Arany Sas Díj pályamű (2013): BGaby96: Vak voltam, s már látok végre…

2013. június 17. hétfő
Írta:

Mindnyájunk számára mást jelent a tökéletes élet. Azonban csak egy megoldás létezik, hogy megkapjuk azt: a céljaik elérése. Először a kisebb, rövidtávú, végül a legfőbb álmainkat kell valóra váltanunk ahhoz, hogy elmondhassuk: igen, megcsináltam! Már kisgyermekként elkezdjük tervezni a jövőnket. Ám az évek múlásával a hangsúly nem csupán a legnagyobb dolgokon lesz, egyre fontosabbá válnak a kisebbek is. Természetesen attól még, hogy nem válik minden valóra, amit 10 évesen elterveztünk, minden esélyünk megvan a teljes boldogságra. Ez nem azt jelenti, hogy mindig nevetni, örülni fogunk, bizony lesznek hullámvölgyek, de a „teljes”szó mindezt magába foglalja. Előbb-utóbb abba is beletörődünk, hogy nem lesz belőlünk király, hadvezér vagy éppen varázsló. Sajnos a legtöbb esetben a külsőségek fontos szerepet kapnak életcélunk leírásakor. Van, akinél ez egész élete során így marad, ugyanis ezek a dolgok sok esetben fontosak lehetnek. Viszont ha kellő akaraterő és elhatározás szorult belénk, érdemes más, szemmel talán nem látható értékek után kutatnunk. Hiszen a valódi boldogsághoz vezető rögös út során a legjobban belülről, lélekben és gondolkodásban kell megváltoznunk és át kell értékelnünk a világot. Rendkívül szerencsésnek mondhatom magam, mert még éppen időben sikerült megtennem. Nem állítom, hogy könnyű és fájdalommentes volt, de egyáltalán nem bántam meg. A történetem egy szeptemberi délutánon kezdődött, utolsó gimnazista évemben, 3 hónappal a 18. születésnapom előtt. Azon a napon az őszi napsugár ereje picit felmelegítette a levegőt, még a madarak is csicseregtek, mintha búcsúztatnák a nyarat. Boldogan siettem hazafelé a parkon keresztül, hiszen a szép időjárás még szebbé tette az amúgy is csodálatos napomat. 100%-os dolgozatot írtam az I. Világháborúból és a tanár is biztatott, hogy jó esélyeim vannak a felvételihez. Már 8.-os korom óta a jogi egyetemre készültem, ezért rengeteg energiát fektettem a történelembe, és latint is elkezdtem tanulni. Az álmom az volt, hogy sikeres ügyvéd legyek, és élvezhessem az ezzel járó előnyöket. Mindig is imponált a magabiztosságuk és a ravaszságuk. Amellett, hogy a munkát izgalmasnak találtam, a fizetés is vonzott, amit már gondolatban számtalanszor elköltöttem. Elég nagy igényeim voltak: hatalmas ház szökőkúttal a kertjében, tóparti nyaraló, csodás autók, ékszerek, egzotikus nyaralások. Persze a szüleimnek is szerettem volna meghálálni mindent, hiszen ők is rengeteget dolgoztak azért, hogy eljuthassak idáig. Én is teljesíteni akartam minden kívánságukat, édesanyámnak az összes lehetséges kényeztető kezelést megadni, apukámnak pedig egy veterán motorgyűjteményt venni, amire már kis srác kora óta vágyott. Ahogy elképzeltem a boldogságtól sugárzó arcukat, elszántságom is nőtt. Elhatároztam, hogy otthon még részletesebben utána olvasok a római jognak. Ezek futottak végig az agyamon, miközben gyors léptekkel sétáltam hazafelé a színes falevelekkel takart úton. Egy pár méterrel odébb ismét megpillantottam a fiatal lányt. Nyár végén láttam először itt a parkban, mindig a galambokat etette. Körülbelül velem egyidős lehetett, hosszú, fekete haja volt, és napszemüveget viselt. Magam sem tudom miért, talán a kíváncsiságtól vezérelve lassan elindultam felé. Amint közelebb értem, megpillantottam a földön a kenyérrel teli táskát és a mellette fekvő fehér botot. Biztos érezte, hogy van valaki mellette, mert miután egy marék morzsát szórt a madarak felé,felém fordult,és bizonytalanul megszólalt:

– Szia!

– Szia! – mondtam barátságosan. – Zsófi vagyok.

– Én Kamilla. Tudod, minden nap délután felé kijövök ide és enni adok ezeknk a szép madaraknak. A legjobb kikapcsolódás.

– Értem. És hány éves vagy? Iskolába jársz?

-16 éves vagyok. Igen, járok egy speciális iskolába. 12 éves koromban veszítettem el a látásomat egy baleset során. De már szinte teljesen hozzászoktam ehhez az élethez.

– Biztos nagyon nehéz lehetett. Én sosem tudnék alkalmazkodni hozzá,vagy rengeteg időbe telne.

– Minden olyan, amilyennek gondoljuk.

– Ebben teljesen igazad van. Igyekszem én is így gondolkodni.

– Akkor jó. Hidd el, nagyon sokat segít a pozitív gondolkodás. Most azért te is mesélj magadról valamit.

-17 éves vagyok és ez az utolsó évem a gimiben. Érettségi után a jogi egyetemre szeretnék menni és ügyvédi diplomát szerezni. – Szinte olyan nagy büszkeséggel beszéltem róla, mintha már az utolsó szemeszteremet kezdtem volna, hiszen ez volt a legfontosabb az életemben. Legalábbis én így gondoltam és azelőtt akárkinek meséltem róla, elismerően bólogattak és sok szerencsét kívántak. Ezért is lepődtem meg akkor Kamilla válaszán, amivel ma már teljesen egyetértek.

– Na, én a jogi karra nem mennék semmiképp. Az ügyvédi pálya az egyik legkeményebb. Persze vannak könnyebb ügyek is, de a durva esetek sokasága kiöl az emberből minden empátiát, együttérzést. Az összes bűnügyben csak a kihívást látja egy idő után és fel sem fogja a súlyát.

– Már ne haragudj,d e arról említést sem tettél, hogy az ügyvédek rengeteget segítenek másoknak és nagyon empatikusak! És nem mellesleg nagyon jó a fizetésük is, amit aztán a családjukra is költhetnek. – fakadtam ki dühösen.

– Az ártatlanok védelme valóban szép és nemes, de a munka sajnos nem csak erről szól. Ugyanis vannak olyan esetek, amikor a feladatuk egy gyilkos vagy egy pedofil védelme, és kiskapukat kell keresniük a büntetés enyhítése érdekében. A nagybátyám is ügyvéd. A pályája elején egy türelmes, segítőkész, becsületes ember volt, most pedig olyan,mintha kicserélték volna. Ezeket az erényeket leváltotta a pénz és a hatalomvágy. Semmiképp sem szeretnélek elrettenteni, ezt vedd inkább egy jó tanácsnak. Az nagyon szép gesztus, hogy a szeretteidre is gondolsz, de a valódi értékeket nem pénzben mérik. -A mondandója végén barátságosan rám mosolygott, én pedig kelletlenül csak ennyit mondtam:

– Bár ebben is van némi igazság, nem értünk teljesen egyet. Most ha nem haragszol, mennem kell, még nagyon sok a teendőm holnapra.

– Persze, menj csak! Örülök,hogy megismerhettelek, és remélem azért még meglátogatsz. – felelte Kamilla.

– Nagyon örültem én is. Természetesen ha újra találkozunk, még beszélünk. Azért köszönöm a segítséget. – Emlékszem, a kezdeti felindultságom után megbékélve indultam hazafelé. A következő hetekben töretlen erővel és kitartással vetettem bele magam a tanulásba, legfőképpen a történelembe. Azonban nem kerülte el a figyelmemet az sem, amit Kamilla említett a számomra legideálisabb állás árnyoldaláról. Megfordultak olyanok is a fejemben, hogy az ügyvédeket meg lehet venni, bizonyos helyzetben elvesztik önálló akaratukat és méltóságukat. A kliensüket nem hűségből támogatják, hanem a honoráriumért. a bűnözők pedig sok esetben valóban az ügyvédeknek köszönhetően kapnak enyhébb büntetést. De hát minden munkának van árnyoldala, és akkor még ezek eltörpültek számomra a temérdek előny mellett. A rengeteg teendőm mellett sajnos teljesen megfeledkeztem Kamilláról, eszembe sem jutott, hogy mennyire örülne egy kis társaságnak. Azon a fárasztó októberi napon gyanútlanul léptem be külvárosi házunk ajtaján. Édesanyám a konyhában ült, arca kicsit gondterheltnek tűnt.

– Szia, anya! Milyen volt a napod? – Gondoltam, neki is nehéz napja volt, mert halkan csak ennyit mondott:

– Szia, kislányom! Apád beteg.

– Szegény! Főzök neki egy teát.

– Sajnos komolyabbról van szó, mint egy egyszerű megfázás. – felelte, majd keserves zokogásban tört ki. – Édesapád rákos. – Először fel sem fogtam, amit mond,aztán le kellett ülnöm, mert elszédültem.

– Ez lehetetlen! Hiszen semmi jelét nem láttam annak, hogy rosszul lenne!

– Nem mutatta, mert nem akarta, hogy megijedj. Sajnos már egy ideje sejtettük, de nem akartunk feleslegesen felzaklatni, gondoltuk,majd elmondjuk akkor, ha már biztos. Bíztunk benne, hogy valami más, de ma közölte velünk az orvos a diagnózist: csontvelőrák. Mivel nem fedezték fel időben, a túlélésre nagyon kicsi az esélye, örülhetünk, ha egy éve van hátra. Ő ragaszkodott hozzá, hogy próbálják meg a kezelést, mert küzdeni akar, semmiképp nem adja fel, mert nem szeretne itt hagyni minket. Jövő héten kell befeküdnie, akkor kezdik a kemoterápiát. – Fogalmam sem volt, mit csináljak, legszívesebben a földhöz vágtam volna valamit, vagy ordítottam volna, de tudtam, az sem segítene. Ezért odamentem anyukámhoz és átöleltem. Néhány percig álltunk így csendben, majd amikor éreztem a vállamon a könnyeket, én is sírni kezdtem. Amikor este felmentem a szobámba, olyan tanácstalanságot éreztem, amilyet talán még soha. Fogalmam sem volt, mit tehetnék, hogyan segíthetnék a legtöbbet. Legszívesebben elküldtem volna édesapámat egy jó nevű európai magánklinikára, ott biztosan sikeresebb kezelést kaphatott volna. Hirtelen eszembe jutott, amit Kamilla mondott arról, hogy az igazán fontos dolgok nem megvehetőek. Erről akkor azt gondoltam, hogy csak egy jól megfogalmazott közhely, hiszen csak a pénz segíthetne megmenteni apukám életét. Ettől kicsit elszántabb lettem, ezért elővettem a történelemkönyvemet, hogy a másnapi órára is maximálisan felkészüljek, azonban az első három mondat után kellemetlen meglepetés ért:egy szót sem értettem abból, amit olvastam. Ettől a felismeréstől újra erőt vett rajtam a zokogás és végül álomba sírtam magam. Következő nap az órákon nem tudtam koncentrálni, a mikor felszólítottak, azt sem tudtam,hol tartunk. Délután elkeseredve indultam haza az aznapi kudarcoktól és az otthon történtekről. Aztán a parkban megláttam Kamillát, amint az egyik padon ült és zenét hallgatott. Bizonytalan léptekkel indultam oda hozzá, hiszen eszembe villant, hogy nem tartottam be az ígéretemet és nem látogattam meg. Legnagyobb meglepetésemre barátságosan köszöntött, nyomát sem láttam számonkérésnek vagy szemrehányásnak. Beszélgettünk néhány szót, megkérdeztem, milyen volt neki a napja az iskolában, majd amikor ő érdeklődött rólam, mindent elmondtam, ami előző nap történt. Nagyon jólesett, hogy kiönthettem valakinek a szívem. Csöndben végighallgatta, majd a vállamra tette a kezét, és azt mondta:

– Szerintem anélkül is sokat tudsz segíteni a szüleidnek, hogy egy méregdrága klinikára utalnád be apukádat. Gondolj bele, akkor milyen ritkán láthatnád. Amivel a legtöbbet tudsz most segíteni, az az, hogy mindenben támogatod őket. Anyukádat meghallgatod, próbálod megnyugtatni, édesapádnak pedig segítesz, amiben csak tudsz. A legnagyobb segítség, ha a kórházban minden nap meglátogatod, beszélgetsz vele és mesélsz sokat neki. Ennél többet nem tudsz csinálni, de nem is kell, hiszen a legértékesebb dolgok ezek, a gyógyulásban is segítik, de ha esetleg nem alakulnának jól a dolgok, élete utolsó időszakát széppé teszik. – Miután Kamilla ezt elmondta, rájöttem, hogy teljesen igaza van. Nagyon meghatott, hogy ilyen sokat segít, pedig alig ismer. Ismét elérzékenyültem, halkan sírni kezdtem. Reméltem, hogy nem hallja meg, nem szerettem volna ilyen sebezhetőnek tűnni. Bár a könnyeimet nem láthatta, valahonnan megérezte, mert egyik kezével tétován keresni kezdte az enyémet és megszorította.

– Bele sem merek gondolni,m ilyen lehet most neked. Nekem a legnagyobb rémálmom, hogy elveszíthetem a szüleimet. Én nem bírnám el ezt a terhet, még a gondolatát sem, te viszont sokkal erősebb vagy, különben a Sors nem állította volna eléd ezt az akadályt.

– Én sem vagyok erős, legalábbis nem akarok az lenni! – fakadtam ki dühösen.

– Sajnos ezt nem mindig tudjuk eldönteni, az egyetlen, amit tehetünk, hogy alkalmazkodunk a kialakult helyzethez. Én is ezt tettem 4 éve, a szörnyű baleset után. Nehéz volt, de megérte, mert némi büszkeséggel tölt el, hogy úrrá tudtam lenni a helyzeten.

– Teljesen igazad van. El sem tudod képzelni, ezzel mennyit segítettél és milyen sok erőt adtál. -A könnyeimet már nem tudtam visszatartani, de nem is akartam. Én is megfogtam Kamilla kezét és csal sírtam, kizárva a külvilágot. Ettől a naptól kezdtem teljesen átértékelni a világot és azt, hogy mik a valóban fontos dolgok. Rájöttem, hogy teljesen igaz, amit Kamilla az ügyvédi karrierről mondott, és talán mégsem olyan fontos a jogi egyetem. Az elkövetkező időszakban ahelyett, hogy lázasan készültem volna az érettségire, mint a legtöbb osztálytársam, ezt az energiát arra fordítottam, hogy a szüleimet támogassam, a hogyan ők is tették, ha szükségem volt rá. Tanítás után egyből rohantam be a kórházba apukámhoz, főztem neki, felolvastam a sporthíreket, ha nem volt hozzá ereje, hogy maga olvassa el. Szörnyű volt látni, hogy hetek alatt mennyire legyengült, az utolsó időben már felállni sem tudott. De ő mégis küzdött, én pedig biztattam, hogy minden rendbe fog jönni, hogy meg fog gyógyulni. Sajnos, ahogy telt az idő, egyre kevésbé hittem el, hogy így lesz. A leletek többsége minden kezelés ellenére pozitív lett. Amikor javult egy kis időre az állapota, anyukámmal minden erőnkkel ebbe a halvány reményfonálba kapaszkodtunk. Persze neki is sok segítségre volt szüksége, nagyon legyengült, alig evett valamit. Az a néhány hónap minden perce arról szólt, hogy erőnkön felül támogattuk apát, otthon pedig egymást. A legnagyobb ajándék az volt, hogy együtt tölthettük a karácsonyt és az Újévet meghitt otthoni környezetben. Talán nagy hiba volt, de kezdtük elhinni, hogy minden rendbe fog jönni, és még sok ilyen szép ünnepünk lehet együtt. Azonban januárban édesapám állapota rohamosan romlani kezdett, az utolsó hetekben már beszélni sem tudtunk vele, mert nem volt magánál az erős fájdalomcsillapítóktól. A lelkem mélyén azért tudom, érezte, hogy mellette vagyunk. Végül egy hideg februári napon végleg eltávozott közülünk a mennyországba. Oda, ahol már semmi nem fáj, vége a küzdelemnek, a harcoknak. Édesanyám az utolsó pillanatban is foghatta a kezét. Az orvosok mondták, hogy nagyon meglepődtek azon, hogy ilyen sokáig bírta, ők nem jósoltak volna neki ennyi időt. Az életét valószínűleg nem a kezelések hosszabbították meg, hanem az, hogy a szeretteivel tölthette utolsó perceit is. A temetésre Kamilla is eljött, és olyan közel kerültünk egymáshoz, mint azelőtt még soha. Az iskolát nagyon elhanyagoltam, de egyáltalán nem bántam meg. Jövőre újra érettségizek, és a jogi kar helyett a pszichológiára jelentkezek, hogy azokon segíthessek, akik tényleg rászorulnak. A legfontosabb dolgokra Kamilla tanított meg, és ehhez egy élet nem lesz elég, hogy megháláljam. Hiszen ő segített megmutatni, hogy mik is a valódi értékek. Nem kívül kell keresni őket, hanem saját magunkban. Rájöttem, hogy a hűség, a kitartás, a megértés,az önzetlenség és hogy támogatjuk azokat, akiket szeretünk, sokkal többet ér,mint a szép ház és a drága autók. Csakúgy, mint a szüleimnek az, hogy mellettük voltam és támogattam őket, és apukámnak is sokkal többet ért a kézfogásom, mint bármilyen motorgyűjtemény. Ha nem ismertem volna meg Kamillát, ezekre talán soha, vagy csak akkor jöttem volna rá, amikor túl késő lett volna. Ő adta vissza a látásomat, hiszen idáig kettőnk közül én voltam az, aki valóban vak volt. A valódi értékek ugyanis a szem számára láthatatlanok. Ahogy Antoine de Saint-Exupéry is mondta:”Jól csak a szívével lát az ember”. Így a valóban értékes dolgokat sokszor nehezen vesszük észre. Még nagyon sokat kell tanulnom, hogy később aztán elmondhassam: igen, gazdag vagyok. És ezt a gazdagságot igyekszem megosztani mindenkivel, főleg azokkal, akik fontosak számomra. Most itt állok egy gyönyörű tóparton, nézem, ahogy a Nap lemenő sugarai megvilágítják a hullámzó vizet. Látom, ahogy egy kacsa úszni tanítja kicsinyét. Ez a csodás pillanat teljesen elbűvöl, igyekszem kiélvezni minden pillanatot. Becsukom a szemem, érzem, ahogy a sugarak melegítik az arcomat, és hallom a víz csobogását. Próbálom ezek alapján, a szemem nélkül elképzelni a képet, és most érzem csak igazán: „vak voltam, s már látok végre….”

 


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...