Ön most itt van:

Demokratikus terror- terrorista demokrácia?

sinto kapu“Győztünk! Amerika megnyerte a világháborút! Nem kell tartanunk a japánoktól!”

Augusztus 14-e van. Hat éve tart a második világégés, de most az emberek egyszerre kimerészkednek otthonaikból, és örvendve lengetik a csillagos, ezüst-vörös sávos lobogót! Megbátorodnak a rádióhírek meghallgatása, újságcikkek elolvasása után.

Nyolc nappal korábban reszketve ültek lakásaik sötétjében, összeborulva, sírva ölelkezve a beláthatatlan következményektől, mikor értesültek a Japán ellen indított támadás sikeréről. Rettegtek a japánok bosszújától. Mivel válaszolnak az atombombára? Mikor? Hogyan érkezik a vég? Lesz-e vég?

Augusztus hatodikán levegőt is félve vettek. Kilencedikén, a második támadáskor már gyűlöltek amerikaiak lenni. Gyűlölték hazájukat, gyűlöltek new yorki, chicagoi, los angelesi lakosok lenni, és pincéik mélyére költöztek, melyeket a tornádók miatt alakítottak ki. Gyűlölték mindazt, amik és akik voltak. A kormányukat, a történelemtől mentes országukat. Mindezt amiatt, mert négy esztendővel korábban, éppen a japánok támadták meg egyik támaszpontjukat, távol a szárazföldtől, egy szigeten. És ’45-ben az amerikai vezetés úgy döntött, megtorolja. Mert ugyebár 1941 előtt soha nem volt rá példa az Egyesült Államok kurta “történelme” során, hogy hazájukat külső támadás fenyegette volna. De 1941 decemberében megszakadt a folytonosság, és úgy érezték, csorbult a büszkeségük.

Japán kapitulált, és a pár nappal korábban még rettegő emberek egyszerre büszkén szaladtak ki ünnepelni, lüktető mellkassal dicsőíteni a hadsereget és a kormányt.

“Megcsináltuk! Győztünk!” üvöltözték többes-szám első személyben azok, akik több tízezer kilométerre voltak a frontvonalaktól, és talán még fegyvert sem láttak. De ők voltak azok, akik a pince sötétjében rettegve szurkoltak, imádkoztak a lövészárkokban az életükért harcoló katonákért.

Vajon az Enola Gay nevű bombázó legénysége ismerte a rakomány jelentőségét? Belegondolt egyetlen amerikai polgár, hogy a legnagyobb japán szigeten élő emberek mit élnek át? Átérezhették azt a poklot? Azok az utóbb magukat hazafiaknak valló polgárok, akik rádióból értesültek a világháború eseményeiről, és kaptak két-három gyászhírt saját fiuk, apjuk, bátyjuk halálhíréről, vajon hogy élték volna meg két nagyváros lakosságának a kiirtását, és a bombák méretéből adódó globális pusztítás hosszú távú következményeit, ha saját otthonukban történik? Valószínűleg, éppen a távolság miatt nem alakult ki gyászos hangulat. Sőt, talán a köznépnek fogalma sem volt a pusztítás mértékéről. Ma is, de talán akkor még erőteljesebben cenzúrázott híradásaival, propagandájával a fősodrású média elhallgathatta az atombomba valós károkozó képességét.

Talán nem rugaszkodok el nagyon a valóságtól, ha azt mondom, hogy hetvenegy év távlatából nézve, az átlagos amerikai társadalomtól várva a választ az akkori időkről feltett kérdéseimre, kérdéseket kapnék válaszul. Augusztus 14-e náluk nemzeti ünnep. “V-J DAY”-nek (victory over Japan Day-nek), azaz „Győzelem a japánok felett” napként említik, és ünneplik.

Ez alapján azt gondolom, ahogyan Magyarország történelmét elfeledtették pár emberöltő alatt, ugyan úgy az amerikai patriotizmust, heroizmust piedesztára emelték, és tanítják a mai napig. Úgy, hogy megmentették a világot, és befejeztették a világháborút. Valószínűleg áhitattal hallgatják a kisgyermekek már az óvodában is, hogy apjuk, nagyapjuk milyen hőstettet hajtott végre. Ilyen oktatással, média-beli agymosással nőtt fel a ma élő amerikai társadalom.

A felfoghatatlan méretű pusztítás mellett sajnálatos tény, hogy magyar tudósok alkották meg a fegyvert. Gyanítom, hogy nem önszántukból, és figyelmeztették is a kenyéradó gazdát a veszélyekre, akik éppen a pusztító hatása miatt láttak benne óriási potenciát, illetve erőfölényt.

Vitathatatlan tény, hogy a mai napig, senki sem mert alkalmazni atomfegyvert, annak ellenére, hogy a nagyhatalmak büszkélkednek a birtoklásával. Egyedül az Egyesült Államok volt képes erre az emberiség elleni merényletre, hogy megőrizze vezető pozícióját. És ma ugyan úgy szeret beleavatkozni olyan népek háborúiba, amelyek több ezer kilométerekre helyezkednek el. Olyan népek, kultúrák, hagyományok közti vitákba, melyek több ezer éve léteztek és léteznek. Ők tudják, miért folyik évszázados vita a szomszéd országgal. Egyszer az egyik csap oda, másszor a másik. Egy olyan ország, melynek még a történelme is kurta kétszáznegyven esztendő, pedig erődemonstrál, mert van elegendő fedezete fegyverkezni. Csak ürügyet keres, hogy “segíthessen”. Nemhogy hagyományokkal, őstörténettel rendelkező ősi nemzetállam! Hiszen még saját földrészük sincs! Eleve úgy érkeztek “hazájukba”, hogy kiirtották az ott élő bennszülött kultúrákat.

Édesapám jegyezte meg egy alkalommal, még talán Bush idejében: mi van, ha megkóstolja a kalocsai paprikát, vagy a makói hagymát? És ízlik neki? Akkor idejön, hogy elvegye? Sajnos, nem tudhatjuk, hogy megteszi-e. A “földjére” véletlenül odatévedt indiánokat halomra ölte, háromezer éves templomokat, műemlékeket tüntet el szőnyegbombázással, világvárosokat tesz a földdel egyenlővé. Alattomosan, erkölcsök nélkül, hogy bebizonyítsa a polgárainak a döntő fölényét. Odahaza, a saját nagyvárosaiban meg mégsem tudja fenntartani a rendet. A nagy demokrácia és liberalizmus országa, ahol puskákkal lövöldöznek a nyílt utcán. Egymásra. Saját honfitársukra, saját kertszomszédjukra.

Ocsmány párhuzam a kommunizmussal, de talán helytálló: “Elhozzuk nektek a kommunizmust, ha beledöglötök is!” És elhozzák a békét akkor is, ha mindenki elpusztul. Békefenntartók tankokkal és géppuskákkal. Olyan szabadság lesz, amilyent ők engednek.

Minden tiszteletem Japáné és a japán embereké. Nagyra értékelem, becsülöm, hogy két ilyen iszonyatos dúlás után talpra álltak, és megmutatták a világnak, hogy a szamurájok és shogunok utódait nem tiporhatják el holmi jöttment hazátlanok! Szeretném átérezni ugyan azt az élni akarást, büszkeséget és kitartást, és vágyom, hogy hazám, szép Magyarország is egyszer a régi fényében pompázzon, hogy visszaszerezze régi dicsőségét. A japánok akaratából kell erőt vennünk, hogy újraépítsük ezt a romhalmazt, amit az állapotától függetlenül, el nem hagynék soha sem.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: