You are here

Martinovic Boris: Tokió titkai – Hajléktalanok

Hideg novemberi este volt, de szokásomhoz híven nekivágtam Tokió utcáinak. Nehéz ellenállni a csábításuknak – a fényeknek, az embereknek, a nyüzsgésnek –, még akkor is, ha az időjárás a lakásban akar tartani. Emlékszem, eszembe jutott, hogy még nem láttam Sindzsukut esti köntösében, úgyhogy a világ legforgalmasabb pályaudvara felé vettem az irányt, és beleindultam ámuló-bámuló túrámba. Először a legforgalmasabb utcákban bolyongtam:…


Olvass tovább!

Martinovic Boris: Tokió titkai – Restir

Tokiónak nincs igazán központja, nincs egy városrésze, ahová „centrum” feliratú táblák vezetnek, és a szelfiző turisták úgy érezhetik, hogy látták a lényeget. Nem feltétlenül azért, mert nem egy európai városról van szó, hanem talán azért, mert a méreténél fogva számtalan környéknek kialakult egy sajátos arculata, egyéni hangulata és önálló karaktere. Nem tudom, van-e az embereknek kedvenc városrésze, mert annyira különböznek…


Olvass tovább!

Martinovic Boris: A megtérés útja

Kora decemberben jártunk, és bár nem volt meleg, de éppenséggel hideg sem. Napok óta zavartalanul sütött a nap, és csak elvétve tévedt egy-egy kósza felhő Tokió égboltjára. Vasárnap később szoktunk nyitni, csak délelőtt fél tizenegykor, és ilyenkor szeretek sétálni egyet munkába menet. Azon a december eleji vasárnapon korábban keltem a szokásosnál, talán mert lefekvéskor nem húztam el a függönyt, és…


Olvass tovább!

Martinovic Boris: Tokió titkai – Odaiba

Odaiba egy nagyon furcsa hely. A Tokióba látogató külföldiek vagy nem is hallottak róla, vagy ha mégis, a kulturális sokkra vágyókat egyáltalán nem hozza lázba, azok pedig, akik vásárolni akarnak, jellemzően egy egész napot eltöltenek a Tokió-öbölben épült mesterséges sziget egyik bevásárlóközpontjában, este megvacsoráznak, majd fejenként átlagosan 3,25 szatyorral a kezükben távoznak. Tokió nagy részével ellentétben a szigeten tág terek…


Olvass tovább!

Martinovic Boris: A szél tenyerében

‒ Főnök? ‒ Tessék. ‒ Kérdezhetek valamit? ‒ Hogyne. Ki vele, Szonja. Ahogy kimondta a nevemet, abbahagytam a mosogatást, és felnéztem rá. A szeme sarkából észrevette, és ő is rám nézett. A sarokban ült, a Kalapos asztalánál, és épp kártyáztak. ‒ Mi az? ‒ kérdezte a főnököm. ‒ Semmi ‒ mondtam és elmosolyodtam. ‒ Azt hiszem, először szólított a keresztnevemen.…


Olvass tovább!

Martinovic Boris: Tokió titkai – Asylum Roasters

Bár nem szeretek általánosítani, de viszonylag nagy meggyőződéssel merem állítani, hogy mindenkinek, vagy legalábbis a legtöbb embernek szokott lenni legalább egy olyan helye egy nagyvárosban, vagy akármilyen városban, ahol úgy tud elvonulni és megpihenni, hogy közben továbbra is emberek között marad. Nem tudom megmondani, mi tesz számunkra egy helyet ilyenné, valószínűleg több dologról van szó, és valószínűleg emberről emberre különböznek.…


Olvass tovább!