Ön most itt van:

Béres Attila: Gr. Széchenyi Béla Japán expedíciója (Különdíj)

A magyar és a japán nép igen távol él egymástól, más földrajzi környezetben, eltérő történelmi fejlődéssel és kulturális hagyományokkal. Ezért is volt igen nagy szenzáció a maga idejében minden olyan hírmorzsa, ami erről a népről a Kárpát-medencébe eljutott. Az emberek a japánokkal kapcsolatban mindenre „vevők” voltak, minden érdekelte őket. Szinte pár névre korlátozódik azok száma, akik hírt adtak a szigetországról, ami nem volt egy veszélytelen kaland a bezárkózás politikája és az idegenellenesség miatt. Jelky András első magyarként jutott el Japánba, Benyovszky Móric pedig elhajózott a szigetvilág partjai mentén, de a kapcsolata a lakókkal mindössze élelem és ivóvíz pótlására szorítkozott. Szinte egy év különbséggel Magyarország és Japán életében is olyan változások történtek, amelyek gazdasági-politikai-társadalmi hatásaik miatt korszakhatárnak is tekinthetők. 1867-ben a magyarság esetén a kiegyezés volt ez az esemény, míg a felkelő nap országában pedig az ún. Meidzsi-restauráció 1868-ban.
1877-ben Gr. Széchenyi Béla, Lóczy Lajos geológus és Kreitner Gusztáv katonai topográfus részvételével egy földrajzi expedíció indult Ázsiába, amely során Indiát, DK-Ázsiát, és Kínát is elérték az utazók, ahonnan gr. Széchenyi Béla és Kreitner elutaztak Japánba is. Az expedíció hatalmas földrajzi anyaggal tért haza, amelynek jelentőségét emelte az, hogy nagyon sok olyan területen jártak, ahol korábban nagyon kevés európai ember jutott el. A hazaérkezés után közel két évtizedbe került a tudományos eredmények feldolgozása, amely egy háromkötetes, magyar és német nyelven is kiadott munkában látott napvilágot. A nemzetközi tudományos világ is elismeréssel szólt az eredményekről, neves külföldi folyóiratok számoltak be róla. Tudományos munkássága elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választották Széchenyi Bélát, aki egyetemi díszdoktori címet is kapott. Az expedíció Japánnal kapcsolatos élményei meglátásai ma is komoly forrásértékkel bírnak, mert pont két kor határán jártak az utazók az országban. A japánok alig egy évtizede léptek a modernizáció útjára, így az akkori világ még részben a múltban gyökerezett, de ugyanakkor a jövő is megfigyelhető volt1.
A Japánba tartó Széchenyi és Kreitner 1878 júniusában a Nagoya Maru amerikai gőzös fedélzetén indult útjára. Nagaszaki kikötőjébe érkeztek meg, ahol már az első nap tanúja voltak a múlt és a jelen furcsa kapcsolatának. A kikötőben egy hajóba szenet rakodtak, amelyet fiatal
1 Lóczy Lajos: Gróf Széchenyi Béla emlékezete. Földrajzi Közlemények, 1919.
japán lányok végeztek kosarakkal, miközben harsogott a kacagásuktól a kikötő. Nagaszaki egyike volt a modernizáció útjára lépő ország gyors átalakuláson átmenő városainak. Furcsa volt az utazók számára az utcákon tapasztalható mozgalmas és eleven élet, a japánok barátságos előzékeny magatartása, amely szinte ráragadt az ide érkező külföldiekre is. Széchenyiék megmászták a környező hegyeket, megnézték a város nevezetességeit, köztük egy sor kertet is. A japán kertek ma is az ország nevezetességei közé tartoznak, miniatűr világuk, apró sziklákkal, tavakkal, vízfolyásokkal, hidakkal és növényekkel ez európai szem számára elsőre furcsának tűnek, de nagyon nyugtatólag tudnak hatni az emberi lélekre. A partok mentén hajózva Kobe volt a következő célállomás, ami felé haladva megfigyelhető volt Japán legfontosabb földrajzi jellemzője, a magas, meredek vulkanikus hegyek láncolata, amelyek oldalán hatalmas erdőségek húzódtak. Kobe-ban meglepődve tapasztalta Széchenyi, hogy az európaiak által épített papírgyár kongott az ürességtől, munkaerő hiányába, míg a városban lévő teaszárító üzemek gőzerővel működtek. Elismeréssel szólt a japán emberek megbízhatóságáról, példaként hozva azt, hogy ha egy európai ember több hétre elutazik, a házánál szolgáló japán cselédség milyen precízen végzi tovább a mindennapos munkát, nem is lehet észrevenni, hogy nincs otthon a tulajdonos, rend és tisztaság van a lakásokban, és ami a legfontosabb, hogy semminek sem kél lába. 2
Osakába érve a lovaskocsik hiánya volt az első legszembetűnőbb sajátosság. A japánok az emberi izomerő által hajtott kocsikkal közlekedtek, amelyek igen olcsók voltak, és hatalmas távolságok megtételére voltak alkalmasak. A város körül kirándulva jutottak el Arimába, ahol a hegyekkel körülvett kis településen kézművességből élő lakosokat és 41o-os meleg vízű nyilvános fürdőházat is találtak. Európai szemnek szokatlan volt, hogy minden kor és nemi különbség nélkül egész nap bárki használhatta a medencéket. Meg is jegyezte Széchenyi, hogy amennyiben a gyógyvizes település Európában lenne, micsoda idegenforgalmi erővel bírna a hely. Az arimai víz nagy hírű volt már 2500 éve Japánban, bőrbetegségek, daganatok, terméketlenség esetén javasolták a használatát. Kiotóban egy mára már kiveszett szokást figyelhettek meg a messzi idegnek, a nők fogainak feketére való pácolását, amely együtt járt a szemöldök leborotválásával is. Mindezek oka pedig az volt, hogy a nők megőrizzék hűségüket, más férfinak ne tetszenek meg. Még a japán császári családban is használták ezt a szokást, de Széchenyi utazásakor már kiveszőfélben volt, a császárnő is felhagyott ezzel a csúfítással. Széchenyi leírta a japán nők társadalomban elfoglalt szerepét, kitért arra, hogy a férjek hatalma
2 Gróf Széchenyi Béla keletázsiai útjának tudományos eredménye, 1877-1880, I. Kötet, Budapest, Kilián, 18901897
szinte korlátlan a feleségük felett, és számukra még egy jó barát is akár többet ér, mint egy szép áldozatkész feleség. Elég volt pár látogatás, hogy valaki fel legyen jogosítva arra, hogy megkérje egy leány kezét, de az ajánlatot a család legidősebb nőtagjának kellett bejelenteni, és előadni annak előnyös mivoltát. A családi tanács ezután vitatta meg az ajánlatot és adta meg a választ egy közbenjáró révén a kérőnek. Ha igen mondtak a vőlegénynek egy bizonyos összeget kellett kifizetni a menyegző napján, plusz havi díjat is kiköthettek a lányuk számára a szülők.3
Kért és kapott engedélyt arra, hogy társaival megmássza a Fuji-t a japánok szent hegyét, melyre első magyarként jutottak fel. Felérve páratlan kilátás fogadta az elfáradt mászókat. A hegyről leereszkedve Yokohamából vasúton indultak tovább Tokióba. Széchenyi megjegyezte, hogy óránként indulnak vonatok a fővárosba, de a pontosság nem volt jellemző a vasúti közlekedésre akkoriban. Ezzel szemben a világ legpontosabb vasútja ma a japán. Tokióból hajóval indultak tovább a legészakibb nagy sziget Hokkaidó felé. Hakodate városában szálltak partra, ahol a helyi nevezetességek mellett megnézték a környék működő vulkánjait. De meg is érezték a vulkánok hatalmát, amikor egyik este földrengés rázta meg a környéket. Két rövid lökés volt, de szerencsére komoly pusztítással nem járt. Széchenyi megemlíti, hogy Nagaszaki közelében volt egy szabó, aki egyszer azt vette észre, hogy a műhelyében egy mágnesen függő olló egyszer csak a földre esett, amit követően egy földrengés rázta meg a környéket. Rájött arra, hogy a mágneses erő, ha csak másodperccel is de előre jelzi a földrengést. Széchenyi meg is figyelte, hogy a japánok porcelán bögréket tartanak, amelyek fölött egy nagy mágnes található egy nehéz vasdarabbal együtt. Amennyiben a vas a porcelánba esett, tudták, hogy azonnal el kell hagyni a lakást, mert földrengés várható. Hokkaidó fővárosában Sapporóban is megfordultak az utazók, ahonnan kiindulva a sziget belsejébe is felfedezőutakat tettek, melyek legfontosabb célja az ajnu nép megismerése volt. Az őslakos népcsoport halász-vadász-gyűjtögető életmódot folytatott, amit ki is használtak fejlett szomszédjaik, leigázták az ajnu népet. A 18. században még 80 ezres népcsoport 1868-ra alig 15 ezer főt számolt már csak. A japánok lényegében rabszolgaként foglalkoztatták őket, betegség tizedelte a lakosokat. Megtiltották a saját nyelvük használatát, elvették a földjeiket, megtiltották a lazac halászatát és a szarvasvadászatot is. Az ajnuk házai az ősmagyarok jurtáihoz hasonlóak voltak, csak építésükhöz használtak más anyagokat. Még a belső elrendezésük is hasonlóságot mutatott a honfoglalókéval, a családok minden tagjának megvolt a maga helye a tűzhely körül. Elejtett állatok koponyáival ékesítették a házuk falát, de ekkoriban már inkább a japánokkal elcserélték szövetre, rizspálinkára,
3 Kreitner Gusztáv: Gróf Széchenyi Béla keleti utazása India, Japan, China, Tibet és Birma országokban, Budapest, Révai, 1882
dohányra. Hiába volt a tiltás, akkor is folytatták vadászó életmódjukat, igen sokan mérgezett nyilakkal vadásztak szarvasokra a hegyekben. Az Ajnu hölgyek, ékszerként vörös és kék gyapot fonatokat viseltek a nyakukon, s ezekre gombokat és csillagokat aggattak fel. Füleikben nagy ezüst gyűrűket hordtak, a szegényebb osztály pedig gyapot zsinórt. A nők helyzet kevésbé volt alárendelt, mint a japánoké, a nők nemcsak minden üzletnél férje oldalán ott lehetett, hanem a családi tanácskozásokon is részt vehettek, s nem egyszer megesett, hogy a nők nézete lett az irányadó. Széchenyi beszámolt az ajnuk egy szokásáról a medvék terén is. Ha egy medvebocsot találtak azt odaadták egy olyan asszonynak, akinek csecsemő gyermeke meghalt. Ez a nő szoptatta aztán a medvebocsot, amit aztán szarvashússal is tápláltak. Amikor a bocs felnőtt akkor megölték egy ünnepség keretében. 4
A Gr. Széchenyi Béla vezette tudományos expedíció olyan világot tárt fel az európai és a magyar emberek számára, amely bár sokban különbözött az addig ismertektől, sajátosságai mégis fontosak lettek idővel. Japán ma a globális világ meghatározó eleme, szinte megkerülhetetlen motorja. Az pedig, hogy erre a szintre jutott a múltjában keresendő, aminek megértéséhez szükséges minden egyes korszakának ismerete, beleértve a 19. század végi átmeneti évtizedeket, amikor egy elmaradott ország megindult a gazdasági nagyhatalommá válás útja felé.
4 Gróf Széchenyi Béla keletázsiai útjának tudományos eredménye, 1877-1880, I. Kötet, Budapest, Kilián, 18901897

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: