Ön most itt van:

Atsushi, a magányos szamuráj Hatodik fejezet

Az országot, amely évezredekig el volt zárva a világ elől, a szamurájok uralták, akik egymás ellen harcoltak, hogy minél nagyobb vagyonra és elismerésre tegyenek szert. A hatalmi harcok átláthatatlan káoszában egy magányos szamuráj járta japán településeit. Megbüntette a bűnösöket, megjutalmazta a jókat. Sokan jótevőnek gondolták, sokan kegyetlen gyilkosnak. Senki nem tudta, honnan jött és hová tart. Csak azt tudták, hogy amerre jár igazságot és halált oszt. Ő volt Atsushi, a magányos szamuráj…

 

Edó városában a főtéren több szamuráj gyűlt össze. Ha a harctéren találkoznak, mind lekaszabolják egymást. Senki nem értette, miért rendelte őket ide Atsushi, ez a ronin. Egy olyan szamuráj, akinek se gazdája, se szolgája. Viszont mindegyiküket valamilyen sugallat arra ösztönözte, hogy megjelenjenek ezen a gyűlésen. A kámik olyan jeleket küldtek, amelyek arra ösztönözték a szamurájokat, hogy eljöjjenek ide.

Atsushi figyelmeztette Haruto-t, hogy maradjon hátul, amíg nem szólítja és utat kérve magának elindult a főtér közepe felé. A legtöbb szamuráj reflexből a kardja után kapkodott, de valamilyen láthatatlan erő megállította őket. A sinto vallás szent szellemei, a kámik ott sétálgattak közöttük láthatatlanul és megakadályozták a vérontást.

Atsushi megállt a főtér közepén.

–Szamurájok! Azért hívtalak titeket össze, hogy sógunt válasszunk!

A Szapporóból érkezett Kazuto szamuráj dühösen felkiáltott.

–Ezért kellett ide jönnöm Japán másik végéből? Választani? Atsushi! A sógunt nem válasszák! A sógun az az ember lesz, aki az összes többi szamurájt legyőzi harcban!

–Megértem a dühödet, Kazuto! De Amerikából hatalmas hajók érkeztek nemrég a partvidékünkhez. A mi kis hajóink tehetetlenek ellenük! Ha nem egységesítjük a seregeinket, Japán el fog pusztulni! Amíg mi egymást marjuk, idegen népek szállnak meg minket!

Kobe szamuráj, aki Japán másik végéből, Okinavából érkezett, dühösen ordított fel.

–És kit akarsz sógunnak? Te akarsz az lenni, Atsushi?

–Nem. Haruto legyen a sógun!

A szamurájok értetlenkedve néztek egymásra.

–Az meg ki?

Atsushi hátrakiáltott.

–Haruto! Gyere elő!

Haruto viszont nem jött. Atsushi elsétált a szamurájok között, akiket még mindig a kámik állítottak meg, hogy ne hányják kardélre. A tér egyik sarkába le voltak téve a felszerelések és az élelmiszer, amelyekkel a hosszú útról érkeztek a szamurájok a gyűlésre. Haruto ezek mögé bújt el.

–Haruto! Gyere!

–Dehogy megyek! Ezek megölnek!

–Dehogy ölnek! A kámik, a szent szellemek vigyáznak ránk!

Atsushi a kezét nyújtotta Haruto felé. Haruto elfogadta és elindult vele a tér közepe felé. A szamurájok nézték a náluk egy fejjel magasabb fiút, akinek az oldalán egy kard lógott, amelyet mindannyian ismertek. Isao daimo kardja!

–Isao fia!–zúgott át a tömegen a felismerés.

Kobe szamurájra egy pillanatra nem figyeltek a szellemek. Kirántotta a kardját és előreugrott.

–Lehet, hogy lesz sógunja Japánnak, de hogy nem ez a senki, az biztos!

Egy pillanat alatt történt. Haruto kirántotta apja kardját a hüvelyéből és leírt vele egy kört a levegőben. Kobe szamuráj összerezzent. A feje lehullott a nyakáról.

Haruto maga se értette, hogyan történt mindez. A háta mögött megjelent egy kopasz sinto pap, a homlokán egy kereszt alakú sebhellyel, amely most vörösen izzott. Amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. A tömeg először azt hitte, hogy káprázik a szeme.

A szamurájok, akik a kardjukért kapkodtak, nagyot nyeltek és nem bántották Haruto-t. Érezték, hogy itt valami földöntúli dolog történik, amelynek mindegyiküknél nagyobb a hatalma.

–Éljen a sógun!–kiáltotta Kazuto szamuráj.

A tömeg nagy része éljenzett, de akadtak páran, akik eldöntötték, hogy minden erejükkel harcolni fognak Haruto hatalma ellen. Őket nem érdekli, ha Japán elpusztul. A lényeg, hogy az ő hatalmuk megmaradjon, amíg élnek. Az ország jövője nem érdekelte őket.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: