Ön most itt van:

Csodatévő ócska ecset

Egy szegény festőről szól ez a mese. Szegény volt, de a mesterségében ugyancsak kitett magáért. Egy bonc nyitott be egy nap hozzá és azt mondta neki:

– Hallom, hogy mestere vagy a mesterségednek; azért jöttem, hogy lefestessem magam.

– Akár meg is kezdhetjük, – feleli a festő és egy-kettőre hozzá is lát a munkához. Mire alkonyodni kezdett, már el is készült a képpel és átadja a boncnak.

– Akár csak a második énem, – örvendez a bonc és amikor fizetni kellene érte, egyet vakar a feje búbján.

– Szegény vagyok, – mondja, – pénzzel nem tudlak megfizetni. De van ám egy ecsetem, azt oda­adom neked.

– Mihez konyít az a te ecseted? – kérdi a festő tréfásan.

– Ahhoz, – feleli a bonc nagy komolyan, – hogyha akármit is lepingálsz vele és hármat tapsolsz hozzá, való elevenre válik az a kép. Ha aztán megint hármat tapsolsz, megint csak kép lesz belőle. Jól vésd az eszedbe, amit elmondtam és jól vigyázz az ecsetre.

Azzal odanyul a gelebébe, előhúz egy ütött-kopott ecsetecskét és odaadja a festőnek. Nem nagyon főtt a festő feje a pénzért, hát elfogadta az ecsetet, de még meg is köszönte és odadugta a többi közé, egy bambusznak a nyilásába. Elköszönt aztán a bonc, bocsánatot kért az alkalmatlankodásért és ment a maga útjára, odébb egy-két házzal. A festő pedig, mintha nem is lenne meg az az ecsetje, továbbra is csak a magáéval festegetett. Nem igen adott a szónak hitelt, ha mindjárt bonc ejtette is ki.

Történt egy nap, hogy a dájmió egy embere állít be hozzá.

– Mi jót hoztál? – kérdi tőle a festő.

– Azt – feleli az ember, – hogy a dájmió hivat a palotájába, sietős a dolga veled, beszélni szeretne veled.

Szedelőzködik a festő, veszi a festékjeit meg az ecsetjeit és mennek a palotába, a dájmió színe elé.

– Mi a kívánságod, miért hivattál? – kérdezi a festő.

– Azért hivattalak, – mondja neki a dájmió, – hogy lefestessem veled a drágaságaimat. Annyi a sok szép holmim, hogy nem győzöm a nézésükkel, de meg időm sincs hozzá. Úgy gondoltam s azt szeretném, hogy lefestenéd a sok dolgot, mind ott legyen egy nagy képen. Mindennap megnézném őket, egyszerre mind valamennyit. Elvállalnád ezt a munkát?

– Szívesen, – feleli a festő, – akár mindjárt hozzá is látok.

Beszólítja a dájmió a sok szolgáját és hozzák a szebbnél-szebb holmikat, arany-, ezüst-szobrocskákat, gyöngyös-köves bálványkákat, színes-lakkos ládácskákat, nehézselyem szövet­félét s Isten tudja, mi mindent még. Még a festő is alig győzi a nézéssel. Nem is nézi, hanem festi és amire leáldozóban a nap, elkészült a nagy munkával.

Tetszett a kép a dájmiónak, jól megnézi, megmustrálja és kérdezi a festőtől, hogy mi jár érte? Meghányja-veti a festő és azt feleli a dájmiónak:

– Sokat fáradoztam vele, jól meg is csináltam, száz arany lesz az ára.

Rém fösvény volt a dájmió s nagyot ugrott a száz aranyra.

– Mennyit mondtál? – kérdi, mintha nem hallotta volna jól.

– Száz aranyat, – feleli újra a festő.

– Ne beszélj bolondokat, – kiáltja a dájmió. – Egy aranyat kaphatsz érte, egy garassal se többet.

Most a festő ugrott egy nagyot és erősen rászól a dájmióra, hogyha ilyen nagy képet akart, fizesse is meg érte a száz aranyat, egy fillérrel se fogad el kevesebbet.

Addig-addig, míg úgy összeszólalkoztak, hogy parázs veszekedés lett a vége. A legvége meg az, hogy lefogatta a dájmió a festőt és börtönbe csukatta szegény fejét. Tehette, hisz nagy úr volt az Istenadta.

Ül a szegény festő a börtönben és úgy nekikeserítette a nagy igazságtalanság, hogy szinte belebetegedett a nagy haragjába. Sokat járatja az eszét a mesterségén és hogy, hogy nem, egyszerre csak eszébe jut a bonc ecsetje.

– Hátha kipróbálnám? – gondolja magában; – hátha hasznát vehetném?

Kéreti a börtön urát, börtönnek az őrizőjét és azt mondja neki:

– Untat a sok semmittevés, félek, hogy még belé találok bolondulni. Egy ócska ecsetkém van odahaza, ütött-kopott, színehagyott, ha azt idehozatnád, munkához látnék vele és neked is festenék valamit.

Érte küld az őrtálló, kikeresik a bambusznádból és elhozzák neki. Egyet gondol aztán a festő és kettőt akar cselekedni. Elővesz egy hártya-lapot és ugyanazt festi meg még egyszer, amit a dájmiónak csinált volt. Csakhogy újabb formában a rajta levőket és még nagyobbaknak, mint amilyenek a valóságban voltak.

Alig várta a festő, hogy elkészüljön a képével. Megpróbálja, összecsapja a tenyerét egyszer, kétszer, háromszor és csudák csudája, előtte elevenedik meg a kép, előtte a sok drága holmi. Arany-ezüst kis szobrocskák, gyöngyös-köves bálványocskák, színes-lakkos kis ládácskák, nehéz selyem szövetfélék s Isten tudja, mi minden még.

Szaladnak az emberek a dájmióhoz, mondják neki a sok drága holmit; azt se tudják honnan s hogyan kerültek elő. Egyéb se kellett a kapzsi uraságnak. Szalad a hírhozókkal a fogházba, a festő áristomába; hát csak eláll a szeme-szája, úgy elbámészkodik a sok szép holmin. Mikor még az övénél is szebbek voltak, szebbek is, meg nagyobbak is.

– Honnan való ez a sok drágaság? – kérdi a festőtől.

– Otthonról hozattam ide őket, – mondja félvállról a festő, – hogy nagyobb legyen a kényel­mem, meg az örömöm.

Egyet villan a dájmió sóvár szeme és azt mondja a festőnek:

– Ha nekem adod a holmidat, kiszabadulsz a fogságodból.

Úgy tett a festő, mintha hallani se akarna róla.

– Cseréljünk akkor, – kezdi megint a dájmió, – az én holmim a tiéd legyen, ezeket meg add énnekem.

Megint csak úgy tett a festő, hogy gondolkozott rajta és nagynehezen, immel-ámmal, bele­nyugodott végül a cserébe.

– Csak azért, hogy kiszabadulhassak, – magyarázta a dájmiónak.

Az volt a vén fösvény legelső dolga, hogy a saját palotájába vitette a sok holmit, a magáét pedig a festő lakásába szállíttatta. A festőnek is megvolt a magához való esze és egy-kettőre azt tette, hogy holmistul, mindenestül elköltözködött és egy másik tartományban telepedett meg. Annyi kincse, kincset érő sok holmija volt, hogy gazdag emberszámba ment és bőven tellett neki mindenre.

Csak épp avval tartozott még a dájmiónak, hogy amint üldögél egy nap az otthonában, összecsapja a tenyerét egyszer, kétszer, háromszor és íme, a dájmió palotájában, a másik tartományban, úgy eltünt egyszerre a sok holmi, mintha sose lett volna benne. Csak egy nagy kép maradt helyette, csak azon volt meg a sok holmi.

Úgy nekiesett a dájmió a nagy bánatnak, hogy belebolondult szegény feje és a bolondok házában egyre csak azt a nagy képet nézte és rajta a sok holmit valóságnak vette.

 

http://www.mek.oszk.hu/15700/15728/15728.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: