Arany Sas Díj pályamű (2013): Tessa: Csak a koporsót vegyék meg nekünk

2013. szeptember 2. hétfő
Írta:

 

Gondolkoztak már Önök azon, hogy vajon mi motiválhat bennünket nap mint nap arra, hogy felkeljünk? Hogy keressük önmagunkat és helyünket a világban? Miért szükséges tudnunk, hogy honnan jöttünk, vagy esetleg hová tartunk? Miért fontosak a hagyományaink? Mi végre élünk, s nem halunk meg egyből? Miért áldozzuk fel magunkat azért, ami nekünk fontos?

A nyugati kultúrkör főként mítoszok, az Ó- és Újtestamentum tanításain épül, s innen eredeztethetők hagyományaink is. Vegyük például a keresztény vallás egyik legmeghatározóbb ünnepét: a karácsonyt. Mondhatni az ünnepek közül ez a legösszetettebb és legbonyolultabb. (Figyelembe véve az érzéseket, az embereket és az anyagiakat egyaránt.) Mióta Szűz Mária világra hozta Jézust, azon a hideg, betlehemi éjszakán az istállóban, rengeteg idő telt el. A betlehemi csillag kihunyt, a napkeleti bölcsek már Uruknál vannak, ajándékaik porát pedig már tovafújta a szél. Valójában jelentőségük rég elveszett a történet sorai közt. Akkoriban még nem tudták – nem tudhatták –, hogy Jézussal és jó szándékukkal együtt mekkora terhet raknak a világ vállára. Véleményem szerint igazából nem is terhet, mint inkább feladatot adtak ezzel az emberiségnek. Kíváncsiak voltak, hogy az emberek képesek-e békében és szeretetben dicsőíteni az Urat az évnek ezen a napján, megőrizni emberségüket és hagyományuk szellemét, vagy lelküket felemészti emberi mivoltuk kicsinyessége. Pesszimisták, optimisták, realisták, idealisták, naivak és laikusok. A vélemények megoszlanak, mint mindenben, de egyetlen dolgot elfelejtettünk. A hozzászólások, meglátások sodrában magát az embert. Jómagam nem vagyok még szakértője egyetlen tudományágnak sem, de véleményem szerint ehhez nem is kell doktornak lenni. Egyszerűen csak érezni kell. Érezni a melegséget, embertársaink örömét és bánatát. Ennyi az egész. Nem elemzés a kulcsszó, hanem empátia.

Elsősorban vegyük szemügyre az egész mozgatórugóját, az embert. „Termelőeszközök készítésére, kultúra teremtésére való képességével az állatvilágból kiemelkedő, legfelsőbb rendű élőlény”– az értelmező szótár szerint. Lefordítva: egy egoista, származását elfelejtő, létfenntartáshoz és unaloműzéshez értő élőlény. Valóban csak ennyi volna az ember? Születik, él, dolgozik, meghal, és kész?  Ennyire egyszerű volna? Ha őszinték akarunk lenni, igen. Persze most mindenkiben megszólal idealista énje, hogy a sorsunkat mi irányítjuk, s ha barátaink körülvesznek minket, bármi elérhető. Nem mondhatnám, hogy tévedés, de azt sem, hogy igaz. El kell fogadnunk, hogy a világot olyan természeti törvények uralják, amiket mi sosem láthatunk át, jussunk bármilyen messze, és vannak olyan szabályok is, amik nem sajátjaink, csak önzőn magunkénak mondjuk. A földkerekség gyurmagömbjét paradoxonok tartják össze. Látszólag ellentmondanak egymásnak, mégis, ha a másik oldalról nézzük, a kettő egy és ugyanaz. Lényegében a világ csoportok és kategóriák halmaza. Különféle nézetek, álláspontok, érvek, ellenérvek, pro és kontra. Amióta megszülettünk, az általunk teremtett besorolás áldozatai vagyunk. Félünk, ha nem tudjuk megmondani, mik vagy kik vagyunk, elveszítjük önmagunkat. Ez által az ősi félelem által jött létre az a mai szokás, vagyis inkább kényszer, hogy mindent kategorizálnunk kell. Kötnünk valahova, különben az a valami vagy valaki tényleg elveszik – méghozzá általunk. Ha nem tudod, hol a helyed a sorban, ha nem tudod, mi a feladatod a társadalomban, elítéltetsz, s félni kezdenek. Megszületnek a kifejezések: gazdag, szegény, fekete, fehér, sárga, buta, okos, úri hölgy, utcalány. Ezeket a szavakat hallva bizonyos vagyok afelől, hogy mindenkinek átvillant az agyán, hogy ő hol helyezkedik el, örül, hogy nem a legalsó csoport az övé, s azon kesereg, hogy a legmagasabb sem. De ki határozza meg, hogy én melyiknél vagyok rosszabb vagy jobb? Ki dönti el, hogy tudatom és tetteim beleférnek-e a keretbe? Jóformán senki. Csak ami kilóg a megszokottból, azt levágjuk. Ami alaktalan, attól félünk, s ha úgy látjuk, erősebb nálunk, tiszteljük, ha gyengébb, kegyetlenül eltiporjuk. Ez maga az ember. Hiába ellenkeznénk, ezek a hajlamok, ősösztönök mindannyiunkban megvannak, bármit is mondanánk. Önökben is és bennem is. Ám mielőtt még jobban belemennék a dologba, folytatom tovább a gondolatot.

Szóval van egy ember kényszerekkel, őseinek megfelelni akarással, saját érzelmeivel egy olyan ünnep közepén, mint a karácsony. S itt vetődik fel újra a kérdés. Vajon ez az ember melyik kategóriába tartozik? Mit engedhet meg magának? Úgy gondolom, a gazdag arisztokráciáról rengeteget hallottunk, fényűző történeteiket mind egy szálig ismerjük, ezért inkább a kevésbé fényűző, sőt inkább szegény emberekre térnék át. (Látják, hölgyeim és uraim, én magam is kategorizálok. Ez a bizonyíték arra, hogy valót állítok azzal, a csoportosítási kényszer mindenkiben megvan.) Először is vegyünk példának egy többgyermekes családapát. Képzeljük el, hogy a férfi mindennél jobban szereti gyermekeit, a világ kincseit nekik adná, miközben háza elzálogosítva, ő maga pedig az adósság tengerében kénytelen úszni. Mit cselekedhetne ő? Ő egyedül abban a világban, ahol az egyetlen értékmérő a pénz? A flegmatikusok – csak hogy még egy csoportot említsek – mind azt válaszolnák: semmit. De az apának válaszolnia, tennie kell, mégpedig gyorsan. Kényszereit, ősei szellemét, az ünnep eredetét a hosszú idő elmúltával könnyen el tudja felejteni, de gyermekei arcát nem. Az most van, nem több ezer évvel ezelőtt. Most, a szeretet ünnepén kell végignéznie, hogy csemetéi szája sírásra görbül. S az apa cselekszik: eladja a lelkét. Eladja a kor fém és papír ördögének. Ismét pénzt kér, még nagyobb mélységekbe taszítva önmagát, csak azért, hogy megszüntesse a nyomást, gátat szabjon az érzelmi zsarolásnak. Ekkor aztán jön a megnyugvás, hogy mi megtettünk mindent, és mindenki boldog. A szellemek is, a lelkiismeretünk is, és a gyermekeink is. Valóban mindenki? Egyáltalán nem. Az édesapa csak az ajándék kibontásáig boldog, utána a varázs megszűnik, és ott terem a valóság kellős közepén, adósságaival megterhelve. Az ember nemes lelke a kor visszataszító dzsentrijévé degradálódik. Ez pedig minden egyes évben így van. Ha pedig mindez nem lenne elég, menjünk kicsit még lejjebb – hangsúlyozom, az általunk teremtett – „ranglétrán”. A családapa helyzete semmi egy nincstelen problémáihoz hasonlítva. Egy olyasvalakiéhez, aki névtelenül, szeretet nélkül, semmi nélkül rója a város utcáit. Számára egyetlen dolog létezik: a túlélés. Őt már nem érdeklik a világ rangsorai, csak az, hogy az éhhalált elkerülje, feje fölé valami fedelet keressen. Mégis mikor úttalan utakon kóborol, óhatatlanul látja a karácsonyi dekorációt, és eszébe jutnak régmúlt élete emlékképei, halvány fogalmai arról, mi is az a boldogság. Mi is az, amit ilyenkor érezni kellene. Miután rájönnek, hogy ezt elfelejtették, vagy meg sem ismerhették, szívükbe bánat és reménytelenség költözik. Ráeszmélnek, nekik már nincs céljuk, amiért küzdhetnének. Az elkeseredés pedig olykor kitör a szívből, át a magányosság burkán, s kiutat keres magának. Éppen egy ilyennek voltam fültanúja a napokban, éppen ez az elkeserítő érzés hozta létre ezt az irományt is, amit éppen készítek. Egy középkorú nő kiabált az emberek szeme láttára, hogy: „csak a koporsót vegyék meg nekünk karácsonyra”. Volt ebben valami megmagyarázhatatlan, amibe a szívem is belesajdult. Mi vihet rá egy asszonyt, hogy efféléket kiabáljon? Mekkora elkeseredés járja át a testét, hogy ezt így ki meri mondani, hogy másoktól ilyet kérjen? Elképzelni sem tudom. Körbenéztem, hogy vajon az emberek erre mit reagálnak? Gondolom, kitalálták, hogy semmit. Oda se figyeltek, csak megpakolt bevásárlószatyraikkal igyekeztek úti céljuk felé. Hirtelen bánat és undor egyvelege fogott el, hogy az emberi magatartás ismét igazolást nyert, miszerint amit nem ismerünk, féljük, ha gyengébb nálunk, kegyetlenül eltiporjuk. Az asszony szavai sokáig visszhangoztak a fejemben, s csak ekkor értékeltem igazán, hogy rajtam két pulóver is volt.

Mindezt összegezve, a karácsonyt a mi lelkünk gyengeségei, az általunk létrehozott egész és tévhitünk torzította olyanná, amilyennek most ismerjük. Az ünnepeket nem lehet pusztán az indukció vagy a dedukció elve alapján elemezni. Nem szabad csak az egészet vagy csak a kicsit nézni. Tudni kell értékelni azt, amink van: a kategóriát, a csoportot, a barátokat, amikhez, és akikhez tartozunk, az otthonunkat, ahova hazatérhetünk, hiszen ők a gyógyír életünk egyszerűségére. Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint egyszerűen csak érezni.


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...