You are here

3. Doma-Mikó István: Kardok és könyvek – Beszélgetés Szabó László íróval

Magyarságtudat – japánságtudat
A Pécs városban él és alkot Szabó László író. Nehéz, mondhatnám hálátlan közérdekű életcélt választott –önként.
Tudjuk, vagy legalább is sejtjük, hogy a világhatalom mókuskerékben tart bennünket; behatol az agyunkba, nekik dolgozunk, őket szolgáljuk és őket gyarapítjuk irányított fogyasztóként is.
Az uralkodásnak – vagy inkább a bábok mozgatásának – meg vannak a maga módszerei. Nem csak a régi beváltak, de az újak és a legújabbak is. Beépülnek a mindennapjainkba, a híreke, a reklámokba, a játékfilmekig.  Ezeket leplezi le az író a maga személetes stílusában, s egyben rávezeti az olvasót, hogyan menekülhet a mindent behálózó csápok szorításából.

Szabó László közhasznú tanai nemzetközi fontosságúak, sorozatban mutatjuk be azokat olvasóinknak.

 

Folytatás

 

D.-M:

– Van-e az életének japán vonatkozása?

– Igen van. Több is. A magyar néphagyománytól eltérően, egyúttal a Hegylakó című sorozatnak köszönhetően, jómagam a konfliktuskezelés ideális szemléltetőeszközeit a fokos helyett sokkal inkább a szamuráj-kardokban találtam meg, így tele van velük az otthonom. Természetesen ezek nem valódiak, hiszen azok számomra elérhetetlen messzeségben vannak, megfizethetetlenek, tehát csupán utánzatok, de arra – ahogyan azt az Emlékcsinálók II. kötetében bemutatom az olvasók számára – valóban jók, hogy eligazítsanak bennünket a konfliktuskezelés különböző fokozataiban.

A James Clavell „Sógun” című könyvéből készült, Richard Chamberlain és természetesen a felejthetetlen Mifune Toshiro nevével fémjelzett filmsorozat volt – ahogy mondani szokás – „az első lökés” Japán felé.

2003-ban került a nézők elé Kitano Takeshi „Zatoichi” című, egy vak szamurájról szóló filmje. Ekkor már semmiféle lökdösődésre nem volt szükség.

A nyugatias modernitás, miközben New Age-t vizionálva egyházain keresztül kétségbeesett igyekezettel próbálta meg intézményesíteni Istent, valahogy a legfontosabbról, arról, ami örök és halhatatlan, a Lélekről feledkezett meg. A Kelet meg nem.

Még egy nagyon fontos alkotásról is feltétlenül említést kell tennem. 1999-ben mutatták be Jim Jarmusch: Ghost Dog: The Way of the Samurai (magyar címe: Szellemkutya) című filmjét a csodálatos Forest Whitakerrel a főszerepben. Ez egy nagyon különleges film. A mozgóképalkotásban több helyütt is elhangzik egy-egy idézet a szamuráj-kódex néven ismertté vált nagyon híres könyvből, mely a Hagakure (Levelek alatt, más fordításban a Lombok árnyékában) címet viseli. Egy, ura halálával szerzetesnek álló Jamamoto Cunetomo nevű szamuráj kommentárjainak, történeteinek és gyakorlati tanácsainak a gyűjteménye a harcos útjáról, azaz a busidóról.

Legnagyobb meglepetésemre ez a könyv megjelent magyar fordításban is, és még nagyobb meglepetésemre, igaz nagy nehézségek árán, de tudtam vásárolni belőle két példányt. A filmben a főszereplőt alakító Forest Whitaker magyar hangja a nemrégiben elhunyt Gesztesi Károly volt, aki nagyon hálás volt, amiért a könyv másik példányát elküldtem neki.

Ha valaki látta az Utolsó szamuráj című filmet – bár ez is Hollywoodban készült – szembesülhetett azzal, milyen az, amikor a minőség találkozik a mennyiséggel. Az emberi tartás nagyszerűsége, ahogyan Kelet megpróbálja Nyugat figyelmét felhívni arra, mik a valódi értékek.

A viselkedéskultúra, a másik tisztelete, még akkor is, ha az a másik a vetélytársad, az ellenfeled, vagy az ellenséged, az, hogy először megpróbálod átformálni, hozzád hasonlóan jóvá alakítani, nem pedig azonnal elpusztítani. Az anyagias haszonelvűség helyett valamiféle magasabb rendű eszmeiség, a mennyiség helyett a minőség az, ami igazán fontos és jelentőségteljes, ezek alapvető gondolkodásbeli, az élethez való viszonyulást érintő létfontosságú kérdések és felfogások.

 

Kadok és könyvek. A könyvek fedőlapjai ötletesek. Az egyik a tankon ülő észek-koreai diktátort mintázza

 

– A II. világháborúban a vesztésre álló japán hadsereg vezérkara létrehozta a Különleges Támadó Alakulatot (Tokubetsu Kógeki Tai, rövidítve TOKKÓTAI). Többszáz kiló bombával megrakott repülőgépek, motorcsónakok és mini-tengeralattjárók ütköztek az amerikai hadihajókkal. Az öngyilkos támadások résztvevőit kamikazeknak nevezik. Mi a véleménye a japán elszántságról, és a kamikazekról?

