Bozóky József: Fotóművészet kezdőknek

Elhatároztam, hogy célratörő leszek. Négy és fél órám volt, szabad felhasználásra. No, persze nem egészen szabad ez a felhasználás, de mégiscsak választhattam néhány unalmas és fárasztó időtöltés között. Értelmes dolog nem fért volna bele a négy és fél órába, de tele voltam energiával a sok alvástól, az egy helyben üléstől, és főként attól, hogy ott voltam a városban, ahol nyilván hetekig tudtam volna kószálni, mint rajongó turista.

Kimentem az épület elé, és megnéztem a taxisort. Óriási tömeg volt körülöttem, és nem értem, hogy miért, de egyáltalán nem idegesített. A taxisok is sokan voltak, és szemmel láthatóan jól begyakorolt rend szerint mozogtak, akárcsak az utasok. Amikor végre kocsihoz jutottam, feltettem a sofőrnek a kérdést, hogy ismer-e egy jó fényképezőgép boltot?
Azonnal válaszolt, hogy naná.
De, mondtam neki, nekem nem kell a turistafosztogató bevásárlóközpont. Egy igazi bolt kell, szakemberekkel, csengővel a pulton, miegymás.
Persze, nem gond.
És mennyibe fog kerülni?
Majd megmutatja az óra. Nagyon olcsó.
No és, folytattam tovább, mennyit fog mutatni az óra?
Erre már levette a napszemüvegét, és megnézett magának. Ötven körülinek tűnt nekem, de valójában csak abban voltam biztos, hogy nem fiatal. Fehér inget viselt, fekete nadrágot, és fehér cérnakesztyűt, mint Mikiegér. Nyakkendője lazán volt megkötve, és a szürke anyagon középen egy piros nyúl volt. Komoly embernek tűnt.
Szóval?, kérdeztem.
Nézze, ez nem piac, hogy alkudozzunk, az óra a hivatalos, és izé…
Itt elhallgatott, mintha máris beleunt volna a dologba, de nem vette le rólam a szemét, várta, hogy beszálljak. Közben éreztem, hogy a nap elkezdte égetni a nyakamat, de így előrehajolva a kocsi ablakába, nem tudtam mit tenni.
Tudja maga pontosan, hogy mennyi az út, mondtam, van rá tizenöt dollárom.
Mi? Miféle dollár?
Amerikai dollár.
Képtelenség, ingatta a fejét, az út legalább huszonötbe kerül.
Oké, rendben, de akkor visszahoz ide, vásárlás után.
Ezt nem hiszem el, mondta, de akkor már láttam rajta, hogy benne van a dologban. Végül megegyeztünk harminc dollárban és beültem.
Most jár itt először?, kérdezte pár perces autózás után.
Nem, hazudtam, voltam már sokszor, de sajnos mindig csak rövid időre. Átutazóban. Most is rohanok tovább.
És hogy tetszik?
Megjárja. Egészen kellemes. Tetszik, hogy olyan színes és mégsem giccses. De az is lehet, hogy giccses, csak az én ízlésem még rosszabb. Persze nem olyan szép, mint Budapest, a klímája is pocsék, de ez nem az emberek hibája. Ez az ország egyszerűen nem elég gazdag ahhoz, hogy összehasonlítható legyen Magyarországgal. Majd idővel kialakul.
A férfi komoly maradt. Közben cikáztunk a buszsávok, és más rejtélyes jelzésű sávok között. Nagyon zavaró volt, hogy a sofőrülésben ültem, de a kormány a túlsó oldalon volt.
Próbáltam mindent felfogni a szememmel, amit csak lehet, de tudtam, hogy úgyis csak valami összefüggéstelen kavalkád marad meg bennem. Ezért is találtam ki ezt a konkrét programot a fényképezővel, hogy ne csak az elsuhanó házak, és felüljárók maradjanak meg.
Onnan jött, kérdezte a taxis, Magyarországról?
Úgy látszik a sofőröm nem hajlandó a zárkózott, hallgatag japánt játszani.
Magyarországról, mondtam, tudja, ott Bécstől keletre. Ott találta fel Kodály a zenét. Más nincs is az országban, csak zene. Főleg csimbalom.
Nem tudtam angolul a csimbalmot, így magyarul mondtam. Bólintott rá, mintha értené.
Tudja, mondtam, kis asztalon húrok vannak kifeszítve a lehető legfurcsább sorrendben, és a művész cipőkanálszerű ütőkkel játszik rajta.
Megint csak bólintott és azt mondta: ismerem.
Aztán megmondta az angol nevét és a japán nevét is a csimbalomnak. Aztán elmondta, hogy ez népszerű hangszer japánban, szeretik a hangját.
Magyarországon is szeretik a hangját, mondtam, nem is csoda, hiszen magyar találmány, akárcsak a klarinét és a zongora.
Magyar találmány?, csodálkozott a sofőröm, ezt nem is tudtam. Azt hittem a zongora olasz találmány.
Nem vitatkoztam, legyen igaza a részletekben.
Bach sok darabot komponált csimbalomra, mondtam még, hogy műveltnek tűnjek.
Külsőre tetszett a bolt, ahová érkeztünk. A zsúfolt főútvonaltól kétutcányira voltunk, helyi mércével mérve csendes utcában. Nem szállt ki, csak kezével mutatta a bejáratot és elhajtott.
Beléptem és megszólítottam az első egyenruhás lányt, akivel találkoztam.
Egy tapasztalt, világlátott, vén csatalóra van szükségem, mondtam, aki ismeri a hagyományos gépeket, és kiválóan beszél magyarul, és a fényképezést művészetnek tekinti. Szóval így valahogy. És mi az ön neve?
Mondott egy nevet, amit nem értettem, de az is lehet, hogy ez volt a tolakodó európai bunkók lerázásának bevett kifejezése. Elment egy távoli pulthoz, én pedig megcsodáltam a technika világát.
Nagyon megtetszett egy apró kamera. A zakóra lehet csíptetni, egy jelvénnyel álcázni, és máris felvehetjük vele a legtitkosabb marketing terveket a munkahelyünkön. Már ha elkövetik azt a hibát, hogy meghívnak egy ilyenre.
Egy idős férfi lépett hozzám, ő is meghajlással üdvözölt, ahogy eddig mindenki, a repülőtér óta, és megkérdezte, hogy segíthet-e a választásban.
Hogyne, mondtam, szakértő segítségre van szükségem, mert nem ismerem a modern kifejezéseket.
Van valami előzetes elképzelése a gépről?
Feltétlenül japán gépet akarok, mert azok a legjobb gépek a magyar gépek után. A minőségből nem engedhetek.
Egy mosollyal vette tudomásul a fejtegetésemet, majd rátért a lényegre. A megbízható középkategóriától egészen a professzionális kivitelig nálunk mindent megtalál, ön milyen árkategóriában keres fényképezőgépet?
Négyszáz dollár. Ennyiért valamikor meg lehetett kapni a Canon A1-es gépet, két objektívvel, táskával, vakuval, satöbbivel. Ez akkor egy drága, de nagyon derék japán gép volt.
Az az idő már elmúlt, uram, mondta szomorúan. Ennyiért ma már nem lehet a legjobbat megkapni, de azért találunk valami rendeset. Milyen felhasználásra?
Tessék? Nos, innen Balira fogok utazni, és meztelen nőket fogok fényképezni a parton. Aztán nyilván szükség lesz néhány Balit bemutató szemérmetlenül hazug fényképre is, naplemente a tenger fölött, naplemente a koktélos pohár fölött, és így tovább. A lényeg, hogy a lányok jól mutassanak.
Itt mintha árnyék suhant volna át a szemén az embernek, én pedig nem hangsúlyosan, de azért érthetően, megnéztem az órámat. Mondtam neki, hogy csak kevés időm van, tehát ne húzzuk, mert még be is kell tanítania a gép kezelését.
A kezelést?
Persze. Nem ismerem ezeket a gombokat, meg trükköket. Én megálltam a fejlődésben, amikor még a beépített fénymérő újdonság volt.
Öö, ön még nem használt digitális fényképezőgépet?, kérdezte megrökönyödve.
Nézze, azért kell nekem szakember, mert én nem vagyok az. A négyszáz dolláros polcról egyedül is le tudok venni egy gépet. De nem vehetek olyan gépet, amit nem tudok kezelni.
De azért, kérdezte reménykedve, ugye a hagyományos fényképezőt jól ismeri?
Nem mondhatom, hogy jól ismerem, de készítettem már pár jó képet. Nézze, véletlenül kaptam a munkát, mert azt hazudtam, hogy értek hozzá, és eszemben sincs kihagyni. Feltett szándékom, hogy kiváló képeket fogok készíteni. De ehhez az kell, hogy most már hozzálássunk.
Nincs vesztegetni való időnk, tettem hozzá akciófilmes modorban.
Némán álltunk egy ideig. A férfi töprengett, a többi eladó kérdő tekintettel pislogott felénk, amikor felnézett a munkájából. Nem voltunk éppen egyedül, legalább húsz ember akart még gépet venni rajtam kívül, de a személyzet állta a sarat.
Tétovázása azt mutatja, mondtam, hogy a japán-magyar rokonságban tényleg sok igazság van. Mi magyarok is borúlátók, töprengők vagyunk, de most már itt az ideje, hogy lerázzuk magunkról a tespedtséget, mert abból már kihoztunk mindent, amit lehetett. Kalandra fel, nyissunk új fejezetet.
Talán a szavaim hatására, de tényleg felélénkült. Széles mozdulattal mutatta az utat az egyik pult felé, de nem a pultnál álltunk meg, hanem tovább mentünk egy kisebb, pálmákkal, és más virágokkal elkerített helyiségbe. A VIP szoba lehetett. Alig néztem körül és máris elém tett egy fényképezőgépet.
Ez háromszáznyolcvanöt dollár, egy meglehetős jó objektívvel. Mintegy tízszeres nagyítást érhet el vele, és így tovább, sorolta a műszaki érdekességeket, amiket nem értettem. Kezembe vettem a fekete gépet, jó fogása volt.
Rendben, mondtam, ez jó lesz.
Tudok még mutatni…
Ugyan minek? Úgysem tudok választani közülük. Szóval ezt ajánlja meztelen nőkhöz?
Természetesen.
Akkor oké.
És nekiláttunk. Én elővettem a füzetemet, és jegyzeteltem, ő pedig precízen magyarázott majd két órán keresztül. Elmondta, hogy mi a teendő ellenfény esetén, oldalfény esetén, gyertyafényben, gyors mozgáskor, és így tovább. Azt is megkérdeztem, hogy mi legyen a beállítás, ha romantikus képet akarok készíteni.
Eleinte mindig több lehetőséget mondott el, és megpróbálta elmagyarázni az árnyalatnyi különbségeket, de én céltudatosan rákérdeztem a konkrét beállításokra, és nem hagytam, hogy mellékvágányra kerüljünk.
Az éjszakai képekhez vakura lesz szüksége, mondta egy szusszanásnyi szünetben. Közben persze már kényelmes fotelekben ültünk, és hideg limonádét hozott ittunk.
Nem elég a holdfény?
Ha művészkedni akar, akkor igen, de egy profi fotóstól elvárják a vakut.
Aha, de ebben már van egy beépített vaku.
Az gyerekeknek való, ne használja.
Bólintottam, és csak úgy, körmölés közben mondtam: Rendben, tizenöt dollárért kérek egy vakut.
Akkor végre egy igazi fáradt sóhajt sikerült kihoznom belőle.
Uram, ez…
Mi a baj?
Ehhez a géphez nyolcvandolláros vakut kell vennie. Ez a legolcsóbb.
De nekem csak négyszáz dollárom van, már mondtam, mondtam, és csalódottan néztem rá. Ő tanácstalanul nézett vissza.
A férfi lehajtotta a fejét és az asztalra kitett fényképezőgépet nézte mereven. Próbáltam én is olyan méltóságteljes szomorúsággal nézni, ahogy ő, de nem vittem túlzásba. Sikerült elkapnom az egyik egyenruhás lány tekintetét, és odahívtam. Hajlongva jött, maga volt a segítőkészség. Odaadtam neki a cédulát a taxis számával, és megkértem, hogy hívja ide a sofőrt. Amikor újra kettesben maradtunk, a férfi felemelte a fejét.
Attól tartok, uram, hogy az ön küldetése vaku nélkül nem sikerülhet. Biztos, hogy nincs több pénze erre a célra?
Van még talán ötven dollárom, de anélkül nem is engednek leszállni a gépről Balin. És persze a városba is el kell jutnom valahogy.
Igen, bólintott megértően, és sóhajtott, az én hibám mindez, tudnom kellett volna, hogy a gép pusztán nem elég, hiszen még memóriakártya is kell, állvány, meg más apróságok.
Ugyan már, mondtam, elmegyek vaku nélkül, és lesz, ami lesz. Még egy ilyen alkalmam nem lesz Balira menni. Majd azt mondom, hogy ellopták a vakut a repülőtéren.
Ez nem volt szándékos trükk, de azt hiszem, beletrafáltam valamibe. A férfi elhatározásra jutott. A gépet gyorsan visszapakolta a táskájába, és odaintett magához egy fiatal eladót. Hadart neki valamit, majd ünnepélyesen hozzám fordult.
Uram, azt hiszem, cégünk örömmel segít ki egy bajba került fotóművészt. Ez a vaku az öné tizenöt dollárért. És legyen szabad még néhány apróságot is mellétennünk.
Csakugyan? Ez igazán nagylelkű gesztus. Komolyan zavarba jöttem. Nincs nagy gyakorlatom ajándékok elfogadásban.
A művészetért mindent, mondta váratlan mosollyal, ön terve olyan merész és… ne vegye rossz néven, de olyan pimasz, hogy lenyűgöző.
Köszönöm, hárítottam el, mi Magyarok és Japánok már csak ilyenek vagyunk.
Mire a kasszához sétáltunk, a fiatal eladók már mindent elintéztek. A csomag jóval nagyobb volt, mint amire számítottam. Mindenféle más dobozokat is beletettek, amelyekről nem is beszéltünk. Mély meghajlással nyújtották át, és a pénzt is így vették el. Az idős férfinek átadtam a névjegyemet, és megígértem neki, hogy az üzlet címén feltétlen értesítem, hogy küldetésem sikerrel járt-e.
A visszaúton, a kocsiban már nem sokat beszéltem. Kifáradtam, a hőség is csak fokozódott, a sofőröm is hallgatag volt. Egyszer, amikor épp valamilyen elviselhetetlen cincogás jött a rádióból, felhangosította, és jelentőségteljesen rám nézett.
Értetlenül néztem vissza. Csak nem azt képzelte, hogy ez csimbalomzene? Vagy tényleg az lett volna? Nem voltam abban az állapotban, hogy eldöntsem. A szememből nyilván hiányzott az értelem, mert hamar elnyomta a rádiót, és inkább az útra figyelt.
Kiszálláskor a kezembe nyomta a csomagomat, és a névjegyét.
Hívjon csak, ha legközelebb jön. Hátha akkor több ideje lesz beszélgetni a zenéről.
Így lesz, mondtam, így lesz.


Ajánlott bejegyzések