You are here

Arany Sas Díj pályamű (2013): Döme Barbara: Szerelemmel fűszerezve

Orrához emelte a csokorba fogott zöldfűszereket, majd apró, alapos mozdulatokkal kezdte őket felaprítani. Úgy dolgozott, mint egy koncertmester, aki egy egész teremnyi muzsikusból képes egyetlen eszközzel valamiféle csodát előcsalogatni, valami olyasfélét, amitől az emberek jobbak lesznek, amitől úgy érzik, érdemes volt megszületniük.

Sosem gondolta volna, hogy valaha szakács lesz. Édesanyja nem főzött valami jól, apja pedig egyetlen konyhai ténykedése alatt majdnem leégette az egész lakást. A legháziasabb étel, ami otthon az asztalukra került, az a saját kezével megkent zsíros kenyér volt, talán éppen emiatt kereste később olyan szenvedélyesen az ízekben rejlő harmóniát. Semmit nem tudott az ételekről mielőtt nem találkozott Tatjánával.

A lány Moszkvában született, majd Budapestre költözött ösztöndíjjal. Egyetemre járt, szabadidejét pedig egy szakácsiskolában töltötte. Napközben jogi szövegeket biflázott, de este hat óra után ízorgiát tartott, melyre egy idő után az egyetem legelőkelőbb diákjai is bejáratosak lettek. Sikk volt Tatjana vacsoráin megjelenni, sikk volt tudni, mi a creme brulée, milyen itallal illik felszolgálni a szarvasgombás süteményt és mi a különbség az orosz és az ukrán borscs között. Mindenki a moszkvai joghallgató partijaira akart bejutni, mert azt hallották, ott mindenkivel kisebbfajta csoda történik. Soha senki nem tudta megmagyarázni, miről is van szó valójában, csak azt tudták, aki Tatjana főztjéből eszik, annak az élte örökre megváltozik. Úgy lehetne talán a legérzékletesebben leírni, hogy Tatjana az ételein keresztül  valami csodát öltött az emberekre, melyek úgy passzoltak rájuk és úgy védték őket a továbbiakban, mint hogyan a kisgyermeket óvja a féltő édesanyja által ráadott télikabát. Aki egyszer is érezte elolvadni a nyelvén az orosz egyetemista tortáit, krémjeit, olyasfajta metamorfózison ment keresztül, amely által csupa sima téglával volt kikövezve a sikerhez vezető útja.

István, aki akkor még nem volt szakács, csak egyszerű egyetemista, egy ilyen vacsorán ismerte meg Tatjánát. Különösebben nem találták egymást sem szimpatikusnak, sem ellenszenvesnek, csak úgy voltak egymás mellett egy szobában, mint ahogyan egy laza performance szereplői. A lány az ételeiről mesélt a vacsora után, István pedig azt érezte, valami simogatja a lelkét. S bár Tatjánával ekkor csupán néhány szót váltott, ezt követően egészen egyszerűen képtelen volt úgy elaludni és úgy ébredni, hogy ne ő lett volna az első és egyetlen gondolata.

Egy következő alkalommal a korcsolyapályán futottak össze. A lány chilis kávét ivott és arról mesélt, hogyan üldözték el a szerelmét Moszkvából, hogyan kényszerítették arra, hogy elvetesse a gyermekét. Fejben komponált az alapanyagokból varázslatos ételeket, melyek mindenki életét megváltoztatták. Ott a korcsolyapályán teljesen elvette István eszét, a fiú parádézott, cicázott, piruetteket kanyarintott a jégre. Ilyet csak egy amatőr művel – vágta a fejéhez másnap a haverja. Ő meg arra gondolta, minden ember hülyeséget csinál, ha megfűszerezik az életét egy csipetnyi szerelemmel. A románcuk soha nem teljesedett ki, pedig évekig tartott. Tatjanát nem lehetett csak úgy elérni, csakis akkor kereste Istvánt, ha ő akarta. Titokban, a legváratlanabb helyzetekben bukkant fel, olyankor vitt egy-egy fánkot, kevert valami italt, mesélt az új munkájáról, az új szeretőjéről, közben fogták egymás kezét és megígérték egymásnak, hogy ezentúl sokkal többet találkoznak. Néhányszor szerelmeskedtek is, de erről soha nem beszéltek, még egymás között sem. Nem azért volt ez titok, mert ezekben az időkben többnyire mindketten párkapcsolatban éltek, hanem azért, mert a kettőjük között lévő valamihez ez is éppen olyan egyértelműen hozzátartozott, mint a levegővétel, amiről pedig soha senki nem beszél, mert annyira természetes. Hogy ez szerelem volt-e? István szerint igen, Tatjana álláspontját nem ismerjük ez ügyben. Tény az, hogy István Tatjánától tanult meg főzni még az egyetemi évek alatt tartott bulikban, s bár a lány soha nem beszélt neki arról, hogy mitől lesznek különlegesek az ételei, a varázslatot valamiképpen mégiscsak átadta neki, amire csak sokkal később ébredt rá, akkor, amikor Tatjánának már híre hamva sem volt az életében. Az illatát időnként még érezte, a chilis kávé aromája a bőre alá költözött úgy, hogy onnan kilúgozni sem lehetett volna. Igaz, István nem is akarta eltűntetni, hiszen ez az egyetlen kis szilánk a múltjából jelentette számára a menedéket az összes borzalom elől.

