott módszertan – mind diákoknak, mind pedig a tanerőnek szóló – egymondatos, sűrített esszenciáját pedig belepasszírozzák az univerzális megoldó-képletnek szánt: „Gooogle a barátod!” című szentenciába.

Véleményem szerint ma az intézményesített oktatási rendszer egyre inkább efelé tart. A „tanuló” ifjúság – már ha ezt a folyamatot egyáltalán nevezhetjük még a szó valódi és mindenféle értelmében véve tanulásnak – az igaz, a valódi tudás helyett csupán egyfajta hatékony funkcionalitást kap, amely egy mondatban talán így lenne összefoglalható a legszemléletesebben: „Tudom, hol találom meg a neten!”

De mi történik, ha nincs áram, ha hirtelen gombnyomásra elérhetetlenné teszik a világhálót? Az ábécé végéről származó betűkkel lajstromba vett – X, Y, Z – nemzedékeket halálra ítélik a működésképtelenné tett „okos” telefonjaikkal? Valódi, kézzel fogható tudással nem rendelkezvén, nincs kihez, még pontosabban, nincs mihez fordulni információért, segítségért?

– Nemzetközi skálán a magyarok lexikális tudását magasra tenném. Az emberi kapcsolataik szintjét viszont – csakúgy, mint a többi volt szocialista ország polgárjáét – közepes alá. Sok, hozzánk képes elmaradt országban tapasztaltam kifinomultabb, szóval magasabb szintű társadalmi kapcsolatokat és kommunikációt. Bár e téren a japánok nálunk sokkal magasabb szintre jutottak, Abe Sinzó, az előző japán miniszterelnök mégis kötelező iskolai tantárgyként kívánta bevezetni az etika oktatását. Nem lenne áldásos a magyar iskolában is oktatni viselkedés-kultúrát?

– Ma egy mozgóképekre alapozott világban élünk. A mi képeink helyett mások képeit vetítik elénk, vagyis mások teremtését hozatják le velünk a világunkba!

Ékes-édes anyanyelvünk is nagy fontosságot tulajdonít ennek, legyen elég csak a „képes” és „képtelen” szavainkra utalnom. Azt hiszem, ebben a két szóban minden benne van. Talán nem túlzok, ha azt mondom, gyakorlatilag az egész világ(unk).

Ma az egész bolygón mindenki hollywoodi filmeket néz. Az emberiség véleményformálását, véleményalkotását, kulturális értékítéletét mások által legyártott, és mindenki számára egyen-fazonírozott uniformizált kivitelben próbálják meg intézményesíteni, szabványosítani, eltüntetve ezzel a változatosságot, a sokszínűséget. Sok esetben káros, vagy számunkra kifejezetten (élet)veszélyes lét- és viselkedésmintázatokat ránk erőltetve.

Nem véletlen tehát, hogy éppen ezért szól a Sárember kora könyvsorozatom a számunkra legyártott lét- és viselkedésmintázatokról, valamint a közlésrendszereinkről, melyeken keresztül elérnek bennünket ezekkel a számunkra nem kívánatos, sőt, sok esetben kifejezetten káros, vagy veszélyes tartalmakkal. Meggyőződésem szerint ezért nevezem ma Magyarország legfontosabb könyvsorozatának ezt az immáron öt kötetből álló trilógiát. Eljött tehát az ideje annak, hogy a mások által mások képeit elénk vetített csinált „valóságok” helyett megteremtsük végre a saját, igazi valóságunkat, amely nemcsak nekünk, de most már kétségkívül rólunk is szól, legelsősorban is rólunk szól, nem pedig mások által másokról!

Intézményesített oktatási rendszerünknek óriási felelőssége van a kreativitás, a fantázia gyermekekben történő kialakulásában, kialakításában. Gyakori jelenség manapság, hogy félünk a nyilvános beszédtől, vagyis nem merünk kiállni a többiek elé, megvédeni a saját álláspontunkat. Az önálló szemlélődés, a világhoz való hozzáállás, a kritikai észrevételek, a kérdezés, esetenként a megkérdőjelezés fontossága, mind-mind olyasmi, ami úgy tűnik sokunknál valahol útközben elveszett.

Mások pedig meg sem kapták útravalóul a tarisznyát, mely ezeket az életben maradáshoz nélkülözhetetlen és létfontosságú dolgokat tartalmazza! Így túlontúl sokan lettek olyanok, akik, amikor ott liheg a nyakukban az elveszejtésükre törő ellen – népmesebeli hőseinktől eltérően – ezek hiányában maximum csak sűrűn pislognak, üres tarisznya révén ugyanis nincs mit maguk mögé hajítani, amiből mondjuk égig érő erdő kerekedne hirtelen, hogy ha csak átmenetileg is, de távol tartsa tőlük a rájuk törő veszedelmet.

Márpedig ezek alapfeltétele – vagyis hogy képesek legyünk telepakolni tarisznyánkat az élethosszig tartó vándorláshoz szükséges, az életben maradáshoz nélkülözhetetlen és létfontosságú dolgokkal – a tudás, de még inkább a tudó gondolkodás! Tudnunk kell gondolkodni! De legfőképpen akarnunk kell gondolkodni! Ha nem akarunk gondolkodni, a legjobb tanár sem lesz képes arra, hogy megtanítson bennünket gondolkodni! Ezért nem szabad belenyugodnunk abba, hogy mások gondolkodjanak helyettünk! Kétségkívül nagyon kényelmes, ha helyettünk mindig mások gondolkodnak mindenről, ugyanakkor nagyon álságos, egyben nagyon hazug is!

A szó legszorosabb és mindenféle értelmében a személyes érintkezés a legfontosabb! Amikor mindenféle közvetítő nélkül szemtől szemben álltok egymással! Nem áll közétek semmi, és senki! Még a közvetítő, a média sem! Egyik ember a másik emberrel! Egyik közlő a másik közlővel! Meg is érintheted, sőt, meg kell, hogy érintsd a másikat ahhoz, hogy a maga valójában érezhesd őt!

Az érintés az, amiről a mennyiséget a minőség fölé helyező anyagi világban végzetesen megfeledkeztünk! Az ölelés nagyszerűsége, amikor a két ember szinte eggyé válik szeretetben. Ezek az igazán értékes dolgok, melyeket soha nem lehet, és éppen ezért soha nem is lenne szabad beárazni!

Tisztába kellene jönnünk azzal, hogy valójában mi az, ami igazán számít, mi az, ami igazán fontos! Milyen áldozatokat kell meghoznunk? Melyek azok az áldozatok, amiket elkerülhetetlenül meg kell, hogy hozzunk, és mik azok, amiket soha, semmilyen körülmények között nem áldozhatunk fel! Erről olvashatunk egy nagyon tanulságos kis írást „Minden megy vissza a dobozba” címmel az Emlékcsinálók című könyvem II. kötetében.

NAGYI ÉS A DOBOZ TEASER


Folytatjuk

Ajánlott bejegyzések

%d bloggers like this: