Böjthe Pál: Finom metszet, diszkrét színekkel

2013. március 29. péntek
Írta:

Egy különös kapocs zárja a kört, amelyből ez az írás születik. Sok évvel ezelőtt jártam abban a faluban, ahová most utam visszavitt. Akkoriban bementem a vegyesboltba valamit vásárolni. Meglepetésemre könyvrészleg is volt, ott szerénykedett Dadzai Oszamu Hanyatló nap-ja. Megvásároltam, s egy leültömben elolvastam. Az eset különlegessége, hogy azóta legalább tizenöt év telt el, s az akkori két példány magányosan maradt társa most is ott várt. Az újbóli találkozáskor született az ötlet, a mai ismertetőmet szerzőjéről fogom írni. Talán néhány sort magáról a regényről is. Úgy gondolom, az újságírás csemegéje, ha az ember kevésbé ismert értéket tárhat a nyilvánosság elé.
1. Rövid, rendkívül rögös életút
Dadzai Oszamu a huszadik századi japán irodalom egyik legjelentősebb alakja. Nevezetes ironikus, borongós szellemességéről, önpusztító életmódjáról és ragyogó fantáziájáról.
SudzsiTszusima néven született 1909. június 19-én Kanagiban, a család tízedik gyerekeként. Apja, a tehetős politikus, sokat utazott. Anyja, akit igen megviselt a sok szülés, csak ritkán hagyta el az ágyat. Így aztán a kis Sudzsit többnyire a cselédek nevelték.
Az általánost Aomoriban, a középiskolát Hirosakiban járta. Kiváló tanuló, tehetséges tollforgató volt, diáklapot szerkesztett. Életében törés állt be, amikor 1927-ben kedvenc írója, Rjunoszuke Akutagava öngyilkos lett. 1929. december 10-én, az évzáró vizsgák –amelynek sikerében nem bízott- előtti éjszakán nagy mennyiségű altatót szedett be, de túlélte, s a következő évben sikerrel tette le vizsgáit.
Idő teltével elhanyagolta tanulmányait, otthoni jövedelmét ruhákra, alkoholra és prostituáltakra költötte. Megmaradt energiáját a tiltott marxista elvek feltérképezésére fordította. Első írásaiban gyakran adott hangot azon véleményének, miszerint ő nem a megfelelő társadalmi osztály szülötte.
Később francia irodalmat hallgatott Tokióban, de igen rövid időn belől abba is hagyta. Megszökött Hatszujo Ojama gésával, amiért családja kitagadta. Kilenc nappal a családi szakítás után, megpróbálta egy másik nő társaságában Kamakura tengerpartján vízbe fojtani magát. A lány odaveszett, de Sudzsit kimentette egy halászhajó. Erős lelkiismeret-furdalással maradt a történtek miatt. Feleségül vette Hatszujót.
A következő békés időszak nem volt tartós, ugyanis letartóztatták a kommunistákkal való kapcsolata miatt. Bátyja felfüggesztette az anyagi támogatást. Sudzsi elbujdosott, de testvére nem hagyta magára, s megígérte, rendszeresen pénzhez juttatja, ha folytatja iskoláit és megszakítja mindennemű kapcsolatát a kommunistákkal. Sudzsi elfogadta az ajánlatot.
Ami valószínű mindenkit meglepett, betartotta ígéretét, és -legalább is látszólag- lehiggadt egy kicsit. Sikerült megnyernie a már befutott íróként számon tartott Maszudzsi Ibusze bizalmát, akinek kapcsolatai publikálási lehetőséget jelentettek, s kiindulási pontot az ismertté válás felé.

Katasztrófáról kezd tudósítani hirtelen minden hírcsatorna. Először nem értem a jelentéseket, hiszen Japánban mindennaposak a rengések. Úgy tűnik, most sokkal többről van szó. Várnom kell az újabb tájékoztatásra. Nyugtalanná válok, de sajnos pillanatnyilag kizáróan a találgatásokra hagyatkozhatom. Inkább megpróbálom folytatni a tanulmányt. Nehezen megy az írás.

A következő néhány év termékenynek bizonyult, ebben az időben vette fel a művésznevet. Az 1933-ban megjelent Reszsa (Vonat) című novellát jegyezte először Dadzai Oszamu néven. Ez a műve azért is jelentős, mert itt bukkan fel, a később írói védjegyévé vált, egyes szám első személyben való mesélés.
1935-ben nyilvánvalóvá vált, hogy nem tette le vizsgáit, s nem jelentkezett Tokióban újságírói állásra. 1935. március 19-én felakasztotta magát, de túlélte.
Ám az igazi rossza most következett, mert alig három héttel harmadik öngyilkossági kísérlete után heveny vakbélgyulladással kórházba került, ahol morfiumfüggővé vált. A függőséggel való egyéves küzdelem után, 1936-ban beutalták egy elmegyógyintézetbe. A több mint egy hónapon át tartó magánzárkás embertelen kezelés ideje alatt, felesége, Hatszujo, megcsalta az író legjobb barátjával. Miután kiderült, feleségével öngyilkosságot kíséreltek meg, de mindketten túlélték. Elváltak.
Hamarosan újra nősült, 1939-ben elvette Isihara Micsiko tanárnőt. 1941-ben született Szonoko lányuk. Az év decemberében Japán belépett a csendes-óceáni háborúba, de az írót tüdőtuberkulózisa miatt nem sorozták be. A második világháború alatt írt műveinek nagy ihletői Ihara Szaikaku (1642-1693), valamint a német irodalom képviselői, kiemelten Friedrich Schiller voltak. A cenzúra vonakodott teret engedni az író a szokványostól igencsak eltérő műveinek, mégis megtalálta a módját, hogy jelenjenek meg alkotásai. Azon kevesekhez tartozott, akik ezekben az években érdekes és értékes írásokkal léptek a közönség elé.
Az amerikaiak bombázása miatt, tokiói háza kétszer égett le. Szerencsére a családnak nem esett bántódása. 1944-ben született fia Maszaki, majd 1947-ben lánya Szatoko, a később Yuko Tszusima néven híresé vált író.

Egyszemélyes szomorú történetet akartam elmesélni, mely megtalálta végleges helyét a történelemben, s most hirtelen egy nemzeti katasztrófával találom szemben magam. Az újabb ismeretek birtokában, a szigetországban soha nem látott méretű tragédia körvonalazódik a földrengés nyomán.

A háború után egyre jobban elidegenedett a világtól. Szóvá tette azok magatartását, akik előzőleg a katonai diktatúrát támogatták, s az új politikai helyzetben demokratáknak tüntették fel magukat. Ebben az időben találkozott Tomie Yamazaki kozmetikussal, kinek férje a háborúba veszett. Tomie kedvéért elhagyta feleségét és gyerekeit. 1947-ben Sizuku Otától született egy házasságon kívüli gyereke.
1948 tavaszán a Gutto bai című kisregényén dolgozott, amely az Aszahi Simbunban kellett volna megjelenjen. 1948. június 13-án Dadzai és Tomie a házuk mellett húzódó Tamagawa csatornába fojtották magukat. Tokióba temették őket.
Dadzai Oszamu egyszerű és könnyed stílusban ír. Legjobb művei témája saját élményein alapszanak, az úgynevezett önéletrajzi-vallomásos regényirodalomhoz tartoznak. Ezeken kívül írt gyerekeknek szóló műveket, valamint történelmi témájú elbeszéléseket.
Műveire általában a pesszimizmus jellemző, ami egyáltalán nem meglepő, ha figyelembe vesszük a végső tragédiához vezető számos öngyilkossági kísérlettel kikövezett utat. Regényeiben a főhős a pokoli léthez hasonlított földi élet egyetlen alternatívájaként az öngyilkosságot tartja. Az apátiának oly fokára jut, hogy a lenni, vagy nem lenni kérdés teljesen mellékessé válik, számára az élet egészében elveszíti értékét.

Egyre inkább elfog a hév, hogy e remek írásról is beszámoljak, s apasztja tintám –az újabb és újabb hírek alapján- mind nagyobb méreteket öltő pusztulás. Próbálom folytatni munkám.

2. A Hanyatló nap
1947 júliusában jelent meg legfontosabbnak tartott műve, a Hanyatló nap (Shayo). Igazán híressé tette a már népszerű írót, de nem sokáig örvendhetett neki. A regény alapjául a már említett Sizuku Ota naplója szolgált. Ő egyike volt az író számos rajongójának, akivel 1941-ben találkozott először.
A regény a háború utáni Japán hangulatának tükre. A széthulló arisztokrata család leírása mellet, számtalan társadalmi és emberi kérdést is fölvet. A „shayo” (lenyugvó/hanyatló nap) szó a „shayozoku”-ból (elszegényedett nemesség) származik, magában foglalva azokat, akiknek világát elpusztította a háború.
Akkor kerül egy olvasmány közel hozzám, ha valamilyen közös élmény összeköt vele. A magam részéről meglehetősen valószínűtlen bármilyen japán tapasztalatról beszélni. Annál nagyobb a meglepettségem, amikor rögtön az első oldalon az a finom világ kezd kibontakozni, amely gyerekkoromban költözött belém észrevétlenül: a majdnem negyven évvel ezelőtti mindennapos találkozásom nagyanyám barna dobozaival. Különböző méretűek, a barna árnyalataiban pompázva, ugyanazzal a napernyős-kimonós japán hölggyel mind a négy oldalukon. Fűszerek és más konyhai kincsek barátságos tartói. Semmi lakk, vagy csillogó festék. Igaz, én ezektől sohasem lettem szomorú, de a regényben rögtön jelentkezik a borongás. A forrása pedig: vannak dolgok melyek annyira szépek, vagy tökéletesek, hogy nézésük elszomorít. Mert nem maradandóak és megismételhetetlenek. Így nézi a regény főszereplője, Kadzuko anyja kifinomult, utánozhatatlan mozdulatait, akivel a háború ideje alatt megélhetési kényszerből hagyta el Tokiót.

Sok ezren haltak meg. És lám, a természet nem kegyelmez. A hatalmas méretű rengés és szökőár mellett súlyosan megsérült az atomerőmű is. Mi a neve? Mindjárt utána nézek, csak egyszer az európai segély-felajánlásokról tájékozódom. Fukusima… Vajon lesz valakinek ereje a helyszínről tudósítani? Úgy értem, aki életben maradt ott. Nem hagyhatom abba az írást. Most már első sorban értük fogalmazom soraim, ennyit tehetek. Fogadják szolidaritásom jeléül.

A naplóírás idején -mi tulajdonképpen Kadzuko naplóját olvassuk- a háború már véget ért. Bevallottan nem szeret róla beszélni, de egy ilyen méretű esemény nála sem telt el nyomtalanul. Munkaszolgálatos volt, kubikosmunkát végzett, ahol megállta a helyét. A legkülönösebb, ahogy ebben a fiatal nőben a világégés emlékei élnek:
„Tavaly nem történt semmi.
Tavalyelőtt nem történt semmi.
Az azelőtti évben sem történt semmi.”
Ez az apró vers jut eszébe a pusztítás éveiről. És természetesen Naodzsi, az öccse, aki a legkíméletlenebb helyen, a déli fronton harcolt, a fegyverletétel után sem tért haza. Aztán váratlanul betoppan, látszólag ép, igazából ópiumfüggő és alkoholista. Ahogy megjelent épp oly hamar eltűnik, Tokióban dorbézol. Nagy ritkán hazalátogat pénzt kérni, a fogadóban törkölyt vedelni, legjobb esetben szobájában heverészni. Naodzsi a saját, és a társadalom kudarcainak hálójában vergődik, amely öngyilkossággal végződik.
Meghal a legjobban szeretett ember –amint Kadzuko mondja, Japán utolsó főúri hölgye- az anyja. Ezzel bezárul a kör. A helyzet kilátástalan, ám a még mindig fiatal asszony -hiszen csak huszonkilenc éves- kellemes meglepetéssel szolgál. A regény bő háromnegyede a régi világ pusztulásáról, s benne azon értékek elvesztéséről szól, ami fontos volt a főszereplő életében. Olvasás közben nem nagyon van alkalmunk optimista hangulattal találkozni. Ezért még kellemesebb az egyedül maradt nő döntése: élni kell! Kazuko úgy dönt, hogy teherbe esik. Reményei szerint gyereke világra jötte egyben saját erkölcsi újjászületését jelenti majd.
Megkeresi a fővárosban Uehara Dzsiró írót, akit hat évvel korábban ismert meg véletlenül, és akivel azóta sem találkozott. Az író alkoholista, és közönyös a világ dolgai iránt. Valójában érzelmi tehetetlenség lett úrrá rajta, mert képtelen jót mondani a nőnek, aki mindent arra az egy lapra tett fel, hogy megkeresse és felajánlja magát a családos férfinak, akinek ő sem közömbös. Két magatartásforma ütközik: a Kadzukoé, aki élni akar, és az Ueharáé, aki világszemléletét tömören így fogalmazza meg: „Kétségbeesésemben iszom. Élni: milyen elviselhetetlenül szomorú dolog.”
Nagyon érdekes világ elevenedik meg a regényben. Guillotine, guillotine, suru-suru-su… kezdetű gügye dalocskát dúdolja atombombákkal lenyakazott ország fővárosának kocsmájában egy fiatalokból álló társaság. A viszonylag kisszámú szereplő udvariasan, segítőkészen viselkedik egymással. Saját gondjaikkal nem akarnak mást megnyomorítani. Igaz, romboló életmódjukból sem engednek egy jottányit. A hangulat rossz, a hozzáállás önpusztító, de az emberek nincsenek rosszindulattal egymás iránt.
Az önéletrajzi elemekkel bővelkedő regény számtalan finom vonással átszőtt írás. Külső, belső rezdülések elevenednek meg; színek, hangulatok sorakoznak, fogják meg kezünk, s gondolkoztatnak el a minden ember másságáról.

Készenlétben vannak a segélycsapatok. Valamilyen okból kifolyólag nagyon felkavart ez a tőlünk több ezer kilométerre történt katasztrófa. Nem tudok tovább írni.  Pedig már a könyvben is úgy van, hogy a háború okozta sérüléseket még erőteljesen magán viselő országban természetes, hogy a helyszín leírásához hozzátartozik a kivirágzott hagi, patrínia, vérfű, hírharang, antisztíria, japánfű, cseresznyevirág, illatvirágfa, seprűzanót, glicínia. Muszáj elküldenem valakinek e sorokat, feltétlenül tudatni, éreztetni szeretném ott, a világ másik végén, hogy bár eszközeim roppant korlátoltak, lélekben velük vagyok. Tenni semmit nem tudok értük, de bensőmben, nem hagyom magukra.

 

 


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...