You are here

Arany Sas Díj pályamű (2013) – Varga Imre Lajos: Mire megvirrad

A megszokás eltompítja az embert. Amit nap-nap után maga körül lát, az lassan olyan természetesnek, magától érthetőnek és főleg megváltozhatatlannak tűnik, hogy már-már érzelmek nélkül szemlélhető. A mások nyomorúsága mindennapjaink elválaszthatatlan része lett. Néha még bosszantó is a tolakodás, a koldulás ezernyi módja, a szél és esővédett zugokba leterített hullámpapíron vegetáló, félig állati lét. A Határ úti aluljáróban a falak mellett, de egymástól azért tisztes távolban nyolc, vagy tíz ilyen territórium van. Mind különbözik a másiktól felszereltségében, gazdáik személyében egyaránt. A külvilágra vezető lépcsőtől nem messze – ez a legjobb hely, mert itt még nagy az adakozási kedv -, ül a vak zenész, és kopott szintetizátorán mély átéléssel játssza a Székely Himnuszt. A lába előtt fekvő dobozba, amelyet mellette ülő társa kitartóan figyel, sűrűn hullik az aprópénz.      Szemben a kutyás irigykedve nézi, de ő a kijárati oldalon szerzett magának helyet, és a sietősen kifelé tóduló tömeg nem annyira adakozó. Különben is az egyenes vonalban haladó embersor a lépcsőnél kényszeredetten megtörik, mert a lépcsőn ülő félrészeg öregasszony hangosan szidja a jó édesanyjukat. Ki közömbösen, ki megvetően vet rá egy pillantást, mielőtt felcaplat a térre vezető, hólétől és eldobott hulladéktól szennyes lépcsőfokokon, attól függően, hogy hányszor volt már ilyen élményben része. A kutya nyüszít, sovány testén felborzolódik a szőr, érzékeny fülét bántja a vénasszony károgása. A kutyás magához húzza a remegő állatot, nyugtatgatja, simogatja. Az állat hozzábújik. Valakit meghat ez a ragaszkodás, és a gazda dobozába is belehull néhány pénzdarab. A férfi fél kézzel ölelve a lassan megnyugvó jószágot, köszönetet motyog. Az öregasszony is elcsendesedik, nekidőlve a falnak, úgy látszik elaludt.

A metróállomásra befutó szerelvényekből időnként újabb és újabb emberfalka tódul ki. Sietősen igyekeznek mielőbb kiérni az aluljáróból, és azután rohanni a téren levő végállomásról éppen kiinduló villamos, vagy busz felé. A hó egyre sűrűbben esik. A hirtelen feltámadó északi szél sodorja, viszi a csomókban hulló pelyheket. A nyakába hulló hó felébreszti az öregasszonyt. Tétován feláll, elindul az aluljáró másik oldala felé. Ott a vacka a viharvert telefonfülke mellett. Ahogy odaér, csendben lekuporodik, és magára húzva valami kopott kabátot, vagy takarót, már alszik is. A szerelvények ritkábban érkeznek, és velük egyre kevesebb ember.

A vak zenész társával együtt összecsomagol. Nekik nem kell itt éjszakázni. Két utcával arrébb laknak, egy kis kertes házban, pár lépésnyire az első villamosmegállótól. A kutyás, mint minden este, most is átköltözik a zenész helyére ott jobb, védettebb helye van, de azért régi helyén ott hagyja az egyik hullámpapírcsíkot jelezve, hogy a hely foglalt. Elmegy az utolsó metrószerelvény is, és hajnalig csak véletlenül téved ide a törzslakókon kívül valaki. A téren is csend van már azóta, hogy csörömpölve, zörögve kihúzott az utolsó negyvenkettes villamos, az éjszakai járat. A buszok is megpihentek, sötéten, hosszú sorokban állnak a végállomást jelentő széles út két oldalán. A kutyás elindul a lépcsőn felfelé a néptelen térre, dolgát végezni. A kutya egy darab kenyeret rág mohón, az örökös éhségtől dühödten. Vizet hörpöl rá, sovány horpasza kikerekedik. Leül a vacok szélére, úgy várja a gazdáját, de az még kint szöszmötöl a téren.

Amikor végre lejön, a kutya már alszik, összegömbölyödve megszokott helyén, a hullámpapír szélén. Az ember is ledől, fejére húzza a takarót és megpróbál elaludni, de sehogy sem sikerül. Az életére gondol, a zátonyra futott életére. Fél éve már, hogy az egyik helyről a másikra vetődik, fedél nélkül, társ nélkül, jövő nélkül. Arra a napra gondol, amikor mindent elveszített. Keresgéli magában az okokat, és lassan belezsibbad valami álomnak nevezhető bódulatba. Álma nyugtalan. Érzékei ebben az örökös veszélynek kitett életben kifinomultak. Minden apró neszre felriad, de csak az álmukban mocorgó sorstársakat látja a fal két oldalán, nem jár erre ilyenkor senki. Ahogy megmozdul, a kutya is felébred. Feltápászkodik, megrázza magát, beleszimatol a levegőbe, és egy iramodással felfut a lépcsőn. Az ember álmosan bámul utána, és már fordulna is a fal felé, hogy félbehagyott álmát folytassa, amikor kintről meghallja az állat panaszos nyüszítését. Lerúgja magáról a takarót, felugrik és elindul az állat után, ki a behavazott térre. A szűz hó az ostorlámpák fényében káprázató, vakító fehér. Ahogy hozzászokik a szeme az éles fényhez, meglátja a kutyát. Ott áll felborzolt szőrrel, talán húszlépésnyire az újságos pavilon melletti pad előtt. A padon valaki ül, háttal a kutyának, ráborulva a pad támlájára, hóval lepetten, mereven, mint egy szobor. A kutyás először az állatot szeretné visszahívni, de az a hívó hangra nem mozdul, csak áll szemben a paddal, és panaszos hangokat hallat. Az ember elindul a kutya nyomán, gázolva a frissen esett, féllábszárig érő hóban. Amikor odaér, megszólítja a padon ülőt, de az nem mozdul. Óvatosan felényúl, lesöpri a hátára, fejére hullt havat. Ahogy a vékony kabáthoz ér érzi a remegést. Halk hangot is hall. Elcsukló sírást. Ekkor határozottan megfogja a vállát, és maga felé fordítja. Fiatal nő, csapzott szőke hajjal, arca sovány, szeme rebbenő. Az ember kérdezés nélkül is megsejti az igazságot: ez is olyan kitaszított, mint amilyen kitaszítottak ők ott az aluljáróban mindannyian.

– Itt nem maradhat – mormogja, csak úgy magában – hiszen még egy takarója sincs. Közben kutatva néz a havas pad alá, de csomagot, batyut nem talál. Nem is nagyon csodálkozik, hiszen tudja, a nincstelenek között farkastörvények vannak. A gyengébb mindig áldozat, attól bármit elvehetnek, néha még az életét is.

– Na, jöjjön ! Nekem itt lent van egy helyem, ott megférünk! – és nyújtja a kezét a lány felé. Megindulnak. Elől a férfi, mögötte a lány, hátuk mögött ballag behúzott farokkal a kutya. A kutyás visszavackol a régi helyére. Az otthagyott hullámpapírdarabot odakínálja a lánynak. Kipárnázza mindenféle ruhadarabbal, amit a holmijából a maga számára feleslegesnek ítél, hogy kényelmesebb fekvés legyen rajta. A lány hálás szemmel nézi. Azután odakuporodik a fekhelyre, háttal a falnak. A férfi lehajol, saját fekhelyéről felveszi az összegyűrődött takarót, és a lányra teríti.

Hajnalodik. Zörögve fut be az első metrószerelvény. A kitóduló embertömeg megtölti az aluljárót. A lépcsőn a fal mellett tapogatózva megérkezik a vak zenész, mögötte társa, kezében cipelve a szintetizátort. A kutya a két fekhely között ül, szemével gazdájára figyel.

– Vigyázz rá! – mondja a kutyás, megsimogatva az állat fejét, és indul kifelé a térre valami kis munkát keresni, mert érzi, hogy most már két életért felelős.


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: