MIL pályázat II. helyezett: Cristian Blanka: Harsogó Babilon

2013. május 2. csütörtök
Írta:

A márciusi hideg éles körmeivel kapaszkodott a szoknya alá rejtett combocskákba, ami csak fokozta Bözsike március 15-ike iránti ellenszenvét. Már megszokhatta volna az évek óta tartó márciusi fagyoskodást, mert mintha a Fennvaló is úgy rendelte volna, hiába volt március 14. napos, 15-ére a Föld mennyezete gyászba borulva tette tiszteletét az elesett székely katonák előtt.

– Tisztelegjen, aki akar, én megfagytam!

– Maradj csendben és figyeld a beszédet! – mondta Mátyás bácsi, a rezesbanda legidősebb, egyben legrégebbi tagja, aki az időjárási viszontagságok ellenére is büszkén állt az első sorban, megadva a módját prímási kötelességének. Annak idején ő biztatta Bözsikét is, hogy fújjon trombitába. Persze, Bözsikét, törékeny, de vakmerő leányka létére nem kellett sokáig biztatni: fogta s belefújt. S merthogy a fehérnépi titulushoz kiváltságok járnak, most másodprímásként kényszerült fagyoskodni az első sorban.

– Ha akarnám, se tudnék oda figyelni, minden porcikám megfagyott. Legalább ez a szél ne fújna, vagy ne állnék az első sorban, szélfogónak. Most tessék megnézni, annyian vannak, hogy egy tűt nem lehet leejteni. Nem csoda, ha a kórházak nem buknak be. Tavaly es tüdőgyulladást kaptam.

– Hej, már ez az ünnep sem olyan, mint régen volt – s közben égszínkék szemeivel végigpásztázta a zászló leple alatt áhítatos álarcba öltözött, ünneplőket. Majd mosolyt erőltetve arcára, Bözsikére nézett. – A hősök is megszenvedtek a hazáért, hát csak annak örvendj, ameddig a szél s hideg miatt kell szenvedned. Mért nem húztál nadrágot? Aki leánykodik… Az öreg folytatta volna, de a karnagy rajtra emelte kezét. Mire a gyászinduló végére értek, a hideg teljesen kifacsarta a lány testét.

– Hol volt az eszed, hogy ide a hegyre szoknyát húztál? A tavaly es lebetegedtél, mégsem tanultál az esetből. Nesze, itt van a lajbim, csavard a lábad köré legalább.

Bözsike didergő kezekkel csavarta a zöld szvettert a lába köré, majd így szólt.

– Az emberek sem tanulnak a történelemből…

– Ezt meg honnét veszed?

– Hát, amióta világ a világ, az emberek háborúskodnak jobbra-balra, s  egy csomóan meghalnak egy darab föld miatt. Aztán telik az idő, s ismét háborúskodnak, pedig igazán tanulhatnának a hibájukból. Ha az a csomó ember nem halt volna meg, akkor most ülhetnék otthon a meleg csempepadkán és játszanék jó nyugodtan.

– Közben meg hallgatnád jó nyugodtan, ahogyan apádék veszekednek. De azért csekély értelmű leányka létedre mégis csak van magadhoz való eszed, azt meg kell hagyni…

– Ez igaz. – Csodálkozott rá Bözsike megdöbbenve. –Maga honnét tudja? S közben zakója ujjába bujtatott kezével elseperte arcából szélcibálta, szőke fürtjeit.

– Mindenki tudja, hogy a nagy család szanaszét, s hogy apád iszik, oszt meg kihallatszik a veszekedés. Én mondogatom már régóta: ahol a családok gyengék, ott a nemzet áshatja a sírját. Kérdezhetek valamit, Bözsike? Aztán őszintén válaszolj ám!

– Csak tessék kérdezni, Mátyás bácsi!

– Mért a nyavalyáért nyaggatod azt a trombitát mostanában, régebben úgy fújtad, hogy csak úgy zengett bele Nyergestető, most meg úgy teszel, mint akinek kivették a tüdejét!

Bözsike szeme elkönnyesedett és fejét lesütötte.

– Hát nem szereted már fújni?

– De igen, szeretem, csak kicsit megutáltam…

– Akkor most szereted vagy utálod?!

– Pszt! – szólt rájuk a karnagy, a már feltűnő, az ünneplőket zavaró beszéd hallatán.

– Hát szeretni szeretem, – fogta suttogóra a hangját a lány, – csak mikor édesapa részeg, állandóan fújatja velem, s ha véletlenül falsot fogok, kiabál. Ma éjszaka es fújnom kellett, aztán reggel keltem, s jöttem. Hát ezért…

– Ide hallgass, Bözsike! Jól jegyezd meg, amit most mondok: ha valamit csinálsz, azt csináld szívvel-lélekkel tiszta szívedből, becsületből, vagy hagyd a nyavalyába! Megértetted-e? Úgy fújjad azt a trombitát, mintha az életed függne tőle, különben jobb is, ha otthon maradsz a csempepadkán. Ahhoz, hogy itt állj az első sorban, azt nem elég kiérdemelni. Eleget kell tenni a tisztséggel járó kötelességednek. A székely ember úgy kell álljon, mint a fenyőfa, megértetted-e? Süsse nap, vagy tépázza szél az ágait, büszkén álljon, mint a cövek, – s közben hetykén kihúzta magát, mellkasával nekifeszülve a szélnek.

– Elébb törj ketté derékba, ha kell, mintsem tövestől kitépjék gyökereidet, melyek oly sok vért már beittak e föld alatt. – Az öreg szeme könnybe lábadt. A lány azelőtt még sohasem látta ilyennek az öreg Mátyást, vagy talán soha nem figyelte meg alaposabban, pedig végtére is, 14 esztendeje, amióta csak kibújt a világra,  ismeri az öreget.

– Miért ilyen fontos ez a megemlékezés? A halott, az halott, nem igaz? Nyugodjon békében, az az ő dolga. Aztán meg mi a nyavalyáért kell háborúzni, mikor jó nyugodtan is el lehetne az ember. –tűnődött a lány.

Hosszú percekig csend volt, csak a szél suhogása törte meg a plébános ünnepi beszédét, hátára kapva a tömeg elszórt neszét és egy öreg prímás visszafojtott, lenyelt könnyeit.

– Ezek a katonák, akik ott a domb tetején nyugszanak, életüket adták a Hazáért és a Szabadságért. Az most nem számít, hogy áldozatok vagy hősök voltak-e. A holtaknak kijár a tisztelet! Honnét es tudnád te ezeket a dolgokat?! Te, aki magad es a  „modern világ”  áldozata vagy… Én, megint én, aztán ismét én, aztán meg esetleg te is! Hát ez a világ. Elfajult, én mondogatom régóta! Hova lett a becsület, a tisztesség, a tartás… ezelőtt a legények, legények voltak, nem nadrágban járó leánykák!

Bözsike sokat nem értett abból, amit az öreg beszélt, de mivel a hideg miatt amúgy sem volt kedve a szószóráshoz, csendben maradt, hadd beszélje ki magát egy sokat mondó öregember. Előbb-utóbb majd csak kifogy a mondandójából. – A történelem az élet tanítómestere, ezt jegyezd meg. Vagy ott voltak azok a babiloniak es. – Bözsike szája mosolyra görbült egy pillanatra, majd a trombitájára vésett díszes feliratra nézett, melyen az állt, hogy „Babilon”.

– Ami természetellenes, az kárhozatra van ítélve. Ha nem így lenne, még ma es állana az a Bábel torony. Aki pedig a leckét nem tanulja meg, az ismétlésre kárhoztatott. Hát így! – S hogy a lány is értsen valamicskét ebből az egészből, hozzátette: – Úgyhogy ne csodálkozz, ha esment tüdőgyulladást kapsz. Majd folytatta előző gondolatmenetét nagyot sóhajtva: – Egy sánta lábú vén fecske nem csinál tavaszt. – S bal lábát kissé megbiccentve, reményvesztetten tovabámult a tűlevelű rengetegbe.

Az öreg szemében most már valóságos tűzként lobogott a fájdalom. Az egy életen át tartón ketrecbe kényszerült szörnyecskék, szétzúzva ketreceiket, tomboltak az öreg lelkének minden zugában, megsemmisítve a gyémántként ragyogóra csiszolt lélek sokszor darabokra hullott és összerakott darabkáit. S mire az emlékmű koszorúzására került a sor, az öreg trombitája már remegve, élettelenül szólt, pedig tiszta erőből fújta.

A koszorúzás lejárt. Székelyruhás legény állt büszkén kihúzott mellkassal a mikrofon előtt, s erőteljes hangjától zengett az egész nyereg: „Csíkországban, hol az erdők/ zöldebbek talán, mint máshol / ahol ezüst hangú rigók / énekelnek a nagy fákon,…”

A vers hallatán, már nem volt könnyeknek maradása, még az ég is könnyezni kezdett. Mátyás bácsi kivörösödött szemekkel, kifulladva támaszkodott Bözsike gyenge vállára.

– Gyere, segélj, le kell ülnöm.

– Mi a baj,  rosszul érzi magát, Mátyás bácsi?

– Egy kicsit elhagyott az erőm. – S közben Bözsike a lábáról lecsavart zöld szvetterre ültette az öreget, kissé a zenekar háta mögé rejtőzve a kíváncsiskodó szemek elől. A karnagy arckifejezésével kérdezte, hogy mi a baj, mire Mátyás bácsi egy legyintő kézmozdulattal jelezte, hogy jól van, csak megpihen egy pillanatra. Lélegzetvétele egyre nehezedett és hangosabb lett, arca vörösödött, szája elkékült. Bözsike rémülten ölelte át az öreg vállát.

– Jól van, Mátyás bácsi?  Ugy-e, nem miattam? Talán valami rosszat mondtam?

– Nem, nem miattad, Bözsike…nem miattad. Idehallgass! – Görcsösen megragadta Bözsike gyenge karját. A lány pedig kikerekedett szemekkel leste Mátyás bácsi szavait, és jobban figyelt, mint valaha.

– Tiszteld a holtakat… Bözsike. – Hangja elcsuklott, teste pedig oldalra dőlve terült el a lány gyönge karjaiban. A zenekar hamar köréjük gyűlt, eltakarva őket a kíváncsiskodók elől. Nemsokára mentősök érkeztek a helyszínre, de hiába. A lány könnyes szemekkel nézhette végig Kovács Mátyás, 78 éves özvegy prímás, a sors keze által sokszor kegyetlenül sújtott öreg távozását, amint a szél elkapta, hátára vette kilehelt lelkét, és vágtatott vele az örökkévalóságba.

– Most mit csináljunk, tanár úr? – Fordultak aggódva, földre szegzett tekintettel a karnagyhoz a fúvósok.

– A himnusz van még hátra, valahogy elfújjuk, aztán haza megyünk. Bözsike, most te viszed a prímet.

– Én? De, hiszen azt Mátyás bácsi szokta!

– Hát, most te fogod. Szedd össze magad, ne pityeregj, mint egy leányka!

– De hiszen az vagyok! – mondta a lány kivörösödött szemmel, az eseményektől sokkos állapotban, szipogva.

– Te most a prímás vagy az első sorban, megértetted-e?! Hát, ahhoz tartsd magad. Egy, két, há és…

Bözsike fülében az öreg szavai csengtek: „Tiszteld a holtakat!” És a mondattól bátorságot, erőt kapva fújta „Babilon” feliratú trombitáját, úgy, mint még soha azelőtt. Szívvel-lélekkel és büszkén állva, mint a fenyőfa, ahogyan Mátyás bácsi meghagyta neki. Már nem gondolt se hidegre, se szélre. Harsogott „Babilon”, zengett a Nyereg, de beleremegtek még a kopjafák is.

Borsos Erzsébet akkor még nem tudta, hogy utoljára vette kezébe trombitáját. Csak miután elhalkultak a Himnusz utolsó akkordjai, eredtek el a könnyei. Sokáig nem tudta abbahagyni a zokogást. Amikor hazaért, a fiók mélyéről előkotort egy gondosan összehajtogatott selyempapírt, belegöngyölte a féltett hangszerét, és a szekrény aljába rejtette. De a trombita hangja évek múltán is ott csengett – sosem tudta eldönteni: a fülében?… a lelkében?…


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...