– Jómagam másfél évig „élveztem” a Magyar Néphadsereg „vendégszeretetét”. Sajnos már akkor is inkább csak nyűgnek, elvesztegetett időnek éreztük az embertelen, lélektelen és istentelen rendszer kényszer szolgálatában töltött időt. Nem éreztük, mert nem éreztették velünk, hogy te itt és most a Hazádat szolgálod.

Ez az érzés csak akkor tér vissza, ha megismerkedünk a valódi TÖRT ÉN ELEMünkkel. Hol tört el? Kik törték el? Mikor törték meg? Azt a folytonosságot, aminek nyílegyenesnek kellene lennie a mai napig. Mondjuk Mátyás nagykirályunktól. Vajon elgondolkodtunk már azon, feltettük magunknak a kérdést, micsoda csodálatos lehet a múltunk és az egykori szereplők valójában, ha a nép senkitől sem kényszeríttetve, önszántából odateszi a királya neve elé azt a szót, hogy IGAZSÁGOS? Természetesen az is megérne nem egy, de jó pár misét, hogyan lehet az, hogy sem előtte, sem pedig azóta, utána nem akadt senki más, akinek a neve mellé még egyszer odakerülhetett volna ez a szó?!

Jómagam az életemnek egy tekintélyes részét az államszocializmusban éltem, tehát van összehasonlítási alapom. Furcsa, érthetetlen, megmagyarázhatatlan kontrasztja a valóságnak, hogy a proletárdiktatúra vezérelte diktatúra alatt készültek, készülhettek történelmi filmek, sorozatok, ma pedig egyszerűen nincs, nem jut pénz a hazafiságra.

A mai, modernnek nevezett korban, ha meghalljuk azt a szót, hogy „Haza”, „hazafi” egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy mindenki ugyanazt, vagy ugyanarra gondol. Ez már önmagában elgondolkodtató.

De még inkább az, ha különböző nemzetek kapcsán találkozunk ezekkel a kifejezésekkel. S bár azoknak a korosztályoknak, amelybe jómagam is tartozom, szinte csak amerikai (esetleg szovjet) filmélményei vannak e tárgykörben, mégis érezzük, mit jelent Haza, hazafiság szempontjából, ha valaki orosz, német, amerikai, vagy éppen japán.

Ha csak tized annyira felbuzogna bennünk az elszántság, mint az egykori japánokban, azt hiszem, sokkal jobban éreznénk magunkat a bőrünkben.


Az író egy olvasójától kapott fotót így kommentálta: Nem lehet elég korán kezdeni!

– A japánok lelkében a felszín alatt ma is erősen működik a yamatodamashi, vagyis a japánságtudat. A történelmi időkben Magyarországon is volt egy erős magyarságtudat. Mi törte meg ezt a belső erőt?

– Véleményem szerint az, ahogyan a minőség felett eluralkodott a mennyiség, mammon világa. Elég, ha visszamegyünk az Aranybulla idejéig, és megnézzük, hogy már akkoriban milyen rendelkezéseket kellett törvénybe foglalni, azt hiszem, az mindent elmond, önmagáért beszél.

Természetesen a II: Világháborút követő, a kelleténél jóval tovább elhúzódó ateista mosolyszünet mellett sem mehetünk el szó nélkül! Hihetetlen károkat okozott! Legelsősorban is a lelkeinkben.

Nincs is mit csodálkoznunk azon, hogyan mehetett ilyen zökkenőmentesen végbe a változásnak hazudott átmenet. Hogyan kerülhetett át ennyire simán a hatalom az egyik gyökértelen kaszt, az internacionalisták kezéből a másik gyökértelen kaszt, a magát világpolgárnak mondó kozmopolita globalisták kezébe.

– Véleménye szerint milyen szinten áll ma Magyarországon a magyarságtudat?

– Mélyföldszint, vagy talán alagsor. De legalább most már tudunk róla, hogy lift is van, megnyomtuk a hívó gombot, és most várjuk, hogy megérkezzen.


– Globalizálódó világunkban a nemzetállamok önvédelméhez szükség van a hazaszeretet táplálására. Abe volt japán miniszterelnök a japán iskolában be akarta vezetni a hazafias oktatást. A különböző magyarellenes megnyilvánulások ellensúlyozására szükségesnek és lehetségesnek tartja-e hasonló oktatás indítását a magyar iskolákban?

– A végletekig megosztott magyarországi társadalomban nem tartom lehetségesnek a hazafias oktatás bevezetését. Úgy tűnik – bármennyire is hihetetlen ez, de – visszatérnek az államszocializmus évei, ahol újra meg kell tanulnunk a sorok között olvasni, a szülőknek, nagyszülőknek pedig otthon el kell majd mondaniuk a gyermeknek, hogy az iskolában tanultakkal szemben mi is valójában az igazság.

 

– Hogy érzi, mi marad Ön után?

– Remélem egy egészségesebb szemléletű és lelkületű, talpra esettebb, életképesebb, szívében, lelkében magyar ifjúság! Olyan, akit nem lehet kilóra megvenni, emberléptékű világot képzel és tervez maga köré, ahol két ember templomában a Jó Isten lakozik, nem pedig olyasmi, ami nem odavaló, mert megmérgezi az emberi kapcsolatokat.

Kívánom, így legyen! Köszönöm az értékes beszélgetést!

A folytatásban közreadjuk Szabó László könyveinek ismertetőit saját szavaival.

Ajánlott bejegyzések

%d bloggers like this: