Ön most itt van:

Balogh Orsolya: A homok asszonya egy karaoke bárban

karaoke

Tavaly költöztem Tokióba. Ez volt minden álmom, Japánban élni. Lélekben japánnak tartom magam. Mindig is közel állt hozzám a szamurájok világa, a busidó, a sintoizmus, de főként az a misztikus, varázslatos világ, amit Japán a magáénak tudhat szentélyeivel, isteneivel és megannyi csodálatos teremtményével.

A történetem egy része teljesen hétköznapi. Vakmerően, alig pár szavas japán nyelvtudással kiköltöztem 24 évesen. Kibéreltem egy egyszobás lakást, boldogan, de valahol mégiscsak magányos érzettel fekve le minden este a futonomra. Majd három hét tengődés után állást kaptam egy éjszakai karaoke bárban, ahol főként angol nyelvű, de japán dalokat is énekeltem. Hál’ Istennek akkoriban az angolom erős középfokú volt, ezért szinte mindenütt megtudtam értetni magam, amíg a japán nyelvtudásomat fejlesztettem.

Aztán egy este, belépett az életembe. A kollégáival együtt egyenesen a színpad előtti kerek asztalhoz ült le, velem szemben. Már az első pillanatban eldőlt a sorsunk, ahogy összetalálkozott a tekintetünk és egy másodperc erejéig elcsuklott a hangom, ő pedig meg sem hallotta a pincérnő kérdését.

Két héten át járt be minden hétköznap. Néha ugyanazokkal, néha másokkal, de mindig velem szemben foglalt helyet. Már a második nap észrevettem, hogy állandóan foglalt az asztal, és csak a harmadik napon kérdeztem meg a főpincértől, ki az, aki oda rendszeresen helyet foglaltat. Hiraga Tomoya.

Attól a naptól kezdve nem telt úgy alkalom, hogy ne várt volna virág a művészszobámban, és ne vártam volna, hogy megjelenjen. Egész héten át, minden este csak neki énekeltem, végig az ő szemébe néztem. Ragyogtam.

Hétvégente, amikor nem jött, kedvtelen voltam és ímmel-ámmal énekeltem. Egy olyan maszkot viseltem, ami mosolygott, de alatta olyan szomorú voltam, mint Yuki-Onna, akit elhagyott a kedvese. Ha módom lett volna rá, én is biztos mindenkit megfagyasztottam volna magam körül.

Nem vagyok egy nagy vallásgyakorló, azt sem tudtam kihez kellene pontosan imádkoznom. De elmentem egy szentélybe, bedobtam 200 yent és elsuttogtam a kívánságomat bármely istenségnek, aki hajlandó volt meghallani és teljesíteni a vágyamat.

Nem tudom ki hallgatta meg kérésemet, de teljesítette. Hétfőn teljesen egyedül érkezett. Még nagyobb odaadással énekeltem le a műsorom második felét, de már közben elszántam magamat, hogy a szünetben, oda fogok menni.

Megkérdeztem szabad-e a hely, de mint aki már tudta, mire készülök, felállt és kihúzta a széket, hogy leülhessek. Meg se kérdezte mit iszok, megrendelte azt, amit a szünetekben szoktam inni. Előbb megvárta, hogy kihozzák, hogy ne keljen félbe szakítanunk a beszélgetést, de utána – egy japántól nem megszokott módon – nyomban és kategorikusan rá is tért a lényegre.

– Sosem lehetünk együtt. – jelentette ki angolul egy szemernyi kétség nélkül, és mint mondottam, nem voltam hozzászokva ehhez az egyenességhez. Mi magyarok vagyunk ilyen elutasítóak. Egy japán, még ha el is utasít valakit, akkor is virágnyelven körbe írja, de sosem kijelenti, inkább rávezeti. Még szerencse, hogy inkább ez döbbentett meg és nem maga a kijelentés.

– Bizonyára jó oka van annak, hogy ezt mondja, annak ellenére, hogy most beszélünk először.

– Ez nem igaz. Tudja jól, hogy már az első pillanattól kezdve beszélgetünk, ahogyan ide beléptem és megláttam magát két héttel ezelőtt. Az ok most nem számít, akkor sem lehetünk együtt.

– Látom a száját, ahogy mozog és hallom, ahogy ezt mondja, de a szeme mást mond. – replikáztam magabiztosan, annak ellenére, hogyha valami nehéz volt Japánban, azaz emberek kiismerése volt! A szemük, az arcuk szinte soha nem árul el semmit, csak akkor, ha már egy jó ideje ismeri egymást a két fél és hajlandó megnyílni a japán a másik fél előtt.

– Egy percig sem akartam elrejteni a valódi érzéseimet. De a tényeken akkor sem változtat.

– Akkor legalább volna szíves elárulni az okot? – nem bírtam megállni, hogy ne legyek magyar és ne faggassam tovább. Talán nem is a származásom okán, inkább csak a nő volt az, aki tudni akarta az okot. A férfi látta, hogy nem tágítok. Mélyet sóhajtott.

– Mert maga nem japán. – bökte ki olyan egyszerűen, mintha csak ételt választott volna az étlapról. – A szüleim, régi vágású emberek. Egész fiatalkorom óta arra neveltek, hogy csak is egy japán nőt vehetek feleségül. Ráadásul, egyre inkább sürgetnek, hogy harminckét évesen már ideje volna megállapodnom. Nem vihetek haza egy…

– Magyar nőt? – fejeztem be helyette és nem tudtam eldönteni, hogy büszke legyek-e a származásomra vagy kezdjem el sajnálni. Mint aki kiolvasta a gondolataimat, arcizmai görcsbe rándultak.

– Gomenasai.

– Mit? Hogy nem vehet feleségül vagy azt, hogy magyar vagyok? Tudja, ha jobban belegondol, nem is vagyunk mi annyira különbözőek egymástól, még akkor sem, ha hatalmas távolság van a két ország között. Az Ön neve Hiraga Tomoya, – ne lepődjön így meg, már rég megtudtam, hogy kicsoda maga – az enyém meg Rózsa Szabina. Mindkettőnk vezetékneve elől van és utána jön a keresztnév. Többek között emiatt is folynak kutatások, ami a japánok és magyarok közötti kapcsolatot igyekszik bizonyítani. De azt biztos tudja, hogy a japán zeneoktatás a magyar Kodály-módszeren alapszik. Mindezek fényében is merné azt mondani, hogy nem lehet köztünk semmi, mert magyar vagyok?

– Higgye el, engem az sem érdekelne, ha kazah lenne! Csakhogy a szüleim egyetlen kívánságát nem vehetem semmibe! Az túl hálátlan és önző volna a részemről!

– Ó, a maguk fránya becsülete… igen, ez olyan dolog, ami sok magyarból hiányzik. Mi sosem ontottuk ki önként a vérünket a becsületért, és napjainkban is teszünk az idősebb korosztály kívánalmaira, és senkinek sem próbálunk megfelelni, egyedül saját magunknak. Ám ez nem jelenti azt, hogy mind egyformák vagyunk! Tegyen próbára! Vigyen el holnap délután a szüleihez! – még magamat is megleptem ezzel a merész kijelentéssel. Egy pillanat alatt mindent kockára tettem. De nem volt mit veszítenem. Még nem volt az enyém ahhoz, hogy elveszítsem. Az esélyt meg már megkaptam. Már csak azért megérte, mert láthattam elképedt arcát, ami annyira vicces volt, mint mikor az animehősöket éri zavarba ejtő esemény és megjelenik fejük mellett a kérdőjel. Mulatnom kellett ezen és ő velem nevetett.

– Vallja be, maga nem is magyar, hanem kitsune.

– Ha valóban női rókadémon lennék emberbőrben varázslatos képességekkel, maga már rég a bűvöletem alatt állna.

– Talán már az alatt is vagyok. – komolyodott meg ismét egy pillanat alatt. De legyen. Holnap háromra Önért megyek és elviszem a szüleimhez. Tud japánul?

– Egész jól tudok már társalgási szinten beszélni. Ha elakadnék, megtenné, hogy fordít?

– Hai. – mosolygott egy pillanatig, aztán ismét visszanyerte fegyelmezettségét – Ha akarnám, sem tudnám lebeszélni, ugye?

– A Homok asszonyát talán el tudta kergetni a kutató? Vagy Masakót, aki fél életében egy Tajonmaru-félére várt, hogy végre kiszabadítsa szürke hétköznapjainak börtönéből?

– Látom, szereti a jó filmeket és a meggyőzőerőnek sincs híján. Ez tetszeni fog a szüleimnek.

– Meglátja, én magam fogok tetszeni a szüleinek.

Másnap értem jött a céges autójával munka után. Kiderült, hogy saját céget vezet, ezért amindent elkövettem azért, hogy a japán szokásoknak megfeleljek.

Mélyen meghajolva köszöntöttem őket és hagytam, hogy Tomoya bemutasson, utána elmondtam a formális köszöntéseket, Hajimemashite. Kochirakoso yoroshiku onegai shimasu. Azon kívül, hogy szívélyesek és kedvesek voltak, semmit sem olvastam le az arcukról, hiszen mind ilyenek. Lehet, hogy már most gyűlölnek, de ők mégis úgy mosolyognak, mint a kedves kis Maneki Neko.

A teaszertartáson csak a két szülő és mi voltunk jelen. A teázgatás kezdetén még javában a formális beszélgetés zajlott. Szépen, lassan beszéltek, hogy mindent megértsek. Én is nemes egyszerűséggel meséltem magamról, hazámról és rövid élettörténetemről. Ha lehetett tűkön ülni térdelve, akkor nekem ez sikerült, mert alig vártam, hogy a lényegre térhessek, de nem ronthattam el a bemutatkozásomat, ezért megvártam a megfelelő pillanatot, hogy elmondhassam azt, ami már az éjszaka is megfogalmazódott bennem.

– Mint ahogy azt már tudják, magyar vagyok. Ha akarom, ha nem, az vagyok. De inkább büszke vagyok rá, mert bár kis nép vagyunk, a több évezred folyamán nem egyszer éltük át, hogy leigáztak és meghódítottak bennünket, de a szívünkben kitartottunk és sohasem veszett ki belőlünk a remény, hogy a hazánk egyszer újra a magyaroké legyen. Az én magyar vérem is hajthatatlanul remél és küzd, és már most megmondhatom Önöknek, nem adom fel. Volt bátorságom egyedül kiköltözni ide és megállni a saját lábamon. Van bennem elég erő, kitartás és lelkesedés, hogy megtanuljam egy számomra nem is annyira idegen kultúra szokásait és nyelvét. És addig fogok küzdeni, ami be nem látják, hogy igenis jó vagyok a fiúknak, mert én vagyok az, akit az istenek rendeltek neki és ő az, akit nekem. Gyűlölhetnek, ellenezhetik ezt a kapcsolatot, de én nem engedem őt el.

Némán, rezzenéstelen arccal néztek rám. Már ismertem annyira Tomoyát, hogy bár meredt arckifejezéssel nézett rám, a szemei kétségbeeséssel vegyes csodálattal ragyogtak. S akkor nem várt, nem remélt módon a szülők összetették a kezüket és meghajoltak előttem és közölték, hogy áldásukat adják ránk.

Meg voltam döbbenve. Úgy éreztem magam, mint aki felszabadítottak. Forró hullám söpört rajtam végig, de nem engedtem, hogy úrrá legyen rajtam és megfeszítettem testemet, hogy gátat szabjak a feltörő megkönnyebbülésnek és jóleső érzésnek. Hálásan köszönetet mondtam.

Egy éven belül, a Sakura ünnepén összeházasodtunk és összeköltözünk. Még mindig a karaoke bárban dolgoztam és már szépen folyékonyan, beszéltem japánul, Tomoya pedig kicsit törve, de már magyarul is megszólalt.

Egyszer megkérdeztem, hogy vajon a szülei, akik annyira konzervatívak, hogy engedhették mégis, hogy egy külföldit vegyen el? Erre azt válaszolta: a bárban, az első beszélgetésünk után, még aznap elmeséltem nekik, amivel te is érveltél. Persze ők ezeket nagyon is jól tudták és a filmes példáidon jót nevettek. Gondolom az is sokat nyomott a latba, ahogy én beszéltem rólad. De mikor hallották, hogyan beszélsz, milyen szenvedéllyel, akarattal, de mégis alázatosan, azt mondták, hogy látják benned a japánt és tisztelik a magyart. És a tökéletes feleséget.

 

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: