Ön most itt van:

Csak egy perc

„Meg van az aranyérem, micsoda bemutatót láthattunk hölgyeim és uraim. Ujjong a tömeg! Egy magyar lett az idei olimpiai bajnok! Büszkeség tölti el a szívemet, hogy tanúja voltam ennek a csodás pillanatnak! Már jön is a bajnok…” – az ébresztő csörgése elnyomta az álom további részleteit.

Tomi felriadt, felült az ágyban, de a feje szédült a hirtelen mozdulat miatt és azzal a lendülettel visszazuhant a párnái közé. Az óra azonban továbbra is könyörtelenül hangosan szólt. A férfi kezdte megszokni a hangját és már majdnem visszaaludt, amikor kicsapódott a szobájának ajtaja.

– Nem hiszem el, hogy nem ébredsz fel erre a rikácsolásra! – rontott be egy lány a szobába, odament az ablakhoz és felrántotta a redőnyt.

A fiú feltápászkodott, hunyorogva nézett az ablak felé. A hirtelen fénytől nem sokat látott, testvére alakját azonban felismerte.

– Kedvességed határtalan drága húgom. Nem tudtál volna még 1 percet adni?

– Nem, egy nagy sportoló ne lustálkodjon! Amúgy is, nagyapa már itt van. Vagy elfelejtetted, hogy jön?

– Teljesen kiment a fejemből, hogy ma jön. Régóta vár már? – kérdezte Tomi.

– Jellemző, hogy nektek férfiaknak minden kimegy a fejetekből. Öltözz és menj le.

– Most miért vagy ilyen paprikás? A kérdésemre meg nem is… – de Tamás nem tudta befejezni a mondatot mert a testvére rácsapta az ajtót.

A fiú 5 percen belül lent volt a konyhában. Nagyapja már befejezte a reggelit, Tomi tányérján azonban érintetlen volt a rántotta és az olimpiai ötkarikára formált szalonna.

– Ne haragudj nagyapa, hogy megvárakoztattalak!

– Semmi baj fiam! Hanna időben elkészítette a reggelit és rendbe rakott mindent, hogy mi nyugodtan tudjunk beszélgetni.

– Ahh… igen. Akkor már értem, hogy miért volt ilyen haragos. Ma csak az lett volna a dolgom, hogy időben kelljek, igaz? – ráncolta a homlokát a fiú.

– Valahogy úgy! – válaszolta az öreg.

– Majd megköszönöm neki, de ha már így elkéstem és az ételem is kihűlt, ma kihagyom a reggelit.

– Ahogy gondolod! Hallottam, hogy apád megcsinálta kint a pavilont. Mit szólnál, ha kiülnénk oda beszélgetni?

– Rendben van! Segítsek vagy ki tudsz jönni egyedül?

– Menj csak előre.

Miután a férfiak kényelmesen elhelyezkedtek, sokáig csendben ültek egymással szemben. Tomi még az álmán gondolkozott, nagyapja pedig csak nézte az unokáját, fiatalkori önmagát látta benne.

– Édesanyád mondta, hogy félsz egy kicsit az elkövetkezendő napoktól, hetektől, hónapoktól.

– Nem igazán! Tudom, hogy menni fog minden. Elég kitartó vagyok! A sérülésem ellenére, ugyan olyan esélyekkel indulok, mint a társaim. Sőt… – válaszolta Tamás.

– Igen, a sérülés… Hogy ment a tegnapi edzés?

– Elég jól! Kicsit még fájt a bokám, de már nem akartam kihagyni több alkalmat. Hiszen még is csak az olimpiára való kijutásom a tét. Szóval az edzőt sem értem, hiszen tudja, hogy mennyire fontos ez nekem és mégis azt mondja, hogy tartsak még egy kis szünetet!? Egy perc vesztegetni való időm sincs, hiszen mindjárt itt az Olimpia. Ráadásul Tokióban lesz… milyen jó lenne oda kijutni. Te már csak tudod, hiszen voltál ott. – csak úgy dőlt a szó a fiúból. Nagyapja türelmesen végig hallgatta, pontosan tudta, hogy a makacsságot és büszkeséget tőle örökölte.

– Én tudom, hogy most mit érzel. – kezdte, de látva, hogy a fiú fészkelődik a székben, úgy érezte nem hiszi el neki – Nem hiszed el? – kérdezte.

– Én ezt nem mondtam! Csak a szüleim is állandóan ezt mondják, hogy tudják min megyek keresztül, de ez nem olyan, mint egy mezei versenyre kijutni. Ha nem élek ezzel a lehetőséggel és nem teszek meg mindent a győzelemért, akkor legközelebb 4 év múlva újra próbálkozhatsz. Ki tudja, hogy mi lesz addig? Kinevetnek majd a csapattársaim, hogy egy kis sérülésből ekkora ügyet csinálok. Mit gondolnak majd rólam?  – az öreg türelmesen várt arra, hogy szóhoz jusson. Érezte, hogy ennek a fiúnak csak az kell, hogy meghallgassák. Egy-két perc szünet után azonban Tomi újra szólt, csak most már nyugodt volt a hangja.

– Ne haragudj nagyapa! Kérlek mondd el, hogy mire gondoltál.

– Fiam, én már sokszor mondtam, hogy hasonlítunk egymásra! Egyszer én is tele voltam ilyen kérdésekkel. Már régi história, hogy 1964-ben kint voltam a tokiói olimpián. Ezt már régen tudod. Édesanyád azért hívott fel még tegnap este, hogy itt az ideje, hogy a teljes történetemet elmeséljem.

– Én igazából kérni is akartam, hogy meséld el még egyszer milyen volt kint és… – szakította félbe Tomi, de nagyapja intett kezével és a fiú elhallgatott.

– Mindenre kitérek. Tudom, hogy mi érdekel. Az, hogy milyen volt a tömeg előtt állni, élvezni a tapsvihart? Mit tettem azért, hogy kijussak? Mindenre válaszolok. És a végén a tanácsaimat vagy elfogadod, vagy elveted. Ez a te döntésed! – a fiú nem szólt, csak bólintott.

– Szóval 1964-et írtunk. Akkor töltöttem a huszonegyet, szemtelenül fiatal és meggondolatlan voltam.

A sport szeretete már kiskoromban megmutatkozott, a gyűrű szinte vonzott magához. Amikor ott függtem erősnek és szabadnak éreztem magam. Ha csak rá gondolok, szinte érzem a terem szagát, érzem a simára csiszolt gyűrűk felületét. Amikor a felemás korláton csináltam a gyakorlatokat, úgy éreztem repülök. Olyan jó voltam, hogy mindenki hasonlítani akart hozzám. Egy hibám volt, az érkezés.  Arra figyeltem, hogy még a leérkezésem is tekintélyt parancsoló kell legyen. Így visszagondolva kegyetlen voltam a versenytársaimmal szemben. Megakartam félemlíteni őket. Meg akartam mutatni, hogy kitartó és mindenre elszánt vagyok. Ha nem a sportról volt szó, akkor sok barátom volt, de egyébként a sportban mindenkit ellenfélnek tekintettem. A csapattársaimat lenéztem, mert úgy éreztem, ők csak lehúznak engem. Bár nem mondtam ki, éreztettem velük. Amikor az edzőm vagy a társam rávilágított a hibámra, akkor én visszavágtam, hogy ők sem tökéletesek. Túl büszke voltam ahhoz, hogy beismerjem nekem is van hibám, amit korrigálnom kell. Büszke voltam ahhoz, hogy megfogadjam mások tanácsát, amikor megsérült a lábam a talaj gyakorlatnál. „Nem kell pihentetni, inkább edződnie kellene. Biztosan azért történt meg mindez, mert nem volt elég időm gyakorolni.” – mondtam. De tudod, elég lett volna egy kevés időt rászánni arra, hogy végig gondoljam mi a fontosabb. A győzelem és a dicsőség vagy a barátok és a család? Végül kijutottam az olimpiára. Azt mondogattam magamnak: „Ez csak a te érdemed!” Japán csodálatos hely volt.  Lenyűgözött az az ország, ott mintha nyugodtabb lettem volna. Azóta már sokat változhatott, de biztos még mindig olyan hely, ahol mindenhol körülvesz a természet. Nem volt sok időm a városnézésre, csak arra koncentráltam, hogy lenyűgözzem a zsűrit, az „ellenfeleimet”, a családomat és a barátokat, az edzőmet. Eljött a nagy nap. És innentől már tudod… ugyan olyan büszke és győzelemre éhes lelkülettel neki kezdtem a gyakorlatoknak. Egyik szerről a másik szerre mentem és az egész közben nem éreztem ugyanazt az erőt és szabadságot. Egyszerűen csak elfelejtettem, hogy miért is szerettem meg ezt a sportot. Elérkezett a felemás korlát és a leérkezésnél éreztem, hogy a lábamba belehasít a fájdalom, de nem érdekelt. Tovább mentem, elkezdtem a talajgyakorlatot, a levegőben voltam amikor a lábam megint fájni kezdett és ez már elviselhetetlen volt. Nem tudtam koncentrálni és rosszul estem a szőnyegre, nagyon rosszul. Egy másodperc leforgása alatt történt minden és ennek a terhét már sok-sok éve viselem. – Tomi végig nézett nagyapján, aki kerekesszékben ült.