Aztán egy igazi cseresznyeérlelő napon István megnyitotta az első éttermét. Vidéki romantika, faragott kerítés, napraforgó, pipacs és valami, amiről senki nem tudta megmondani, hogy pontosan micsoda, mégis ez volt a legfőbb fűszer, ami miatt zarándokhellyé változott István birodalma. Miközben a pipacsok elhullatták szirmaikat és a napfény tüzes narancsból kopott sárgává öregedett, az étterem híre mindenkit elért, akinek valami miatt félresiklott az élete. Mert az emberek azt suttogták, hogy van egy hely a főváros szomszédságában, amelyet a kíváncsiskodók, a titkokat kifürkészni próbálók szeme nem vehet észre, ellenben a bajbajutottak, a gyámolításra szorulók akkor is odajutnak, ha egyébként egészen máshová készültek. Egyesek szerint maga a Jó Isten teremtette egy mennyei vacsora után jókedvében az éttermet, mások pedig annak tulajdonították az ott történő csodákat, hogy biztosan misztikus földerekre épült a ház. Volt, aki fémpálcával próbálta bemérni az ott munkálkodó erőket, ám sokkal inkább azok lettek a valódi csoda részesei, aki megízlelték a chef tányérra komponált mesterműveit. Leonardo da Vinci, Michelangelo, vagy éppen Van Gogh alkothatott hasonlókat, akkor, amikor a szerelem ösztönözte elméjét, amikor a legfelsőbb hatalmak vezették a kezét. István főzött, életet kevert a levesbe, szeretettel sűrítette a szószokat és végül mindenbe került egy csipetnyi szerelem.

A vendégek meg csak érkeztek, búskomoran, lehangoltam depressziótól kóróvá szikkadva, elhagyva az élet mindenféle látható jelét. A legtöbb ideérkezőről lemondott az orvostudomány, vagy éppen a szerelme, vagy a családtagok. Sokan olyanok voltak a vendégek közül, akiket csecsemőkorukban annak idején egészen biztosan ledobtak volna a Taigetoszról. Itt azonban néhány óra és néhány fogás után olyasmi történt velük, amire még azok sem találtak magyarázatot, akik valódi professzorok, vagy kutatók voltak, akik igazi ínyencnek, az ízek Arisztotelészének vallották magukat. A chef csak rakta eléjük a különböző fogásokat, a szabadság illatú antipastókat, a napfény ízű leveseket, vadvirágos rét színű mártásokat, a szeretet állagú húsokat és a szerelemmel fűszerezett desszerteket. Az előételnél még csak turkáltak a vendégek, a levesnél, már egymás szemében keresték a választ, a desszertnél pedig megtelt az étterem ezüstösen csillogó, a levegőben apró pillangóként repdeső endorfinokkal. István ilyenkor csak állt a konyhaajtóban és úgy nézte az ételei által megteremtett új lényeket, mint ahogyan az Úristen nézi a rossz állagú, sótlan, lejárt szavatosságú alapanyagból újragyúrt teremtményeit.

Azon a napon táviratot kapott. Moszkvából jött a levél és bár évek óta nem hallott Tatjánáról, azonnal megérezte, hogy róla lehet szó a sürgönyben. A mondatok, melyek a papírról meredtek rá, bénító, a szövetekig hatoló villámcsapásként érték: Tatjana meghalt, temetik. Utolsó kívánsága volt, hogy értesítsék.

A koporsót bezárták, a tetején mosolygó fotó Tatjánáról. Épp olyan volt, mint amikor utoljára látta, ott az autója mellett, ahogyan álltak szótlanul. István akkor bizonytalanul megölelte a lányt, mire Tatjana is átfűzte karjait a férfi derekán. Csak néhány pillanatig tartott a búcsúzás, úgy engedték el egymást, mint akik ugyan nem tudják mikor találkoznak legközelebb, de a viszontlátásban biztosak. És most ott állt István a ravatal előtt és úgy zokogott, mint az az ember, aki biztos abban, hogy a Jó Isten örökre elhagyta, és ezentúl mindent egyedül, üres szívvel és üres lélekkel kell megoldania. Olyan volt, mint a mező vadvirág nélkül, mint a tavaszi zsongás lágy fuvallat nélkül, mint a magány csend nélkül. Elveszítette a jobbik énét, a reményt arra az életre, ami nélkül képtelen befejezni a földi létét, ezáltal mintegy örök kárhozatra lesz ítélve. Abban hinni, hogy egyszer, akár egyetlen napra is, egészen együtt lehet Tatjánával, az élete egyetlen olyan fűszerét jelentette, melyet mindig elő tudott húzni, amikor minden mást temetnie kellett. És most Tatjánát temette…a szó, hogy halott, égette a nyelőcsövét, a gondolat elporlasztotta az agyát, a tudat, hogy mindennek vége, gyilkos tőrként fúródott a bordái közé.

Aztán a gyászolók közül mellé keveredett egy cigányasszony. Amolyan vándorcigánynak tűnt, akiket a legtöbben kiűznek a falujukból. A keze épp olyan volt, mint amilyet az ember gyerekkorában a boszorkányhoz társít, csontos, vékony a végén hosszú körmökkel. Ahogy István szemébe nézett, a férfi érezte, hogy telepatikus kapcsolatba kerültek. Érezte az asszony szívének dobbanását, különös érzése támadt, mintha a nő szíve ott lüktetne a kezében. Aztán fűszeres aroma csapta meg az orrát, chilis kávé illata terjenget körülötte, amely spirálszerűen fogta körbe, majd felemelte, egészen a gyászolók felé. István lebegett az illattal és az előző mérhetetlen szomorúsága egyetlen pillanat alatt felolvadt a reményben, majd egyesült vele, és ami maradt, az már csak a boldogságra emlékeztette.

István hirtelen valamiféle hűvösséget érzett a combján. Zsebébe nyúlt, ahol egy kis fiola volt. Előhúzta és érezte, amint a teteje leválik a kis csövecskéről és abból kiszabadul valamiféle isteni fűszer. Nem tudta meghatározni, hogy pontosan mi lehetett az, de leginkább úgy tudta volna leírni, a szerelem minden édes és keserű aromája együtt volt benne, melyet az utóbbi évtizedekben Tatjánával együtt átéltek. S mivel még mindig a ravatalozó felett lebegett, így felülről hintette rá a káprázatos fűszert a koporsóra. Aranyban, ibolya fényben, majd izzó vörösben fürdött a terem, de ebből a gyászolók vélhetően semmit nem érzékeltek, ugyanis továbbra is csak zokogtak és a könnyeiket törölgették.

Aztán István már egészen közelről érezte a chilis kávé illatát, mint ha a saját bőréből áramlott volna ki ez a csodálatos aroma. A testét apró rezgések járták át, az ajka tüzelt és érezte, amint valaki bizonytalanul megöleli. Kétsége sem volt afelől, hogy Tatjánát érzi, az illatától kótyagos a feje és miatta érzi úgy magát, mintha egy pipacsokkal teli réten feküdne és a selymes szirmok becéző simogatásukkal kényeztetnék. Tatjána ott volt vele, s bár nem látta testi valójában, tudta, mától az életük egy mederben halad, a szívük ugyanazt a dallamot muzsikálja, a testüknek pedig ugyan az fáj.

Tatjana hívta, ő most itt volt és tudta, küldetését ezennel bevégezte. Azt is tudta, hogy ezentúl úgy kell élnie, mintha minden napja az utolsó lenne, mintha minden egyes percét a szerelem oltárán kellene feláldoznia. Tatjánáért akart meghalni és most már vele együtt akart élni ebben a különös fűszeres létben, ebben a chilis kávé illatú halhatatlan mámorban.

S, hogy befejezhető-e így egy szerelmi mese? Akkor mindenképpen, ha az ember elfogadja, egy testben két lélek is bőven elfér, főként, ha azt a két lelket ugyanaz a fűszer teszi élvezhetővé, ugyan attól teljesedik ki és kell életre. Hát ennyire egyszerű, csak só és bors és valami varázslatos kis összetevő, aminek titkát István a sírba is magával vitte.


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: