Bokor-Fekete Beáta: Árnyak a selyemfalon

 

 

1.
Ki van a tükörben?
(Dazai Osamu)

Csend. Csepp… Mély csend. Csepp, csepp… Kit látok a tükörben? Kié ez az arc? A helység félhomályában egy – már nem fiatal, de fásultságában is vonzó és finom vonású – férfi bámul  révetegen tükörképére. Arca nedves, álláról víz csöpög. Ki ő? És ki vagyok én? Egy láthatatlan szellem, aki beosont a selyemfalon át meglesni egy nem ismert lélek magányos perceit? Ő nem lát. Ez biztos. A válla fölött csak a mögötte álló fal képe dereng – tükörképem helyén. S míg én felületes merengésbe esem létem, vagy nemlétem ténye felett, Ő szépen megtörülközik, majd hátat fordítva a tükörnek és keresztül sétálva fantom testemen, lassú léptekkel átballag egy másik helységbe. Hol vagyok? Mi ez a hely? Csupa könyv és papír mindenhol. Újságok, kalligrafált írólapok szanaszét. Az asztalon egy felbontatlan boríték fekszik – Tsushima Shúji-nak címezve. Vajon Ő az? Így hívják ezt az embert? És: Mégis, mióta tudok kanji-t olvasni? Amint a címzés alapján rájövök, hogy Japánban vagyok, Tokióban, azonnal jelentőségét veszti a korábbi kérdés. Sokkolódva tapasztalom azt is, hogy az előttem heverő napilapon 1947. évi dátum szerepel. De nincs időm töprengeni. Nem ezért vagyok itt. Amíg összeszedtem magam, Tsushima úr kényelmesen helyet foglalt, majd jól begyakorolt mozdulattal egy fecskendőt és más apró orvosi kelléket vett elő az előtte álló asztal tetejére helyezett cseresznyefa dobozkából. Közelebb hajolok. Kellemesen bódító mák-párlat illata csapja meg nem létező érzékeimet. Nem akarom látni… Nem akartam meglesni… Ám kíváncsiságom lánca erősen fogva tart… És érdeklődve végignézem, ahogyan Dazai Osamu – mert ez az igazi neve – szenvtelen arccal vénájába fecskendezi a megváltó morfint. Majd szép lassan ellazul karosszékében. Szédülök. Morpheus, az álom istene a szellemeknek sem kegyelmez. Halvány, bambusz-zöld ködfátyolon át látom, amint Dazai sama a következő mondatot jegyzi fel egy üres papírlapra, amit lassú mozdulattal, felém fordít: “Szörnyek vagyunk mindannyian, de élünk. És ez a lényeg.” Hogyan? – Felpillantok az írásról. Nem értem. Mégis lát engem? Hisz’ most egyenesen a szemembe néz, és torz mosollyal bólogat. A szája lassan, artikulálva formálja a rövid szavakat, miközben valahonnan messziről, mélyről ezt hallom:

Zöld árny táncol a
Papírfalon: forró
Máktea gőze.

 

Egy haiku. Sötétség. Csend.

 

 

2.
A selyemfüggöny mögött
(Szei Sonagon)

 

Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta… Ám ismét világosság gyúl. Mintha mély álomból – idegen érintésre – hirtelen ébrednék. Szellem érzékeim pillanatok alatt megtelnek késő tavaszi fényáradattal. A friss szellő rózsa, írisz, mandulaolaj és cseresznyevirág illatát hordja felém. Halk samiszen zene szól. Körülnézek. Egy japán sziklakertben vagyok. Körülöttem juharfák, bambuszok és különleges formájú csiszolt kőzetek alkotnak lenyűgöző kompozíciót. Elindulok a húrok hangját követve egy keskeny kavicsokkal kirakott úton. Ahogy szétnyílnak előttem az örökzöld növények, egy díszes verandán találom magam. A nyitott zsalugátereken át bepillantok az ablakon; és mintha egy késő Heian-kori festmény elevenedne meg előttem: Hosszú, díszes köpenyű udvarhölgyek járnak-kelnek; selyem párnákon pihenve cseverésznek a káprázatos berendezésű, tág teremben. Néhány paraván mögött halk beszélgetés zajlik. A terem legtávolabbi zugában egy kuporgó alak kelti fel az érdeklődésemet. Vajon mit csinálhat a selyemfüggöny rejtekében? Közelebb libben fantom testem – könnyedén leküzdve a fal szilárd akadályát. Egy fiatal lány halvány körvonalai rajzolódnak ki, amint egy apró asztalkára helyezett papírtekercsre ír. Hajszálvékony ecsete lázasan forog
kezében. Közelebb hajolok, hogy belessek a paraván mögé. A fűírással kalligrafált sorok mintha az épp zajló, jelentéktelen események visszhangjai lennének. – Egy nikki. De milyen szép kifejezésekkel és különös gondolatok kíséretében írja le a hétköznapi jelenségeket! Úgy vélem ez nem egy egyszerű napló, és hiszem, hogy egy tehetséges íróra bukkantam itt a selyemfüggöny túloldalán. Hirtelen egy magas, gyermeki hang kiált föl mögöttem:
Sonagon! Miért bujkálsz előlem? Ma milyen verset írtál? – S a naplót író lány azonnal felpattan és kiviharzik a paraván mögül.
Császárném, – hallom halk válaszát – nem bujkálok. Csupán írni vonultam el.
És mit írtál? – Kérdi a csöpp császárnő. – Halljuk! Kérlek, szavald el a verset! – Látom, bajban van a lány, hisz nem költeményt írt, hanem a valóság finoman szűrt kivonatát. Ugyan, kit érdekel a valóság? Ennek a fiatal császárnénak valami különleges, frappáns és megfoghatatlan kell. Megvan! Segítek. Bár nem gondoltam át mit csinálok, már itt állok Sonagon mögött, és a következő sorokat súgom a fülébe:

 

Samiszen dala
Hívott Hozzád fény és köd
Fátyolából jövök.

 

Hallom Szei Sonagon lágy hangját, amint mély átéléssel haikum szavait visszhangozzák. Hála melege sugárzik felém. És ájulásig vakít a szikrázó tavaszi fény.

 

 

3.
Holdfény és liliom
(Muraszaki Sikibu)

 

A vakító fény, vérző vörösbe hajlik. Megnyúltak az árnyak és oly élesen különülnek el a bíbor-narancs fényzuhatagtól, mint hófehér selyemkimonótól a lángszínű obi… Ez ugyanaz a kert? – Nem! Itt a zöld mohadombokat hullámosra gereblyézett homokparcellák övezik. Számos kőlámpás szelíd fénye világít az alkonyi félhomályban. Előttem egy fahíd – csalogatón – ível a tó közepén zöldellő, apró sziget partjára. Elindulok hát. Tücskök ciripelése és békák vartyogása visszhangzik csupán a sűrű, mély csendben. Finom köd úszik a szelíden fodrozódó víz felett. A part pereme felé gyűrűzik, mintha követné lépteimet. Megérkeztem. Innen már jól látom, hogy a kis sziget árnyas fái mélyén egy pavilon áll árván, titokzatosan, vörös higanbana-tenger közepén. Pókliliom: A pokol virága. Milyen szép! Közelebb hajolok egy csokorhoz és végigsimítok a póklábszerű szirmokon. Bársonyos és borzongató érzés. Miközben ezen merengek,
hátam mögött hanyatlóban már a nap. A pavilon felől füstölő fűszeres illata száll felém, és tompa gyertyafény hívogat. A virág – tengert szétválasztva, apró mohaösvény vezet a bejáratig. Hagyom, hogy vigyenek fantom-lábaim. Odabent egy szép és kortalan arcú hölgy térdel lakkozott asztal előtt. Alakját profilból látom. Sötét kimonója összeolvad a helység árnyaival. A gyertyafény csak bánatos arcát és hófehér hattyú nyakát világítja meg. Az asztalon iratok rendezetlen halma pihen. A hölgy mögött álló polcok is selyempapír tekercsektől, tintakészlettől és tintásüvegcséktől roskadoznak. – Olyan ismerős ez a kép! De nem jut eszembe… Milyen csönd van… Már a tücskök ciripelését sem hallom. Beesteledett. A winsor kék égre felkúszott a telihold. Már emlékszem! Az elém táruló látvány egy 17. századi tekercsképet idéz. Micuoki alkotását, Muraszaki Sikibu-ról. – Ő az! A hold úszó képmását szemléli a tó hullámain. Én
az égi holdat bámulom, amikor hirtelen megszólal: „Felhőtlenül tiszta mindörökké, a tükrözött hold békésen lakozik a víz felszínén.” Majd egy hosszú, néma perc múlva felsóhajt: Óóó, Gendzsi! Mit tettél velem? Rápillantok. Már ő is az ég felé néz. Arcán könnycsepp csillan a holdfényben. Elalszik a fény. Füstölgő gyertyacsonk áll a párkányon. „Kifelé a sötétségből, mégis nagyobb sötétség útját követem; távoli hold, a hegy gerincén, adj nekem fényt.” – Hallom a halk imát. Nem bírom tovább! Mennem kell! Hátat fordítok fájdalmának, mert túlságosan átérzem, holott csak szellem vagyok – szív és lélek nélkül.

 

Holdfényben nyíló
Pókliliom érinti
Könnyező arcom.

 

Zuhanok. Bársonyos higanbana szirmok simogatják bőrömet. Ez vajon a föld szaga? Vagy maga a Pokol illatozik?

 

4.
Nyomorult színjáték
(Takami Kósun)

 

Csukott szemmel, mozdulatlanul fekszem. A tücskök ciripelése dobhártyát szaggatóan felerősödött. Nem! Ez már nem a természet zaja. Ez valami… artikulálatlan, dühöngő harsogás! A föld is keményebb alattam. Pokoli a hőség. Oly fülledt és fojtogató a levegő… Te jó ég! Hol vagyok?! – Felpattanó szemhéjam alól tágra nyílt pupillákkal bámulok a sötétségbe. Eszelősen forgatom a fejem, mert veszélyt érzékelek. Egy gyéren megvilágított, barlangszerű, füstös teremben vagyok, amit roskadásig megtölt az üvöltőző, hadonászó embertömeg. Ez hát a
Pokol?
Érdekes. Mindenki egy bizonyos irányba bámul. A reflektorok éles fénycsóvái nyomán én is követem a tekinteteket. A terem közepén – csak most veszem észre, felültömben,
hogy előtte gubbasztok – egy hatalmas ring magasodik. Vértől lucskos, megtermett férfiak ütik-vágják, tépik, hajigálják egymást. Neoncsövek, székek és egyéb kellékek robbannak atomjaikra a Pokoli show alatt. Az egyik rikító maszkos hústorony épp felém repül. Szerencsére a ringet elkerítő kötél – némiképp – felfogja a lendületet, így időben elmenekülök a zuhanó test elől. – Neeem! Te is látaaad? Ez csalás! – Üvölti mellettem egy ember öklét rázva, elégedetlen arckifejezéssel. – Nyugi, haver! Ez a legszebb ebben a nyomorult színjátékban… – Fordul felé sejtelmes fél-mosollyal szomszédja. – Az élet is pont ilyen: „Az igazságtalanság kezdettől fogva fennáll…” – Felkapom a fejem. Mintha már hallottam volna ezt a gondolatot valahol. Érdeklődve pillantok a másik férfira. Kissé fáradt tekintetű, intelligens arcú… 40 -es lehet. A frizurája egészen művészi hatást kelt: enyhén hullámos, vállig érő, rendezetlen. Olyan fotós… vagy oknyomozó riporter – félének nézem… Egy másodpercig a telefonjával babrál, majd elteszi. – Mennem kell. Megleszel? – Kérdezi barátját, aztán meg sem várva a választ, lelécel. Érdeklődve követem. A Metropolisz neonfényektől ragyogó és járókelőktől nyüzsgő forgatagában találom magam. Csak akkor jövök rá, hogy késő éjszaka van már, amikor a kacskaringós kis utcákon keresztül, egyre néptelenebb és sötétebb sikátorokon át visz az utunk. Mégis hova megy ez az ember? Az egyik szürke háztömbnél élesen jobbra fordulva egy rendőrautóba botlunk. A vörösen villózó fényben pillanatképekre bomlik a valóság: Rendőrségi szalag. Egyenruhások. Kihűlt, merev holttest. Közömbös arcok. Vértócsa. Szürke aszfalt. Vér és izzadság szaga. Sírás. Hangok…
Engedjen be! Itt a jelvényem.
– Takami? Takami Kósun? – Maradjon ott! Újságírók nem jöhetnek be!
– Várjon csak, nem maga az a…
– Engedje be Kazuki! Beszélnem kell az úrral.
– Köszönöm!
Olyan az egész, mintha stroboszkóp sebes fényénél látnám és mély víz alól hallgatnám. Lüktető… Pulzáló… Szédítő… Süvöltő… Tompa és torz. A nyomozó egy falfirkához vezeti Takami urat. Közben valamit magyaráz, hevesen gesztikulálva. Az újságíró, pedig a már jól ismert sejtelmes arckifejezéssel tanulmányozza a feliratot:

 

Hogy kezdődött? Mi
A vége? Köztünk halált
Osztva szellem jár.

 

Hirtelen megáll a sebes lüktetés. Szellem?! – Mit jelent ez? Borzongás. Vak csend.

 

5.
Szürreális
(Nihei Tsutomu)

 

Még mindig szédülök. Mint mikor körhintából száll ki a gyermek: Tántorgok. Lassan élesedik és összeáll a kép. Füleimnek szinte fáj a csend. Egy tágas szobában vagyok, melynek hófehér falaira fény – és árnycsíkokat rajzol a padlótól plafonig üvegablak előtt húzódó szalagfüggöny. A helység leginkább egy műteremre, vagy valami tervezőirodára hasonlít. A berendezést mindösszesen egy hosszú íróasztal, kerekeken guruló bőrfotel, egy keskeny és magas polc, valamint a szoba közepét betöltő óriási terepasztal-szerűség alkotja. Tökéletesen letisztult, modern formák, üres-fehér felületek és szürke színárnyalatok uralkodnak itt. Az íróasztalon a legmodernebb számítógép és tartozékai fekszenek kobaltkék neonfény vibráló ragyogásában. Halk búgás jelzi, hogy bekapcsolva hagyta őket a gazdája. A polcokon futurisztikus tárgyak és szobrok, vagy talán cyborg modellek állnak. A falakon 21. századi épülettervek vázlatai és műszaki rajzok lógnak – steril üvegkeretben. A Pokol után, ez akár a Menny is lehetne, oly makulátlan. – De nem! Mindez emberi. Nagyon is. Persze az ember maga: sehol. – Vajon ki lakik itt? Ha ez egyáltalán otthon? A „terepasztal” közepén különös, „földön túli”, vagy „földön kívüli” épület makettek magasodnak, körülötte, pedig átlátszó plasztik tartórekeszekbe és mappákba lefűzött, szép sorba rendezett vázlatok pihennek. Felemelek egy paksamétát, és lapozni kezdem. A szürreális térábrázolás és az egyedi stílusban megrajzolt emberalakok egy sötét és bizarr világ képeit vetítik elém. Ám ez a világ valahogy ismerősnek tűnik… Átlapozok még néhány kötetet. A borítókon japán és angol nyelvű feliratok: „Afternoon”, „BLAME!”, „Biomega”, „Digimortal”… “Az igazság koromfeketében töri át a sötétséget…” – Micsoda gondolat! Várjunk csak! Ezek sorba vannak lefűzve, és visszafelé kell lapozni őket… Mangák? Igen! Pontosabban Manga magazinok! 1998-tól napjainkig felsorakoztatva. Az alkotó pedig – hihetetlen! – Nihei Tsutomu. Ez egy emlékfoszlány. Már emlékszem! Ám ezek az emlékek egy ember emlékei: Nihei sama a kedvenc mangakája. Itt sorakoznak imádott képregényhőseinek vázlat rajzai. Mit tenne az a lány – mert egy lány emlékei jutottak eszembe -, ha most itt lenne? A szagfüggönyhöz lépek és félrehúzom: Japán első Metropoliszának csodás és kaotikus látképe terül el alattam. A város a hanyatló nap arannyal átszőtt bíborától és az árnyak éles kontúrjaitól tarkállik. – Akár egy megelevenedett képregény!… “Az igazság…” – Ezt biztosan lenyűgözőnek tartaná az a lány. Míg merengek, észre sem veszem, hogy mögöttem egyre élesebben rajzolódik ki az árnyékom. Hirtelen sugallattól vezérelve a számítógéphez ballagok és lenyomok egy billentyűt. Felugrik három sor:

 

Ki vagy? – Gyertyaláng
Rejtelmes fénye ragyog.
Üres tükörkép.

 

Mi?! Ez az én haikum! Azaz a lányé. Mi folyik itt? Ki vagyok én? Zavarodottságomban túl későn hallom meg, hogy kulcs zörög a zárban, és nyílik az ajtó. Egy japán férfi áll előttem. Valamit kérdez, de nem értem. Sajnos nem tudok japánul. – Ki maga? Hol vagyok? – Kérdezem magyarul – válasz helyett. Körbe tekintek, és döbbenten látom, hogy ez nem az én otthonom. Az ott kint, az ablak mögött, nem az én hazám. Csupán a selyemfalon sötétlő árnyék az enyém. Egy lány árnyéka. – Én vagyok az! Itt vagyok… Hogy kerültem ide? Mi lesz most? Talán csak álmodok… És ekkor hirtelen elmosódik a kép előttem. Tovatűnik a zavar és a borzongás. Nincs már semmi, csak sötét és csend. Álmodok… tovább.

 


Ajánlott bejegyzések