– Ezt nem tudtam. Én azt hittem, hogy utána történt valami a lábaddal – egy kis szünet után azonban az unoka újra nagyapja felé fordult.

– Én is ilyen lennék? Büszke és önző? Nem hiszem. Nagyapa én nem gondolom, hogy teljesen érted a problémámat. Kifogok esni a ritmusból, ezt nem engedhetem. A társaim jó fejek, de a sportban azért lenne még mit fejlődniük, talán ezért mondogatják, hogy pihenjek és nekem is kell egy kis kikapcsolódás.… én másabb vagyok. Komolyan veszem a sportot, nem engedhetem meg magamnak a lazulást. Ez önzőség és büszkeség? Szerintem ez a viselkedés inkább kitartásról és céltudatosságról árulkodik.

– Fiam, én… – kezdte az idős férfi, de unokája félbeszakította.

– Hidd el nagyapa, hogy szeret a csapatom és felnéznek rám. Komolyan nem hiszem, hogy hasonló helyzetben lennék, mint te anno. Lassan mennem kell, mert akartam egy kicsit erősíteni.

– Megértem, ha most menned kell! Csak egy dolgot kérek tőled. Amikor ma bemész ne szólj semmit a csapattársaidhoz, egy szót se. Kérlek, ez nagyon fontos lehet.

– Nem értem, hogy ez mire jó. De megcsinálom, ha ez annyira fontos neked! – Tomi meg se várta a választ, csak felállt és elindult a házba. Az idős úr arcán egy halvány mosoly futott végig.

– Ez neked lesz fontos! – mondta magában.

 

Tomi nem sokat gondolkozott azon, amit a nagyapja mondott neki, egészen addig amíg be nem ért a terembe. A csapata már elkezdte az edzést.

– „Na jó, akkor innentől egy szót se szólok.” – gondolta magában.

Elkezdte a gyakorlatot és közben azon gondolkozott, hogy vajon ki megy majd oda először megkérdezni, hogy mi a helyzet vele. Vagy segítséget kérni, esetleg dicsérni, hogy milyen nagy tehetség. De senki se ment oda hozzá. A fiú meglepődve tekintet körbe.

– „Most mi van? Nem vették észre, hogy bejöttem? Már itt vagyok egy ideje!” – ilyen gondolatokkal folytatta tovább a gyakorlatot. Eltelt 10 perc, utána még 10 perc és senki sem szólt hozzá. Már- már kezdett dühös lenne, emiatt nem figyelt oda arra, amit csinált és rosszul érkezett le, elveszítette az egyensúlyát és hatalmas erővel zuhant a földre. A teremben mindenki a hang irányába nézett. A csapattársai nem mentek oda, csak nézték, ahogy ott fekszik. Bár az egyikőjük már elindult, hogy segítsen, de a többiek oda szóltak neki: – Hagyd inkább, úgy is elküld!

 Tomi nagy nehezen feltápászkodott a földről és kisántikált a teremből. Egyenesen az edző irodájába ment. Az edző szobája úgy helyezkedett el, hogy rálásson a teremre, pontosan látta, hogy mi történik. Tudta, hogy a fiú hozzá tart, így már az ajtóban várta.

– Mi van velük? Kihagytam két alkalmat és mindenki megutált? – kezdte dühösen a fiú, ahogy odaért.

– Nem hiszem, hogy utálnak csak egyszerűen alkalmazkodnak hozzád! – válaszolta higgadtan az edző.

– Tényleg? Eddig nem ilyenek voltak, mit mondott nekik?

-Miből gondolod, hogy közöm van hozzá?

– Csak maga beszélt velük, én nem.

– Szerintem, ezt inkább te idézted elő!

– Hogyan? – kérdezett vissza Tomi – Hogy én?

– Gondold végig. Ha segíteni akartak elküldted őket, ha tanácsot adtak, elutasítottad őket. Ha dicsértek, köszönet helyett öntelten megjegyezted, hogy tudod mennyire jó vagy. – válaszolta őszintén, de még mindig nyugodtan a férfi – Nem gondolod, hogy túl sokat figyeltél eddig magadra?

                                                                                                              *

A fiú csalódottan és egyben haragosan indult haza. Előkereste a telefonját és beütötte nagyapja telefonszámát. Csörgött…

– Halló?

– Nagyapa, Tomi vagyok. Tudunk beszélni?

– Persze! Milyen volt az edzés?

– Szörnyű! Minek mondtad azt, hogy ne szóljak egy szót se? Mintha ott se lettem volna. – hadarta a fiú, a vonal túlsó felén csönd lett- Nagyapa?

– Igen, itt vagyok. Mi történt pontosan?

Ezután az unokája szóról-szóra elmesélt mindent.

– És most mit érzel? Dühöt? Inkább csalódott vagy?

– Most, hogy már másodjára játszottam le magamban ezt, nagyon érzékenyen érintenek ezek a dolgok. Engem a nagy sportolót…. Ez elképesztő! Még kimondani is az!

– Mit gondolsz, miért?

– Nem tudom. Talán, ha jobban belegondolok akkor van benne igazság. De nem voltam mindig ilyen, inkább csak néha fordult ez elő.

– Igazán?

– Na jó. Sajnos gyakran nem úgy válaszoltam, ahogy kellett volna. De nem akarok olyan lenni, mint egy szellem. Átnéztek rajtam, mintha ott sem lettem volna…ez szörnyű érzés volt.

Nem akarok ilyen lenni! Nagyapa én nem akarok ilyen ember lenni– a fiú kétségbeesett – Azt mondtad délelőtt, hogy van tanácsod, de nem jutottunk el odáig, mert eljöttem. Esetleg akartál még mondani valamit nekem?

– Igen, még akartam mondani neked valamit. Csak közben szóba jött, hogy téged nagyon szeretnek a csapattársaid és akkor gondoltam nézzük meg, hogy így van-e. Ebből kiderült, hogy át kell értékeld ezt magadban. Van tanácsom, nem csak ahhoz, amit most, hanem ahhoz is, amit délelőtt mondtál.

Nem kell ilyen ember legyél! A sportban alázatosnak kell lenned! Le kell küzdd azt az érzést, hogy neked mindenki csak ártani akar. Egy-egy esetben el kell gondolkozz azon, hogy mi a helyes, mi a fontosabb. Hogy is mondtad? Nincs egy percnyi vesztegetni való időd? Akkor vesztegeted el azt az időt, ha nem gondolkozással töltöd! Nekem a balesetem után még 5 év kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek. Nincs is jobb dolog annál, ha valaki gondolkozik és jól gondolkozik. Elég csak 1 perc az életedből, hogy valamit elronts vagy helyrehozz.

És nézd végig, kik azok, akik végig melletted lesznek! Ha nyersz egy érmet az boldoggá tehet és nézegetheted egy életen át, de a nagyobb próbákon, nehézségeken a család és a barátok segítenek át téged. Tudod, a baleset után azoktól kaptam a legnagyobb támogatást és szeretett, akiket én azelőtt lenéztem. Szégyelltem magam, fájt, hogy ilyen voltam!  Nagyon sokáig küzdöttem azért, hogy valahogy rendbe tegyem a széthullott életemet. A múltamon nem tudtam változtatni, de a jövőn még igen. Gondolkozz el ezen!

– Értelek Nagyapa! Hogy hozzam rendbe?

– Ezt neked kell kitalálnod, ha tényleg bánod, akkor tudni fogod, hogy mit kell tegyél.

                                                                                              *

A fiú egész éjszaka forgolódott. Másnap reggel azonban úgy kelt fel az ágyból, hogy tudta mit kell cselekednie. Korán bement, hogy a társai előtt odaérjen az öltözőbe. Túlságosan szégyellte magát ahhoz, hogy szemtől szembe bocsánatot kérjen, ezért leírta mindenkinek azokat, amikkel megbántotta őket és bocsánatot kért tőlük ezekért a szavakért. Ő maga is meglepődött, hogy milyen jó emlékszik a bántó szavaira. Egy másik papírra felírta, hogy miért kell köszönet mondjon és mit becsül a másikban. Becsúsztatta a szekrényükbe és utána felment az edzőhöz, hogy beszéljen vele.

Még mielőtt elment, benézett az öltözőbe. Nem akart, de kíváncsi volt. Senki sem volt bent, úgy gondolta, hogy még nem érkeztek meg. Ahogy csukta be maga után az ajtót meglátta a szemetesben az összetépett bocsánatkérést tartalmazó papírokat. Döbbenten nézett a szemetesre, utána a lehető leggyorsabban elakarta hagyni az épületet. Kavarogtak a gondolatai. A kijáratnál azonban ott várták társai.

– „Nem úszod meg ennyivel, te gyáva! Most szembe kell nézned velük!”- gondolta magában.

Ott álltak pár másodpercig egymással szemben. Végül az a fiú törte meg a csendet, aki múltkor oda akart menni segíteni.

– Gondoltuk az lenne a legjobb, ha itt megvárunk. Remélem, hogy nem sokat fáradtál a bocsánatkérések írásával… mert azt a szemetesbe dobtuk. -itt szünetet tartott, utána mosolyogva hozzátette- Tudod, arra már nincs szükségünk. A másik papírt viszont megtartottuk, ha már összefoglaltad, hogy mik az erősségeink és milyen jó emberek vagyunk. Mert, ha egyszer olimpiai bajnok leszel, ez lesz a tőled kapott ajánló levelünk, ha beakarunk kerülni valami jó csapatba. Már csak alá kellene írnod, hogy hiteles legyen.

Tomi értette a viccet, csak nem hitte el, hogy így fogadják majd őt.

– Üdv újra a csapatban! – kiáltották a fiúk és mindenki kezet fogott Tomival.

A beszélgetés óta eltelt pár hét, talán már hónap is. Csörgött a telefon, egy ismerős hang szólt bele.

– Kijutottunk Nagyapa! Kijutottunk! Szeretném, ha te is ott lennél, hogy amikor felnézek a családomra és a barátaimra, érted is hálát adjak és érted is versenyezzek! Köszönök neked mindent!

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: