Ön most itt van:

Az ezerlábú szörnyeteg

Élt egyszer egy vitéz dalia, Hideszato volt a neve. Nagy volt a híre-neve a nagy bátorságáért és nem egyszer történt, hogy elverte a mikádó ellenségeit, hogy még hírmondónak se maradt belőlök.

Utra kél egy nap a kastélyából; azt se tudta merre, azt se tudta mire. Nyílas tegzét, íjas ívét vállra kapja és gondolja magában, hogy majd csak akad valami csete-patéféle.

Amint megy-mendegél, egy hosszú-hosszú hídra vezette az útja. Mély volt a folyó a híd alatt, közelében meg a tenger vize kékellett elő. Már rajta volt a hídon, amikor úgy a közepe táján egy olyan nagy kígyót pillantott meg és úgy keresztbe feküdte az útat, hogy megkerülni se igen lehetett. Sütkérezett a napon és csak lihegett a nagy melegtől.

Más emberfia már rég elfutott volna előle, de nem ám Hideszato, a nipponi levente. Kikerülni nem lehetett, hát fogta magát és szép nyugodtan átlépkedett rajta. Alig hogy túl volt rajta, egyszerre csak azt látja, hogy egy törpécske guggol a kígyó helyén. Meghajlik a törpe a dalia előtt és köszönti nagy tisztességtudással.

– Ez aztán a bátorság, ez aztán a legény, – mondja neki a törpe. – Régóta várom már a jöttödet.

– Minek neked az én jöttöm meg az én bátorságom? – kérdi tőle a dalia.

– Azt lesem mindennap – kezdi el a törpe, – hogy akad-e olyan vitéz, aki nem ijed meg a kígyóruhámtól, hanem idemerészkedik és megszabadít a nagy ellenségemtől. Eddigelé még az is elfutott, aki csak messziről pillantott meg.

– Ki a te nagy ellenséged? – kérdi Hideszato a kígyóból lett törpétől.

– Ki más lenne, mint az ezerlábú szörnyeteg, – feleli a törpe. – Ott a hídon túl egy nagy hegy, azon tanyázik a csúf szörnyeteg és jó ideje már, hogy se nappalom, se éjjelem tőle.

Egyéb se kellett a mi hősünknek, odaszegődik a törpéhez, hogy majd ellátja ő annak a ször­nye­tegnek a baját.

Legott nekiindulnak és viszi a törpe a házába, tenger alatt levő kastélyába. Hát csak a szeme-szája állt el a daliának. Olyan egy kastélya volt annak a törpe cseppségnek, hogy csupa korállal, érckövekkel meg gyöngyszemekkel volt a fala kirakva. Hát még az a sokféle hal, meg mindenféle víziállat, ahogy várták és fogadták a törpét, meg a várva-várt vendégét.

Egy fogadószobába vezették be őket és kezdődött a nagy lakmározás. Ó, az a sok drága étel, ó, az a sok finom ital. Javában folyt a nagy eddegélés, a sok iddogálás, amikor egyszerre csak olyat csattan, olyat dörren, hogy a kastély is megrengett belé. A sok hal szolga, a sok vízi inas, ki merre látott, arrafelé futott.

Kinéz a dalia a hegy felé, hát mintha ezer mécses villogna rajta és mintha ezer világosság mozgolódnék előtte.

– Jaj, az ezerlábú szörnyeteg, – kiáltja el magát a törpe és ijedtében úgy elfakul, mintha lélek se lenne már benne.

Meg se moccan a dalia, csak nézi azt a szörnyeteget. Volt is azon néznivaló jó bőven. Vagy ezer ölnyi, talán még több is lehetett a hossza, hogy kétszer is körülérte a nagy hegyet. Egy-egy oldalán ezer-ezer lába volt, ahány lába, annyi hegye, éle, és ahány hegye, éle, mind méreg­gel volt tele, az volt az a sok világító mécses.

Egyre közeledőben a szörnyeteg, már fele útján lehetett a nagy hegynek. Feláll nyugodtan a mi hősünk és kifelé indul a kastélyból, hogy nekilásson a dolgának.

Előszedi híres íját, hegyes nyílát és ha ő nem, hát három ember sem tudná felajzani, olyan nagy volt a súlya. Egyszerre csak célba veszi a szörnyeteget és ráröpíti a nyílát. Párját ritkította az ügyessége, sose tévedt még a céljával.

Neki a nyíl a szörnyetegnek, neki a homlokának, annak is a kellős közepének és amint nyíl­egyenesen beleütődik, olyat pattan vissza, mintha ércfalazatba csapódott volna. Csak úgy kongott a hangja, meg süvített a szele.

Egy másodikkal próbálkozik meg, azon mód pattan vissza az is. Észbe kap a lovag, hogy annak a szörnyetegnek csak ember nyála lehet a mérge. A harmadik nyílat húzza ki a tegzéből, az utolsót, a hegyét megnyálazza és úgy röpíti rá a szörnyetegre. Ugy átfúródott a homlokán, hogy a tarkóján ütődött ki a hegye.

Egyet rengett a föld, de még milyet; kettőt bömböltek a hegyek, de még hogyan, és egyszerre aludt ki az a sok méregmécses.

Se nem látott többet a dalia, se nem hallott. Káprázat fogta el és azt se tudta, hogy mi történik vele. A másik percben meg már arra ébredt, hogy ott ül a saját kastélyában, a saját házanépe között. Nagy tétován széttekintget és mellette a sok ajándékféle. A törpe neve állott rajtok, mind az ő kastélyából került elő.

Megnézi az egyiket, hát olyan egy ércharang, hogy négy is kitelt volna belőle. Templomába viteti a harangot, őseinek sírja mellé, az ő nagy tiszteletükre.

Kard volt a második ajándék. Olyan fényes a villogása, olyan éles a vágása, hogy jaj be sokan megemlegették még.

Harmadiknak egy páncél került elő. Ha magára öltötte és ellenség közé került vele, íj meg nyíl nem fogta, kard meg kés nem vágta.

Selyem meg bársony a negyedik ajándéka a törpének. Annyi ruha, annyi köntös telt ki belőle, hogy a házanépe mind azt hordta, még se fogyott ki belőle.

Egy nagy zsák volt az ötödik ajándék, tetés-tele finom rizzsel. Mindahányan abból éltek, pálcikákkal fogyasztották, még se fogyott ki a zsákból.

Jólétben töltötte az életét, bőségben folytak a napjai és akinek csak ruha kellett, mind őnála találta meg; akinek csak étel kellett, mind őhozzá folyamodott.

Hideszato bátorsága, abból fakadt az áldása.

 

http://www.mek.oszk.hu/15700/15728/15728.htm


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: