You are here

Cseresznyefa, kivirított (Varázsmese)

Messze földön, hegyeken túl, zúgó erdőn, tengeren túl élt apóka egymagában, szélkikezdte, viharverte viskójában. Jámbor szónak, gazdag szívnek szegény ura, cserje-csalit udvarában küszöb őrző komondora.

Történt egynap virradtakor, Hajnal arca rózsás színben ragyogtakor, nagyhirtelen előterem állatkája s emberszóra ekkép nyílik állatszája:

– Ahol állasz, talpad körül, ásd fel földed magad körül.

Jámbor apó előveszi vasásóját, nekigyűri öreg karját és földjéből és rögéből, áldástermő mélységéből csupa arany csillan elő, csupa ezüst villan elő.

Neszét veszi tőszomszédja, embertelen ebugatta, megirígyli szomszédbeli szerencséjét, sár­aranyát, színezüstjét. Átszól álnok alázattal, képmutató ábrázattal:

– Egy-két napra komondorod, adnád ide hű állatod.

Odaadja komondorát, hadd szolgálja hamis urát. Szomszédéknál tejjel, vajjal, hússal, csonttal etetgetik, el napestig bece szókkal dédelgetik. Pedig eddig lépten-nyomon elzavarták, furkós­bottal ki a házból ebrudalták.

Másnap reggel virradtakor, Hajnal arca bíborszínben ragyogtakor, szóra perdül más állatja, kelletlenül, kedvtelenül ekkép nyílik szóra szája:

– Ahol állasz talpad körül, ásd fel földed magad körül.

Kapzsi öreg előkapja vasásóját, nekigyűri mindkét karját, és földjéből és rögéből, nedvesedő mélységéből nem aranyat, ha kavicsot, nem ezüstöt, ha habarcsot kotorász ki keze, karja, kaparász ki nagy ásója. Szemet dülleszt kapzsi fajta, bosszút liheg indulatja. Kapja magát vak dühében, megcsalódó keservében, szomszéd ebét előveszi, ásójával agyonveri.

Türelmetlen vár gazdája segedelmes állatjára. Ám hiába lesi jöttét, komondora szökdécselő közeledtét. Átkiáltoz, kéri vissza hű sajátját, jóban, rosszban pajtáskáját.

– Aranyával, ezüstjével, csúffá tett a beszédjével; meg is kapta megérdemelt büntetését, ki­tapostam beste lelkét.

Sóhaj sajog kebelében, könnye csillog két szemében; kérve kérdi rossz szomszédját, lelket­len­jét, hova dobta komondora porhadt testét.

– Szemétdombom tetejére, igazándi sírhelyére.

Odakullog, komondorát, haló porát elcipeli, szomszéd kertnek szilvafája ága alá elföldeli.

*

Telik, múlik tavaszidő, tavaszra ősz, télre nyár jő; kivirágzik ahány virág, dalra kelnek ágról ágra szökdécselő kis pacsirták.

Szomszéd kertben szilvafácska, nem virít ki kék virága; levélkéi sorra, rendre lehullanak, bimbócskái idő előtt elfonnyadnak. Jámbor öreg arra kéri tőszomszédját, adná neki tövig száradt szilvafáját.

– Ha akarod, akár mingyárt elviheted, röge alatt porladozik kincses ebed.

Fát kiásott gyökerestül, hervadozó, fonnyadozó levelestül, hazaviszi, előveszi, gondos kézzel nyesegeti s addig fúrja, farigcsálja, míg nem kész egy magot őrlő, lisztet törő mozsárkája. Benne őrli gabonáját, életadó falatkáját. S ahogy őrli, ahogy hántja, bűvös csodák nagy csodája, gabonája napként fénylett, lisztje pora arannyá lett.

Neszét veszi tőszomszédja, embertelen ebugatta, megsejtette mozsár dolgát, lisztjéből lett aranyporát és még aznap alázattal, arra kéri képmutató ábrázattal:

– Adnád kölcsön mozsárkádat, hadd őrlöm meg frissen termett gabonámat.

Mozsárkáját jámbor öreg odaadja, intéződjék dolga sora.

Hazaviszi, előveszi mozsárkáját, beleönti gabonáját s amint hántja, őrölgeti s aranylisztjét lesten lesi, gabna helyett ocsús piszok, lisztje helyett szürkés homok. Kapja magát vak dühé­ben, megcsalódó keservében, szomszédjának famozsarát szerteszéjjel darabolja, mindenestül tűzbe dobja.

Türelmetlen vár gazdája segedelmes mozsarára. Odakiált, kéri vissza mozsárkáját, lisztet őrlő, aranyöntő malomkáját.

– Lisztjéből lett homokjával, csúffá tett csúf ocsújával. Nagymérgemben elővettem, dirib-darab összetörtem, mindenestül elégettem.

Sóhaj sajog kebelében, könnye rezzen két szemében; kérve kérdi tőszomszédját, hová dobta, hová szórta szét a hamvát?

– Szemétdombom tetejére, igazándi ő helyére.

Ami hamu, nagygondosan összeszedi, selyemrongyba göngyölgeti. Készülődik zöld mezőre, árván álló cseresznyefa környékére.

Áll a nagy fa elhagyottan, elszáradtán, elszikkadtan; se levele hajtásának, se virága, se bimbója tar ágának.

Buddha lelke, bűvössége ereszkedik jámbor öreg ősz fejére; odainti, parancsolja fel a fára, útja szélén elhagyottan kókkadozó ág-bogára. Rajta kuksol nyugalomban, békességben, hamu­rejtő selyemronggyal jobbkezében; sorsán el-elgondolkozik, őseinek bálványához szívvel, hittel fohászkodik.

*

Amint nézeg le a fáról, hervadt lombok ág-bogáról, harcosoknak sisakfeje, lándzsásoknak zúgó-búgó fergetege vágtat végig utak porán, hanyatt-homlok száguldozván. Díszes helyen gyaloghintó, aranylakkos, ezüstcsattos riksájában bölcs dájmió. Szolgák, kulik tengerhada fogja körül, védik, óvják naptól, széltől; elefántcsont legyezőkkel legyezgetik, megenyhítő hűsítőkkel hűsítgetik. Észreveszik az útszéli hervadó fát, kókkadozó koronáját, agg apót, az ágon ülőt, kezében egy csücskösödő selyemkendőt.

– Mit kuksolsz fenn, elszáradt fán? Mi a dolgod hervadt ágán? – hangoskodik sok levente, dárdájukat jó magasra emelgetve.

– Cseresznyefa bölcse vagyok, száraz fákon élő lombot, friss virágot fakasztgatok.

Hallja a szót bölcs dájmió, hangzik fennen a parancsszó:

– Ha szód igaz és fakaszthatsz virágokat, ám fakasszad elevenre száraz fádat.

Előveszi kendőcskéjét, bontogatja selymes csücskét és a hamut el-kiszórja, cseresznyefa száradt, hervadt ág-bogára. És a nagy fa éledni kezd, levél rajta zöldelni kezd; rügyek, bimbók varázsosan fakadoznak, színvirágok ezerszámra nyiladoznak.

Nagyot néznek dájmióék, elképednek kettőskardú szamurájék; Buddha bűvös fája előtt meg­hajolnak, bálványkája oltáránál imádkoznak. Sáraranyat, drága kincset szórnak oda szent öregnek, áldott volta jutalmául, oltárának alázatos ajándékul.

Tőszomszédja megneszelte kendő csücske nagy csodáját, dájmióék, szamurájék ajándékát; átszól hozzá alázattal, szemforgató ábrázattal:

– Szent hamudból egy csipetnyit, adhatnál egy-két maroknyit.

Kendőcskéjét szomszédjának odanyujtja, folytatódjék embertelen, hamis útja.

Kapja magát, ki a rétre, erdő útja legszélére, felmászik egy másik fára, száraz fának kókka­do­zó ágbogára.

Megint jönnek dájmióék, sorra, rendre hős leventék, meglátnak egy második fát, rajta ülő, szenteskedő agg apókát.

– Mit kuksolsz fönt, elszáradt fán? Minek ülsz el hervadt ágán?

– Fák agg bölcse vagyok én is, száraz fákon élő lombot, virágot fakasztok én is.

– Ha fakaszthatsz virágokat, ám fakasszad száraz fádat.

Kendőcskéjét az a kapzsi kioldozza, csücskés végét kibogozza és a hamut, bűvös hamut két kezével el-kiszórja, cseresznyefa hervadozó ág-bogára.

Ám a fája, száraz ága nem virul ki, se levele, se bimbója nem zöldel ki, virágok se nyila­doz­nak, illatok se illatoznak. Kendőjéből, csücsköséből csupa hamu szóródik szét és ellepi száját, szemét, orrát, fülét riksájában üldögélő dájmiónak, selyemruhás, kettőskardú szamurájnak, lovon ülő valamennyi daliának.

Megannyija szenvedelmes dühbe gurul, sok vasmarok összeszorul; száraz fáról az álszentet lelódítják, csúfságosan megcsúfítják; büntetésül, okulásul mindhalálig csak a másé, édes másé után vágyik, vágyakozván áhítozik.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: