Ön most itt van:

Cselényi Anna: Ni-Hun (pályamű, 2020)

Ahányszor említem Japánnal kapcsolatos álmaimat, magyar társaim hitetlenkedő tekintetét kapom válaszként, hisz nem ismerik a japán történelmet. Habár sok teória létezik rokonságunkról -például a mongolfolt a magyar csecsemőknél, vagy a japán és magyar szavak összecsengése-, az én szemléletem más irányból közelíti meg közös eredetünket. Úgy gondolom, a lelkiség minden helyzetben és szempontból fontosabb. Felfogásuk, mentalitásuk csodálatos módon párhuzamba állítható a miénkkel. Ahogy Zrínyi Miklós kirohant maroknyi katonájával az oldalán a több ezernyi törökre, úgy Ónisi Takidzsiró is feláldozta a maga, s az évek folyamán több ezer bajtársának az életét, a kamikaze akciókkal, a hazáért. Ahhoz, hogy még több egyezést találjunk, tisztában kell lennünk nem csak saját, de japán barátaink történelmével is.

A Japánt támadó mongolok hódítási kísérletei után a hatalom a politikai, és katonai kézből kikerült. Eljött a daimjók kora. Érdekes egybeesés, hogy ebben a korszakban Magyarországon a kiskirályok vették kezükbe az irányítást, ezzel létrehozva egy feudális anarchiát. Ez a hatalmas változás a feudális Japán megalakulásához vezetett, s Nihon egy saját farkába harapó kígyóvá alakult, majd kis államocskákra morzsolódott fel.

Kína és Korea olyan kapcsolatban állt Japánnal, mint a magyarok a Habsburg Birodalommal. Hol ki akartak törni szorításából, hol vele akartak szövetkezni, hol pedig a szimbiózisban reménykedtek, de végül a hierarchia lépcsőfokain elfoglalt helyük számított. Ahogy Japán nagyobbá és erősebbé vált, mint a fény a kártevőket, úgy vonzotta magához a nyugati hatalmakat.

Biztos vagyok benne, hogy a Távol-Kelet nagy hatalmának az emberek 99%-a mindig is Kínát tartotta. Tény, hogy nyersanyag forrásai és lakosságának száma felhatalmazza erre a kijelentésre, de konzervativizmusa és politikusainak korrupciója lehetővé tette más országok felemelkedését. Kína csatái vereséggel végződtek, s elkeseredett próbálkozása a kábítószer beszállításának megállítására, csak az 1856-1860-ig tartó ópiumháború kitörését váltotta ki. Japán számára ebben az időszakban nyílt meg Korea kapuja. Az ekkor még a nacionalista kínai nyomás alatt tartott koreai társadalom két felé szakadt: a hagyományőrzőkre, akik Kína alárendeltjeinek címében „díszelegtek” volna tovább, és a reformistákra, akik az új imperialista Wakokuval törekedtek szimbiózisra. Ez is bizonyította, hogy a renoméját vesztett Kína helyét át kell venni.

A koreai lázadást okozó súlyos szárazság után két évvel, 1884-ben Japán-barát koreaiak megdöntötték az akkor uralkodó Kína-barát kormányukat. Ezután 9 évvel, egy Japán-barát koreait kivégeztek Sanghajban, ami végül az utolsó csepp volt a diplomáciai súrlódások poharában. 1894 nyarán kitört az első Kína-Japán háború. A korszerűen felszerelt, minden szempontból tökéletesen kiképzett imperialista hadsereg könnyűszerrel győzedelmeskedett ellenfele fölött, Phenjanba visszavonult nacionalista kormány seregét megadásra kényszerítette, másnap pedig az egész japán hadsereg bevonult a városba. Ezzel elérték, hogy Korea északi része felszabaduljon, a menekülők Kína irányába indultak. Bevették Tajvant, s a békeszerződés értelmében további területekhez jutottak. Nyilvánvalóvá vált a két ország helyzete. Míg Japán egy jó szervezésű imperialista országgá formálódott, addig Kína beleroskadt a sorozatos vereségek kínjába és a nemzeti megaláztatás érzete maga ellen fordította. Nemcsak a mérleg billent át az egyik oldalról a másikra, de Japánnak köszönhetően Korea függetlenné vált.

Történelmi tapasztalataink alapján kimondhatjuk, hogy a hatalmas tereket gyarmatosító Japán felett lihegő európai hatalmak feltűnése megjósolható volt. Habár az ’53-as Perry expedíció után, az addig izolált Japán fejlődését -a kereskedelmi célú kapcsolat felvételét sürgető- nyugatiaknak köszönheti, mégis visszatartották a valós érdemű fejlődéstől. Valószínűnek tartom, hogy az európai hatalmak féltek az eszméletlen gyorsasággal fejlődő Távol-Keleti országtól, és Kína támogatásával próbálták az imperialista kormányt visszatartani. Megjelent Oroszország a képben. Magának akarta azt, amiért Japán már megszenvedett, s ő akart lenni Ázsia gyarmatosítója. Miután a „puskaporos hordó” feletti hatalomátvételen sikertelen volt, Mandzsúria megszállásával kompenzált. Korea északi területe lett volna következő áldozata, Nihon közbelépése nélkül. 1904-ben a Port Arthurban állomásozó orosz flottát Japán sarokba szorította, időt nyerve magának arra, hogy komolyabb haderői partra szálhassanak. A természetes kimenetel az orosz győzelem lett volna, de világ csodájára a „felkelő Nap országa” diadalok sorozatát aratta a „nagy medve” felett, s végül 1905. 09. 05-én megköttetett a béke, az oroszok kivonultak Mandzsúriából.

1931 szeptemberének 18. napjáról megoszlanak a vélemények. Ekkor volt a hírhedt mukdeni incidens, ahol japán kezek által épített dél mandzsúriai vasútvonal szakaszt robbantottak fel máig ismeretlenek. Akárhogy is történt, várható volt, hogy Kína nem bírja a belviszályok marcangolását, s Nihon nem tétovázik elfoglalni óhajtott területeit. Mandzsúria még ezen incidens évében japánok kezére került, s megalapították a Mandzsukou bábállamot. Sanghajt demilitarizálták, majd egy újabb incidens okán a Peking melletti Marco Polo hídnál, 1937-ben kitört a II. Kína-Japán háború. A Szovjetunió tudatában volt Hitler reményében, miszerint Japán támogatni fogja az oroszok lerohanásában. Így 1937. augusztus 21-én megköttetett a szovjet-kínai megnemtámadási szerződés. Kínának stratégiát kellett váltania. A „felperzselt föld” taktikájával élve gátakat, töltéseket romboltak le. Igaz, a japánokat lelassította a kiáradó vizek tömege, de majdnem 3 millió kínai civil vesztette életét és otthonát azért a pár hét előnyért. A háború állása egy 180°-os fordulatot vett az új, úgynevezett „túléléses győzelem” módszerének köszönhetően, ami kissé a régi magyar taktikához hasonló megfutamodást színlelő, majd bekerítő felállás volt. 1939-ben a japánok vereséget szenvedtek a dél-kuanghszi és csangsai csatában. Közrejátszott ebben az is, hogy a kínaiak emlékezetébe égett napon, 1937 december 13-án nankingban példátlan mészárlást rendeztek a japán katonák. Így támogatóik nem voltak hajlandóak tovább finanszírozni Japán vérengzését, s átálltak a másik oldalra. Nem egy kép készült lemészároltak százezreiről, brutális megsemmisítésükről, de nem lehetünk biztosak a gyilkoló katonák kilétében. Lásd Katyin: német egyenruhába öltözött orosz katonák öltek halomra 20 000 lengyel tisztet.

Nem tartott sokáig Kína dicsősége, és Nippon akkora területeket foglalt el az évek során, hogy már nem tudta figyelemmel kísérni azokat, akárcsak annak idején a Római Birodalom. Ilyenkor két megoldás lehetséges: lemondani a megszerzett földekről, vagy kollaboráns hadsereget toborozni. Japán az utóbbit választotta. Fél millió Japán-barát kínait és többféle etnikai kissebséget nyert meg magának, így nagyobb befolyást tudott gyakorolni a gyarmatosított területekre.

1941-re egész Észak-Kína és a fontosabb kínai kikötők japán megszállás alatt vergődtek, így a fegyverexportálás lehetetlenné vált. Ugyanezen évben Nihon ”a legjobb védekezés a támadás” elve alapján, decemberben meglepte a Pearl Harbor kikötőjében tartózkodó amerikai flottát, így az Egyesült Államok a Szövetségesek oldalán belépett a II. világháborúba. Japán a következő év nyaráig sorra aratta a győzelmeket, foglalta el a nyugati hatalmak Ázsiában lévő gyarmatait, de a létszám fölényben lévő nyugatiak ellen -az ekkor még Kínával hadakozó, a koreai függetlenségi harcok leverésével foglalkozó-, Japán nem bírta tovább tartani magát. Megkezdte kamikaze akcióit. A japán katonák végsőkig való kitartása, fanatikus harcuk országuk védelmében, átírta az „áldozat” fogalmának definícióját. Az amerikai hadvezetés úgy gondolta: csak egy drasztikus beavatkozás állítaná meg őket. 1945. augusztus 6-án az Amerikai Egyesült Államok parancsot adott Hirosima, majd 3 nap múlva, Nagaszaki lebombázására. A legkegyetlenebb háborús tettek közé tartozik a több, mint 200 000 japán civilt elpusztító újfajta fegyver, az atombomba ledobása. A máig élő több ezer túlélő -hibakusa- véget nem érően szenved. Egyikőjüknek hála, fennmaradt egy megrendítő momentum, ami megérintett: az akkor még csak 8 éves Haruyo Niheit a menekülő emberek eltaposták. Mikor magához tért, apja hangja húzta ki eszméletlenségéből: „A japánok nem halnak meg így! A japánoknak túl kell élniük! Nem alhatsz el!”. Így végződött a II. világháború.

Hirosima ma a Béke és az Emlékezés Városa. 1947 óta augusztus 6-án itt tartják meg a Béke ünnepséget, mely fehér galambok százainak felröppenésével kezdődik. Az egybegyűltek az áldozatokért, a nukleáris fegyverek leszereléséért és a világbékéért imádkoznak.

Az én őseim is számtalan csatát vívtak, szenvedtek más népek igájában. Hazám Mátyás király idejében Európa legsikeresebb országa volt. Aztán szétszaggatták… Alig volt időszak, amikor valóban szabadok voltunk. Jöttek a világháborúk, ahol vesztesek oldalán voltunk kénytelenek harcolni. Az I. világháború után a trianoni békediktátummal bűntettek a franciák, alig maradt az országunkból valami. A területileg parányivá lett ország képes volt talpra állni, fejlődni, mígnem a Német Birodalom belehajszolta a II. világháborúba. Vesztesként megkaptuk az orosz megszállást és a kommunizmust, akár csak Kína és Észak-Korea.

1989 óta szabad országban élünk itt, a Kárpát-medence szívében, békében, békére vágyva. Szeretnénk megőrizni saját értékeinket, hagyományainkat, egész Európának példát mutatva ezzel. Megértem a japánok büszkeségét, lelkiségét: én is büszke vagyok szülőföldemre, de úgy gondolom, ha más népek értékeit ismerem, tisztelem, hazámat teszem gazdagabbá.

 

Forrásaim:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Hirosima_és_Nagaszaki_bombázása

https://hu.wikipedia.org/wiki/Első_világháború

https://hu.wikipedia.org/wiki/Második_világháború

https://hu.wikipedia.org/wiki/Első_kínai–japán_háború

https://hu.wikipedia.org/wiki/Második_kínai–japán_háború

https://hu.wikipedia.org/wiki/Japán_történelme

https://www.youtube.com/watch?v=vGvCF23l1vo&t=2175

 

Inter Japán Magazin

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: