Ön most itt van:

Borbély László: A Vihar Kapuján túl

borbely

„Hát melyikünk követi el a súlyosabb vétket: ti vagy én?”

/Akutagava Rjúnoszuke: A bozótmélyben/

Olyan sűrű köd telepedett a fegyház udvarára, hogy csak sejteni lehet, hol húzódik a magas kőfal és hol vannak az őrtornyok. Először azt hittem, hogy másokat is kiengedtek levegőzni a dermesztő hidegben. De néhány lépés után rájöttem, hogy rajtam kívül egy lélek sincs itt.

Most rád gondolok, Favágó. Közvetlenül az ajtó mellett álltál, miután vallomást tettél. Mikor a bíró elé vezettek, kezeddel el akartad takarni a legidősebb gyermeked szemét, hogy ne láthassa az arcomat. Nem vagyok szép. Sohasem voltam az. Talán csak egy kicsivel szebb, mint Mára, az ördög. De akad, akinek már ennyi is elég.

Miért szorítottad magadhoz a gyereket?

Hiába tetted, mert ő kitépte magát karjaid közül, elém lépett és csodálkozva rám nézett, mintha örökre meg akarna őrizni elméjében.

Õ nem rettegett tõlem, megsejtette valódi arcomat a maszk mögött. Mutatóujját felemelte és azt mondta: „Megismerlek téged. Te vagy Tazsomaru, Morinaka vezér legjobb katonája, seregnyi férfit küldtél halálba. Szamuráj vagy! Négy háborút harcoltál végig, fagyott lábakkal, szélben, hóban és olyan forróságban, hogy rásült testedre a páncél. Annyi halált láttál, hogy más belevakulna. Van másik neved is: Az Isteni Szél. Megtanultál t

Erre nyomasztó csönd támadt, egy légy zümmögése sem maradt volna észrevétlen. Már senki sem emlékezett Tazsomarura a szamurájra, csak a rablóra.

Nevetséges voltál, ahogyan ordítottál: „Tegyenek már valamit, mert baja esik a gyereknek!”

Talán féltél, hogy bántani fogom? De hiszen kezem-lábam meg volt kötözve. Talán a tekintetemtől féltetted? Hogy nem tud aludni, ha eszébe jut pillantásom? Mitől rémültél meg ennyire? A tetteimtől, vagy a szavaimtól? Hát nem volt igazam, amikor a kihallgatáskor a bíró szemére hánytam?

„Ne higgyétek, hogy olyan nagy dolog gyilkolni! Én a kardomat használom, ti meg alattomban csíptek, mérgezett kis fullánkokkal, mint a lápi szúnyog… Hatalommal gyilkoltok, pénzzel, hivatali ravaszsággal!… Titokban teszitek, mert még a saját vágyaitoktól is megrettentek! Vér nem folyik, de az áldozat vergődik egy életen át! Nem tudom, ki itt a nagyobb bűnös, ti, vagy én?!”

Nem attól féltetek, amit tettem, hanem a mondanivalómtól.

Attól rettegtetek, hogy elmondom: KI VAGYOK ÉN?

Irtóztál tőle, hogy a gyereked meghallja. S ha szavaim értelmét egyszer felfogja, soha többé nem becsül téged. És te semmit sem tehetsz ez ellen. Mert nem a család, nem a közösség, nem a társadalom, nem az öröklött testi adottságok és lelki tulajdonságok késztetnek arra bárkit is, hogy jó mélyen, alaposan belenézzen az örvénybe. Hanem a létszomj, a vágy, mely addig hajszolja a legpokolibb szenvedéseken keresztül, míg nem szembesül magával.

Azt hiszed, hogy rájöttél bármire is, azon a napon, amikor a tomboló viharban menedéket kerestél a Pappal és a Szolgával a Rashomon alatt?

Hát még mindig nem érted, Favágó? A Rashomon – a Vihar Kapuja – alatt az igazság nehezen ismerhető meg, mert az emberek hajlamosak a múlt eseményeit a maguk szempontjából felidézni. Az igazság eredendően megismerhetetlen, addig, míg eltompuló tudatotok rabjai vagytok, logikusnak tűnő, kimondott vagy kimondatlan szavak, születő és megdermedő gondolatok igája alatt szenvedtek.

Sokakat foglalkoztat, hogy mi is történt valójában a bozótmélyben. Azt beszélik, hogy az egyik író a tárgyalás után kijelentette: „Tazsomaru és a többiek áldozatok. Ez a tragikus bűncselekmény arra vall, hogy

végzetesen beleszorultunk egyéni világunkba, mindannyian másképp éljük meg a valóságot. Kifelé élünk, s ettől elménket nem valódi önmagunk, hanem szerepünk határozza meg. Mindenki másképpen látja a világot, különbözőképpen játszódik le benne a bűncselekmény. Nem feltétlenül azért van így, mert menteni akarja magát a bíróság előtt. Saját maga előtt akar felmentést kapni. Az én olvasatomban a Favágó mond igazat: vagyis a rabló, Tazsomaru ölte meg a férjet, Takehikót aki beleszaladta gyilkos félelemből kinyújtott kardjába.”

Írók!

Szánalmas senkik.

Csak arra képesek, hogy ellopják mások sorsát, mert maguktól képtelenek kitalálni épkézláb történeteket. Csak a látszatra ügyelnek.

Hányszor jártak nálam is, hogy mondjam el nekik újra és újra: KI VAGYOK ÉN?

Csak addig nyaggatnak, míg meg nem kaparintják a történeteinket, s ha úgy vélik, minden gondolatunk, és tettünk okát felismerték, közönyössé válnak irántunk. Akkor már semmiféle értéket nem képviselünk a szemükben. Mi csak addig vagyunk fontosak, míg sorsunk nyomán megalkotják a saját művűket, mely elsősorban őket helyezi előtérbe. Akkor már az elkövető senkit sem érdekel, az élete lényegtelen… Holott mi vagyunk a kiindulópont, a kezdet. Mi vagyunk a valódi mesélők. És az írók hősei teljesen mások, mint mi. Azok mindig csak annyi értékkel és szenvedéllyel bírnak, amennyit a minta, a forrás lehel belé a kezdet kezdetén. Mi vagyunk az ősképek, amazok csak illúziók, teremtmények, okozatok. S az, aki elfordul az ősformától és közegétől, csak eszköznek tekinti, hogy saját művészi elvei szerint önmagát valósítsa meg, az ócska szemfényvesztő. Nem az emberre kíváncsi, hanem a látszatra.

Csak elhiteti magával, hogy tudja, miért zuhan bűnbe bárki a teremtésben.

Miért?

El tudod képzelni, Favágó, hogy hányszor tettem fel e kérdést magamnak a siralomházban?

Miként lehettem olyan ostoba, hogy megfeledkezzem róla: egy szamurájnak éjjel-nappal elméjében kell tartania, hogy egyszer meghal. Minden pillanatot úgy átélni, mintha az lenne az utolsó jelenésem, s mindenre és mindenkire úgy tekinteni, hogy soha többé nem látom viszont. Elfordítottam tekintetemet a halál arcáról. Nem tartottam elmémben a halál gondolatát. Csakis így válhattam meggondolatlanul tapintatlanná, szavaimmal és viselkedésemmel megsértettem másokat, összetűzésbe kerültem velük és magammal. Bordélyokba jártam, zsúfolt helyeket látogattam meg, látványosságokba és káprázatokba merültem el, nem törődtem azzal, hogy könynyen összetűzésbe keveredhetem, akár meg is ölhetnek, s gyalázatot hozok Uramra, szüleimre, rokonaimra.

Túl sokáig éltem e világon?

Lehet. Sokféle vágy bontakozott ki bennem, mohóságom fokozódott, mások dolgait akartam, a sajátomról pedig semmi pénzért le nem mondtam volna.

Noha a legalacsonyabb rangban kezdtem, mégis nagy harcosként szereztem magamnak hírnevet, körzetek ura lettem. Felfuvalkodottá váltam, s végképp elhagytam a Tant. Úgy történt, ahogyan azt Mesterem megjósolta: „Akik rengeteg időt pazarolnak a Tan tanulmányozására, de csak félútig jutnak, s képtelenek teljesen elsajátítani azt, azok többé már nem lesznek képesek visszanyerni korábbi egyszerű állapotukat, hanem egy olyan kaotikus lelkiállapotba merülnek, ami a lehető legnagyobb szerencsétlenség.”

Vétettem a Tan legfőbb tilalmai ellen.

Gyilkosság, lopás, paráznaság és házasságtörés, hazugság, rágalmazás, gyalázkodás, fecsegés, kapzsiság, rosszindulat, téves nézet, szeszes ital fogyasztása – ez az innenső part. A túlsóra pedig csak az juthat át, aki képes szakítani ezekkel mind.

Talán túl sok időt töltöttem az álom és az ébrenlét határán. Olyankor egy pontra szűkült a világmindenség. Az elmém visszahúzódott magába. Alig egy óra lehet hátra a kivégzésemig, vagy még annyi se. Heves halálfélelem ragad magával. Azt érzem, hogy meg fogok halni. Szavakkal nem tudom elmondani mindazt, ami lejátszódik bennem – talán, ha költő lennék, sikerülne. Valami olyasféle jut az eszembe: „Hát eljött érted a halál Tazsomaru. De mit jelent ez? Mi az, ami meghal? A test hal meg…”

Lefekszem a kőpadlóra, mereven kinyújtom a végtagjaimat, mintha tetszhalál állapotában lennék, visszatartom a lélegzetemet, és a halálon kívül minden gondolatot kirekesztek a fejemből. Mire értem jönnek, hogy kivégezzenek, már túl vagyok mindenen. Ha a halál tudatán kívül, bármi más merül fel bennem, szándékosan mellé irányítom figyelmemet, elfordítom róla tekintetemet.

HALÁL.

Ha ezen kívül felbukkan bármilyen szó, vagy egy hang, addig nyújtom, míg értelmetlenné válik és széjjelhullik.

Az ember a krízisben megérzi, hogy csak maszkot visel, mely mögött rejtőzik egy arc. De hogy kinek az arca, azt csak a test börtönfalainak leomlásakor éli át csalhatatlanul. Számít minden, amit életed során cselekedtél és a tudatod pillanatnyi állapota.

Még feltűnik egy szó, egy hang, vagy egy gondolat, de azonnal széjjelhullik. Felbomlik minden. Feloszlanak a legdurvább tudatosság hordozók bennem, látásom gyengül, elsötétül minden, testem egyre nehezebb, nem hallok már hangokat, ajkam száraz, leáll az izzadás. Már arra sem vagyok képes, hogy különbséget tegyek a kellemes és kellemetlen érzetek között. Tudatomat egyre finomabb erők hordozzák tovább. Csak az elpusztíthatatlan mag marad. A szellem, készen áll arra, hogy legkülső udvarából eljusson a legbelsőbe, visszahúzódik az emberből, melynek életet adott. Minden testi-lelki folyamat lezárul bennem, csak az ENGEM életre hívó isteni erő működik tovább. Nem a lelkem lélegzik, hanem az abszolút természetfeletti, a szellem ereje ragyog fel.

Az ébrenléti állapot durva anyagiságából kilépve, pneumatikus világban ébredek fel. Ami számodra hirtelen eszméletvesztésnek tűnne, számomra lassú eszmélés. Olyan vagyok, mint a törött tükör. A lelkemben tükröződő szellem érintetlen, a tükör alakul át.

„Van egzisztencia, elő-egzisztencia és utó-egzisztencia – miképpen azt Mesterem tanította. – Ezek együttesen még magasabb valóságból következnek. Ennek a gyökérhelyzete saját tudati valóságom. Ebből jönnek létre akaratlagosan a létállapotok, ezt felejtem el egy bizonyos szint meghaladásával. Elfelejtem saját teremtő, fenntartó, feloldó és átváltoztató mivoltomat. Már nem látom azt, hogy teremtek, sőt a teremtődést sem. A gondolkozásban ez még valamennyire átélhető és tapasztalható, másképpen azonban nem. Már nem látom a keletkezést, hanem elfogadom az egész mindenséget úgy, ahogyan tapasztalom, tőlem független valóságként. ÖNMAGAMKÉNT AZONBAN NEM ÉLHETEM ÁT – ez a tudati bűnbeesés.

Amikor nincs több felesleges szó, sem születő-megdermedő gondolat, csak élő tudati impulzus és eleven – csapongás nélküli – gondolkozás, kezdetét veszi a szellemi-lelki mozgás kifeléfordulásának, kivetülésének, az égi majd a földi ember esszenciális tudati bűnbeesésének a megváltása. Megfordul a tudati működés, amikor a lélek szellemi mozgása az észleletektől, a gondolatoktól a gondolkozás és élő észlelés felé fordul. Ez nem más, mint a beavató, teremtő és feloldó megismerés, mely a tárgyi és testi világot az idea állapotba vezeti, a tudatot a tudatfelettibe emeli.”

Csak itt mondható ki és élhető meg a legmagasabb azonosság elve, melyre Mesterem tanított. Mindazt, amit másoknak adtam, valójában saját magamnak adtam. Mindenki azonos az ÉN végső valómmal, metafizikai ÖNMAGAMMAL: bárkivel is tettem bármit, valójában ÖNMAGAMMAL tettem azt. MOST élem maradéktalanul át, hogy nem csupán EGY VAGYOK a többi teremtmény közül, hanem alapvetően különböztem tőlük. Nem arról van szó, hogy okosabb-butább, erősebb-gyengébb, bátrabb-gyávább, jobb vagy rosszabb voltam náluk. Halálomban felülemelkedem mindenen. Saját személyemen keresztül minden visszatérhet Örökkévaló ÖNMAGAMHOZ.

A tapasztalásban egyedül vagyok, mint saját személy. Talán mások is elmondhatnák magukról, hogy saját személyek, de ezt sohasem élhettem át tapasztalóként. Személyként a világban vagyok, de a világ a tudatomban van. Ha a halálom pillanatában a tudatom elenyészik, a világ is vele pusztul. Nemcsak én szűnök meg a világ számára, hanem a világ is megszűnik számomra. Egyedül vagyok az egész tudati létben. Nem Tazsomaruként, közönséges teremtményként, hétköznapi emberként, vagy személyként vagyok abszolút egyedülvaló, hanem a saját személyemen keresztül megnyilvánuló Atmâ-Önmagamként.

A lét és az ezzel egybeeső tudat teljességében egyetlen alany van, és ez egyedül Én-Önmagam vagyok.

Bármit is tapasztaltam, minden a saját tudatomban történt. Nem annak a teremtménynek a tudatában, akit ti Tazsomaraunak hívtatok, hanem ÉN-ÖNMAGAM tudatában. Játszottam magammal, teremtményi mivoltomba zártam magam. Káprázatban és álvalóságban éltem. Mindent ÉN gondoltam és gondolok el, minden az ÉN illúzióm. Ha nem vagyok, semmi nincs úgy, mint régen. A létezők csupán álomszerű tünemények, amelyek bár kétségtelenül voltak, ám létük mágikus volt. A valóság illúzió volt, de valóságos illúzió. Az egész lét varázslat és elvarázsoltságban volt.

Kifelé fordulva ez nyilván nem igaz, de befelé tekintve egyre inkább meggyőződhetsz róla… ABSZOLÚT ÖNMAGAM örökké van, de ezt a testbe és anyagba bebörtönzött, lefokozott és korlátolt énem gondosan eltitkolta előttem. Bukásra ítéltem magam és a száműzés örvényébe zuhantam. Teremtettem egy hamis, de valóságosnak tetsző, látszat-ént; Tazsomarut. Társakat és világokat is varázsoltam magam köré, hogy legyen kikkel eljátszanom az életemet. Végső soron ÉN VAGYOK: a fény csak bennem van és minden ebből nyilvánul meg.

„Amikor álmodsz, te vagy az álomvilág és tüneményeinek forrása – tanította Mesterem. – Alvó éneden keresztül létesül minden. A felébredés csak akkor következhet be, ha az álomország káprázataival együtt visszatér beléd. Ugyanez történik álmatlanul is. Az ébrenléti világ a saját személyeden keresztül keletkezik, és tér vissza abba a forrásba, amelyből végső soron származik. Ez a circulus vitiosus – csak a test halálával szűnik meg. Aki fel akar eszmélni, annak magához kell térnie, és aki önmagára talál, ahhoz minden visszakerül. Ez az ESZMÉLET – örökké van.

Nincs senki, sem tegnap, se ma, se holnap önnön szellemi voltomon kívül. De nincs maga a múlt, a mai nap, és a jövő sem. Ezek mind elmém varázslatának eredményei voltak.” Elzarándokolok oda, ahol nincsen összeomlás, nincsen járás-kelés, halál és születés, nincsen itt vagy odaát, s ismeretlen minden kettősség, ahol vége van a szenvedésnek. Ahol HALHATATLAN ÉNEM AZ ÚR, ÖNMAGA AZ ÖRÖKKÉVALÓ: ISTEN.

Nincs állapota, helye, ideje, mindenütt csak VAN. Nem lehet rá azt mondani, hogy ilyen vagy olyan, nincsenek emberi értelemmel felfogható tulajdonságai, a lét és a nemlét felett uralkodik.

Nem sorsom többé a szenvedés, megszabadulok az összes ön-büntetéstől. Szabadon és boldogan mozgok, mint a szél, már nem kötnek a szenvedélyek. Testem tiszta és töretlen fény. Öröklétem minőség, akarat és cselekvés nélkül való. Ráébredek, hogy nem csak halhatatlan vagyok, hanem maga vagyok a halhatatlanság. Csak testem és lelkem – árnyakkal teli része – keletkezett az időben, örökkévaló szellemem nem. Mágikusan és Világkirályként uralkodok a mindenség felett: Tazsomaruként, emberként, személyként való önazonosításom minden létrendi illúzió, varázslat és játék része volt.

*

Olyan sűrű köd telepedett a fegyház udvarára, hogy csak sejteni lehet, hol húzódik a magas kőfal és az őrtornyok. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy másokat is kiengedtek levegőzni a dermesztő hidegben.

Egy lélek sincs itt.

Tűrni minden elátkozott sorsot.”

 

Forrás: Polísz, 2006. 90. szám, Magyar Irodalmi lap

 

 

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: