Arany Sas Díj pályamű (2013): Felber Zsolt: A huszárkard

2013. szeptember 29. vasárnap
Írta:

 

Fent a frissen meszelt falra volt akasztva nagyapja íves huszárkardja, szemben a feszülettel. Általában nem szokta észrevenni az élet minden nap folyó áradatában, de most különös kísértést érzett arra, hogy levegye, megfogja és megforgassa. Ez a kard a család büszkesége volt, nagyapja vitézien helytállva használta a Győr melletti Kismegyernél, a Napóleon-kakasok elleni csatában. Kis híján ott is esett el a harcmezőn az egyik ütközetnél, de kardjával ügyesen felfogta az életére törő csapásokat. Aztán a nemesi seregrészek hátrálásával kötött ki Komáromnál, ahol a vár védelmére rendezkedtek be. Megtetszett neki a város, és itt is telepedett le. Közel negyven év telt azóta, s némán csüngött az ősi ereklye a falon.

Mihály az unoka, friss házasként vágott neki a nagybetűs életnek, végre egyedül, fiatal asszonyával oldalán próbálhatta ki, hogy bír az erejével, hogyan tud talpon maradni. Húsz éves, ideje, hogy számot adjon tudásáról. A szerelmes szív szárnyakat adott neki, könnyen vette a boldogulás akadályait.

Március közepe felé ballagott az idő. Egy gőzhajó futott be a Dunán, amelyről hamar égbe kapott a hír: kitört Bécsben a forradalom! A híresztelés hatására a városháza tornyán fészkelő sas szárnyát szegve zuhant a porba. Hazafias érzések kerítették hatalmába a városlakókat. A házak ormára kikerültek a háromszínű zászlók és a fehér alapon piros, zöld farkasfogakkal szegélyezett lobogók. Ezalatt sárga-fekete színeket emésztett a főtéren rögtönzött máglya. Mindenkiben mélyen ült a boldogság vágya. Rég várt pillanata a nemzetnek, hogy lerázza magáról az oly hosszú ideje húsba-vágó rabigát.

Ladányi vezetésével nemzetőrség alakult a kisvárosban, fegyverforgatásra készítve fel a bátor önkénteseket. Később még Esztergom városából is jelentős számú nemzetőr csatlakozott az itteniekhez. Az erődöt az ősszel még Kossut Lajos is meglátogatta, ami nagy kihatással volt a harci szellemre. Így a legénység száma folyamatosan bővült, 1848 végén már több mint tízezer főt tett ki. A város lelkes hazafias hangulatára jellemző, hogy a kért 300 újoncon kívül még 70-en jelentkeztek önként katonai szolgálatra. Hosszadalmas procedúra után sikerült az idegenlelkű várkapitányt leváltani. Az osztrák parancsnokság elhagyta a várat, míg a legénység letette az esküt a magyar alkotmányra.

Szeptember közepén csúnya táncot járt a városban a fellobbanó tűz. Az erős szél sebesen repítette a vörös tajtékokat a központ felé, felzabálva a házak tetőszerkezeteit. A tűz martalékává vált a kis-dunai fahíd, de a templomok nagy része is leégett. A tél beállta előtt gyilkos kolerajárvány ütötte fel a fejét, több mint ötszáz áldozatot követelve. A csatatéren is zajlott az élet: Batthyány Lajos szeptember 26-án Klapka Györgyöt nevezte ki  Komárom várának erődítési és tüzérségi parancsnokának. Létfontosságú volt, hogy a jelentős erőd a magyar alkotmányhoz hű csapatok kezén maradjon. Klapka feladata volt ennek biztosítása. Pedig a tábornok cseh-morva származású, német anyanyelvű volt, de szívében magyar vér csörgedezett.

Válaszul az osztrákokat ért sérelemért a fekete sasok a várost ’48 decemberében ostromgyűrűvel vették körbe, ezzel kezdetét vette Komárom ostroma. Az osztrák II. hadtest német altábornagya megadásra szólította fel a vár védőit. Majthényi tábornok értesülve Buda várának elfoglalásáról a haditanácson felvetette a vár feladását, amit a tisztek felháborodással fogadtak. Helyette Török Ignác lett a kapitány.

Mihály, a dicső nagyapa leszármazottja ingadozott. Nemrég vette nőül szíve választottját, a szépséges Júliát. S bizony már áldott állapotban volt, áprilisra várták a kis jövevényt. Alig egy éve, a farsangi alakoskodás után akadtak egymásra, s szívük ettől kezdve együtt dobogott. Takaros kis fészket raktak, s hamarosan a kézfogót is megtartották. Apja hasított nekik ki egy kis parcellát a családiból, az önálló életkezdéshez az északi városrész fölött. Júlia apjától két lovat kaptak nászajándék gyanánt. Komoly elszántsággal láttak neki a föld megműveléséhez. Pár kapirgáló is került a ház köré, majd egy-két malaccal gyarapodtak, így Julcsinak is akadt teendője bőven. Örülhettek, hogy nem érte őket el a többször is fékevesztett Duna, és a tűzvészben is épségben maradt a házuk. Elég volt már az áldozatokból, elég a pusztulásból, ők a jövőt tervezték. S most itt van a forradalom. Júlia szerelmes pillantása, na és a gondoskodás a születendő gyermekről, visszafogta Mihályt. Mondta is mindig, hogy nem adja fel az ő szerelmetes Juliskájának a tüzes tekintetét az osztrák katona vizenyős szemeiért. Csak vége lesz már egyszer ennek a háborúnak, és végre békében élhetnek! Az utcából is tízesével mentek a legények nemzetőrnek, eggyel több vagy kevesebb, nem számít! Júlia is kérlelte, hogy maradjon, el kell neki a segítség az utolsó időkben. Nem nagyon emelhet, hajolhat, hát több munka kell a ház körül is. A kicsi sarjnak is meg kell csinálni a helyét. Nem beszélve a földről, és a tenyészállatokról. Juliskára nem bízhatja a temérdek munkát, gondot. A gyermekkori játszópajtása, Bérczi Pistáék könnyen vannak, Pista nélkül is van még három legény a háznál, ha ő menne, észre sem vennék. De ő egyedül van, kell a férfierő a háztartásban.

A merengést felváltotta a cselekedet: januárban megzabolázhatatlan víz, jeges áradat tört utat magának az utcákon, pusztítva a Vág-Dunához közel eső épületeket, házakat. A húszezernyi lakosság egyként fogott hozzá a hajléktalanok mentéséhez. Mihály is az első sorban küzdött.

A napi teendők végeztével Mihály beült egy-egy pohár borra az utcában található „Szomjas Baka” nevű korcsmába, dicsérni Isten szent nevét, hogy termővé tette a vidéket. Leült a régi cimborákkal és meg hányták-vetették a napi dolgokat a földdel, a gazdasággal kapcsolatban, de egyre sűrűbben került szóba a forradalom, a szabadság kérdése is. Kiváltképpen, hogy egyre többen jelentkeztek a társaságból is a toborzókon. Naponta szállingóztak a hírek, hogy ez is beállt nemzetőrnek, ez is felcsapott önkéntesnek. Fogyott az asztaltársaság, fogyott a szó is köztük. Hírek jöttek az osztrák sereg nyárasdi megfutamításáról is. Megfordult benne a gondolat, hogy akár vége is lehet itt a harcoknak.

Március 20-án ennek ellenére megkezdték a várat ostromló császári seregek nehéztüzérségükkel a város egy hónapig tartó bombázását, melynek során a katonai célpontok mellett a lakónegyedeket is lőtték. A lakosság nagy része a város északi szélén keresett menedéket, itt alakítottak ki ideiglenes sátor- és bódétáborokat. A komáromiakat megtörni nem lehetett, szállóigévé vált a „Lőhetsz német, de be nem jössz !”

Mihály a tavaszi teendőit látta el gazdaságában, de gyakran meg-megállt eltűnődve a folytatáson. A lassan visszahúzódó árvíz miatt a talaj előkészítése és a vetés is vontatottan haladt. Összeszorította hát lelkét kabátjában, tenyerébe pökött, és ősi szorgalommal szántotta zsíros, fekete földjét, hogy magyar földből, magyar munkával, magyar kenyér teremjen.

Március végén találat érte a református templomot, melynek tornyából a Duna déli partján állomásozó osztrákok megfigyelése folyt. Az április 20-áig tartó bombázások során szinte az összes jelentősebb épület elpusztult, melyet a szeptemberi tűzvész megkímélt. Az ostromlók vezetését Welden táborszernagy vette át, aki a Vág-Duna felől próbálta meg elfoglalni Komáromot. A várból és a dunai hídfőből azonban kereszttűzbe vonták a támadókat, akik másfél óra után kénytelenek voltak visszavonulni. Ugyanekkor kézitusában is megfutamították az osztrákokat.

Április elején a megáradt Duna könnyítette meg a vár védelmét. Az osztrákok a Csillagerőd elfoglalására törekedtek, de erőfeszítéseik kudarccal jártak. Megérkezett a városba Lenkey Ignác és átvette a vár parancsnokságát, majd őt egy huszárcsapat élén érkező Guyon Richárd váltotta fel. Végül Damjanich János és Klapka György vezetésével bevonult a városba a felmentő sereg is, amely azonnal hozzálátott az ostromgyűrű szétzúzásához.

Közben világra jött a várva várt kis jövevény is. Juliska április közepén adott életet a kis Miskának. Igazán apróka rózsaszínbőrű kisded volt. Telve végtelen ártatlansággal. Mihályban dolgozott a büszke apaság, szinte minden rezdültét vette a szerelmetes édesanyának és a cseppnyi pólyásnak. Bent a takaros kis parasztházban béke és reményteli élet virágzott.

Mihály esténként be-belépett a korcsmába, le se nagyon ült, inkább csak az új hírek vitték oda a lábát. Napról napra csordogáltak a híresztelések a harcok állásáról, egy-egy hazajuttatott üzenet alapján. Megtudta Mihály, hogy több régi pajtása is bakaruhát húzott, újoncnak állt a honvédzászlóaljba. Hallotta, hogy a Demerdi Pali is otthagyta a családját, a Koszta Miksa is fegyvert ragadott, pedig két-három gyerek is volt már a fészekben. De ami a legmegdöbbentőbb volt, hogy a Babos Felicián lelkész is a reverendát hátrahagyva felcsapott katonának, miután beütött a ménkű a református templomba. Egy lelkész, az Úr szolgája, egy istenfélő! Hát, ha már ő vette a bátorságot, hogy az imakönyvet kardra cserélje, akkor már mindenkinek mennie kell. Ez egy új hit, a szabadság hite! Megelőzve Istent, vagy inkább Együtt Istennel! Vívódott benne a lélek. Az ő Juliskája, a kicsi fiacskája Miska. De hát ők elvesznek magukban. Nekik kell a segítség! Nem mehetek!- jajdult fel benne a gondterhelt szív. Óh, a szabadság! Lerázni az idegen jármot, a német szorítását a nyakról, aztán gyorsan haza a családhoz. Békében felnevelni a kis Miskát, meg a többit, akit még a Jóisten ad. Csak le kell akasztani a családi örökséget a falról és odaszúrni-vágni az ellennek. Lüktető melegség öntötte el végtagjait. Dicsőséggel a győzelemre! A Hazáért!

A kora reggelt a kakas élces hangja húzta rá az éjszakára. Világosodott. Juliska szeme is lassan pirkadt. Kicsit kinyújtóztatta tagjait, jól esett neki a csend. Mellette pici fia békésen szuszogott. Mihály, a büszke apa, pedig biztosan kint van az udvaron, enni ad a jószágoknak. Mezítláb, hálóingében odaóvatoskodott az ablakhoz. Orrát odadugta a hideg üveghez, hátha meglátja élete párját. Talán beljebb van az ólaknál, ezért nem látja. Belelépett papucsába és résnyire tárta az ajtót, nehogy huzat érje a picit. Halkan kisomfordált. Körülnézett mindenhol, de Mihályt sehol sem találta. Kicsit lassabban, körültekintőbben indult vissza a fedél alá, hátha csak nem volt elég figyelmes. Gondolatok kergetőztek fejében. Mintha férjura tegnap kicsit szótlanabb, feszültebb lett volna. Főleg, mikor említette neki a Lakatos Ferkót, a legjobb barátját, hogy reggel látta a főtéren a szűz-máriás toborzózászló alatt vonulni. Ugyanakkor hangja lágy és szokatlanul kedves volt, olyan igazán szerelmes. Ahogy benyitott az ajtón, szeme a huszárkard néma helyére, majd a beengedett napsugár által megaranyozott feszületre révedt:

– Óh, én édes Istenem! – s a meginduló könnyek eloltották szikrázó szemének tüzét…

Az április 26-ára virradó éjszakán rajtaütésszerű támadásban a monostori Homokhegyet is visszafoglalták a hős komáromiak az osztrákoktól és kiverték őket a városból. Óriási csatában áttörték az ostromgyűrűt, és az ellenséget  Mocsáig űzték vissza.

Az  első komáromi csatát, Görgey és Kossuth egyértelműen a szabadságharc legfontosabb csatájának nevezte. Ez az ütközet döntötte el Magyarország sorsát, következményeképp hívták be a cári Oroszország hadseregét.

…Miska, ahogy felnézett a falon függő huszárkardra, melybe már többször beleköltözött a dicső ősök szelleme, anyjától örökölt szemében halvány könnycsepp gyűlt, amit gyorsan felszárított a tűz, az igazi magyar tűz.


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...