You are here

Arany Sas Díj pályamű (2013): Crislod: Pista evangelizációja

 

Pista vézna, étvágytalan gyermek volt. Nagy katolikus családból származott. Vasárnaponként mindig eljárt a templomba lelkiekben gyarapodni, elsőáldoznia kellett, elvárták tőle. Ment is céltudatosan, de őt sosem kapta el a hév, mint más gyermeket. Nem szívesen ministrált, s nem is repdesett az örömtől, ha kapott két szem cukorkát. Pista úgy járt a templomba, mint öreg gazda a mezőre, kötelességből.

– Itt van ez a gyönyörű könyv. Ezt adja a nagymamád, elsőáldozásod alkalmából. – nagyanyja végigsimogatta a vézna gyermek kis fejét és ujjaival megbabrálta kócos tincseit. Lehajolt és homlokon csókolta. – Őrizd meg és olvasgassad esténként. Megnőttél, Pistukám! – elcsuklott a hangja és kedvenc unokáját  megölelve, halk sírásba kezdett.

– Köszönöm. – mormogta halkan a gyermek. Miután kiszabadult a nagymama szerető öleléséből, megforgatta a kis fekete könyvet.Szép bőrkötésű könyv volt, s ha végighúzta az ujjait rajta, apró domborulatokat érzett. A domborművecskék aranysárgára voltak festve. Lenyűgözte a gyönyörű, fekete bőrből készített könyv. Gondosan kinyitotta. Szivarpapír-vékony lapjain kis méretű, alig elkülöníthető betűsorok zsúfolódtak. Az első oldalra fordította és hangosan olvasta:

– A Szent Biblia… – ezzel becsukta a könyvet, s mint aki a szomszédjával fut éppen össze s köszönés után továbbáll, úgy Pistuka is bevágta a könyvet a hóna alá s tovább indult.

Elsőáldozása után is megtartotta templomjáró szokását, merthogy ez csak egy szokás maradt nála. Valahogy nem adódott meg a lehetőség, hogy kibújjon alóla. Nem is kísérletezett, sosem tette szóvá. Végül is elvárták tőle. Tulajdonképpen nem is zavarta, amúgy is ment mindenki, így sodródott ő is. A templomban elmélázott a plébános mondatain, meghányta-vetette a gondolatokat, olykor magában hümmögött egyet-egyet. Aztán a méhekre gondolt, s ilyenkor eszébe jutott a fonott kasban élő méhcsalád. Nagyapjától örökölte, az volt a kedvence. A pej kanca is eszébe jutott néha és a cseperedő csikó is, amelyet lassan már lehetett tanítgatni. Így teltek a gyermekévek, egymás után, sok munkával, egyhangú pergésben. Mire fiatalemberré  cseperedett, besorozták leventekatonának. A nagymama készítette a batyut. Be is pakolt mindent gondosan. Különösen figyelt a válogatós legény elemózsiájára. Mikor végzett, így szólt:

– Hát a könyvet ne felejtsd el! – A nagymama számára más könyv nem is létezett, így nem is nevezte másképp.

– Na, azt ne felejtsem itthon! – Pista bement a szobába és a szekrényről leemelte a bőrkötésű, fekete könyvet. Azóta sem sokat olvasott belőle, de ragaszkodott hozzá. A nagymamáját nagyon szerette és már régóta tudatosan igyekezett a kedvében járni, örömet szerezni neki. Sosem bántotta meg, mindig úgy cselekedett, ahogy a nagymama kívánta.

A fekete könyv bekerült a batyuba. Megpuszilták egymást. Sorra elbúcsúzott a szüleitől, majd újból visszatért a nagymamához:

– Írok majd lapot.

– Ügyelj magadra! Egyél meg mindent, amit adnak!

– Ügyeljen az egészségére! – mondta Pista, majd egy utolsó ölelés után sarkon fordult és kiment a kapun.

Zajgott a háború. A 13-as székely határőr-zászlóalj Csobános mellett állomásozott, amikor a Csíki havasokat elérte a front. Pista itt esett át a tűzkeresztségen. Néhány napig lövöldöztek, robbantottak. Nem sokat értett az egészből. 1944. szeptember 9-én parancsba kapták a visszavonulást. Sodorta a honvédcsapatokat az orosz. Sodorta hónapokig, falvakon át, élelem nélkül, erőltetett menetben. Egész Erdélyt átszelték. Mire tizennyolcadik évét betöltötte, már Nyíregyházát is elhagyták. Prügy határában társaival együtt esett orosz fogságba.

Teherszállító vagonokba rakták, majd hosszú hetekig szállították őket. Egy fagyos januári hajnalban érkeztek meg a dnyepropetrovszki lágerbe. 1600 foglyot hajtottak be a tábor épületeibe. Megfagyva, koszosan és kiéhezve léptek át a szegesdrótokon túli világba. Pajtákra emlékeztető, hosszú téglaépületek sorakoztak egymás mellett. Az ablaknyílásokat deszkákkal szegezték be, a tető pala-lapokból állt. Az épületek mennyezete hiányzott. A cserepek alá szalma volt bepréselve, szigetelésként. Alvás céljára háromszintes priccseket rendeztek be, köztük keskeny réseket hagytak. Benn sötét volt.

A pirkadatban az ukrán puszták kelet felől vöröslöttek. Túlvilági, ibolyás árnyalatok színezték a kopár, szélseperte, hófoltokkal tarkított kietlen tájat. Acélos hangja volt a reggeli szélnek, fájdalmasan nyikorogtak a deszkaablakok. Ekkor került elő legelőször a fekete könyv. Egybeolvadt az épületben makacsul megbújó sötétséggel. Pista végigtapogatta, végigsimogatta, hosszasan cirógatta a domborművecskéket, mint a nagyanyja egykor, amint ujjaival a hajában babrálva kényeztette. Az aranysárga részletek nem látszottak. Ráhajolt, majdnem megölelte, majd félve kinyitotta, mintha csak azt akarná, hogy senki más ne lássa.

– Mid van? – kérdezte a szemben fekvő fogoly.

– Áhh… legyintett Pista, de mást nem mondott, csak zavartan mutatta a könyvet.

– Nagy kincs ám az! Életben tarthat az még téged!

A nappalok rövidek voltak, az éjszakák pedig annál hosszabbak. Az étel kevés volt és rossz. Sokan elhulltak az érkezésüket követő hetekben. Az úton betegedtek meg. Tüdőgyulladás vagy gyomorbaj. Minden éjszaka meghalt valaki. Akik kibírták azt a telet, már reménykedhettek. Ahogy tavaszodni kezdett és enyhébbre fordult az idő, a láger lakóit kivitték dolgozni. Volt, aki az átrakodó telepen dolgozott, más a Dnyeper-parti kohónál vagy épp a sztyeppéken, a cukorrépa- és a dohányföldeken végzett mezei munkát. Pista a rakodótelepen hordárkodott. A napok itt egyhangúan teltek: reggel ébresztő, evés, indulás, munka, egy sovány ebéd, munka, visszaindulás, esti beszélgetések, élcelődés, bágyadt fáradtság és alvás. Majdnem gondtalan időszak volt ez az ukrán nyár.

De a sztyeppéken hamar megjött az ősz. A száraz és forró keleti légáramlatokat egyre gyakrabban váltották fel északról süvítő viharszörnyek. Még október elején lehullott a hó. A következő tavasz oly messzinek tűnt. Előjöttek a múlt téli démonok. Ibolyás színű gyötrődés és mély, szurkos állagú félelem bújt a lelkekbe. Pistának azonban batyujában rejtőzött a remény. Irigyelte is mindenki érte. Aztán egyre nehezebbre fordult a tél. Az élelem-fejadagok csökkentek. Ha az ellátás akadozott, olyan is volt, hogy napokig nem kaptak semmit. Hitük egyre kisebb lett. Egyesek éjszakánként üvöltő őrületben szaladtak ki a barakkajtón. Ha nem hozták azonnal vissza az őrök, sosem látták már őket. Mások görcsös sírásba kezdtek, zokogtak, mint a rémült kisgyerekek.

– Itt halunk meg mind! Sosem fogunk hazatérni…

– Dehogyis nem. Hazaérünk! Ha így beszélsz, tényleg nem fogsz – mondta Pista, és kihúzta párnája alól a fekete könyvet.

– Adj még egy lapot a könyvedből! Itt van ez a darab kenyér. Ennyit tudok adni cserébe.

Pista kinyitotta a könyvet, a legelső laphoz fordította, majd gondos, kimért mozdulatokkal kiszakította és a szemben ülő embernek adta, míg a másik kezével a kenyérdarab után nyúlt. Túl értékesnek bizonyult a fekete könyv ahhoz, hogy kiadja a kezéből. A megnyugvást, a lelki békét kereső társak mindig élelemmel fizettek.  Hol egy darab kenyeret, hol az ebéd-adagjukat adták át egy-egy lapocskáért cserébe. Pista jól élt, minden nap bőségesen evett. A lapokat gondosan beosztotta, egynél többet sosem adott el egy nap. Megfontolt volt és előrelátó. A Szentírás szivarpapír vékonyságú lapjaiból ugyan rengeteg volt, de Pista tudta, hogy sok hónapig maradhatnak még. Így is történt. Még két telet húztak le a lágerben. Közben a lapok száma fogyott, értékük egyre nőtt. Már ketten vagy hárman is összepótolták ebédjüket, egy  lapocskáért cserében átadták Pistának. Így teltek a napok a lágerben. Pista „evangelizálta” az embereket,  akik egyre éhesebbek, betegebbek lettek. A „hitet” gondosan kiszámított adagokban, kenyérért osztotta. Mindig elölről tépett ki egy lapot és minden nap csak egyet. Ahogy a lapok száma fogyatkozott, úgy az emberek is fogytak mellőle.

Mikor az ott töltött utolsó tavasz egyik reggelén kisorakoztatták őket, már csak 32-en maradtak. Egy orosz tiszt állt velük szemben.

– Új ruhát kaptok. Vegyétek fel! A dolgaitokat szedjétek össze! Indultok haza! – keze a láger melletti vasúton tolató szerelvényre mutatott. Olyan hirtelen következett be ez a váratlan esemény, hogy az a három év, amit maguk mögött hagytak, majdnem valószerűtlennek tűnt. Mintha sosem létezett volna. Az új ruhákban pompásan festettek ott 32-en. Olyan mosolygós volt a hangulat, hogy már-már bánni kezdték távozásukat.

A szerelvényen csendben kuporogtak. Pista elővette a fekete könyvet. Végigsimította, mint ahogy mindig is szokta. A beszivárgó fény megcsillant az aranysárgás domborművecskéken. Kinyitotta, és mosolyogva kezébe vette az utolsó megmaradt lapocskát. A beáramló fénynek köszönhetően, itt már tudta olvasni. 1020. Az oldalszámon akadt meg a tekintete. Talán életében először betűzte a gyönyörű fekete könyv apró sorait.

„13. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és az utolsó.

14. Boldogok, a kik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához és joguk legyen, hogy bemehessenek a kapukon a városba.

15. De kinn maradnak az ebek és a bűbájosok, és a paráznák, és a gyilkosok, és a bálványimádók, és mind a ki szereti és szólja a hazugságot […]

– Hadd el! Ne olvasd! Eddig sem segített az semmit rajtad. Add ide azt az utolsó lapot is. – szólt egy sápadt, beesett arcú bajtársa, miközben görcsösen köhögött.

Pista abba hagyta az olvasást, gondosan kitépte és átnyújtotta az utolsó megmaradt lapot.

– Ezt már ingyen adom. – mosolygott.

A másik precízen kettétűrte és középen elszakította. Felét betette a zsebébe. A batyuból egy tasakot vett elő, abból még az ukrajnai dohányföldekről gyűjtött, kellemes illatot árasztó leveleket emelt ki. Az évek alatt kifinomodott mozdulatokkal felcsavarta a lapocskát, megnyálazta a végét, és egy agyongyötört gyufásdobozt előkaparva, rágyújtott.


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: