Ön most itt van:

A szovjet-japán ellentétek kiéleződése

1932. november 8-án az USA elnökévé választották Franklin Delano Rooseveltet. Az amerikaiak Roosevelttől a gazdasági válságból való kilábalást, a szovjetek ellenben a diplomáciai kapcsolatok mielőbbi fölvételét várták. Moszkvában nyilvánvalóan fölmérték, hogy az amerikaiak barátsága értékesebb, mint a japánoké. Ennek bizonyítására a Szovjetunió olyan diplomáciai lépéseket tett,
amelyek következményeként ismét mélypontra jutottak a japán-szovjet kapcsolatok. Miközben Japán a Népszövetségben kemény vitákat folytatott a nagyhatalmakkal Mandzsúria miatt, a szovjet kormány december 12-én újra fölvette az 1927-ben megszakított diplomáciai kapcsolatokat Kínával.
A világsajtó úgy értékelte a történteket, hogy a Szovjetunió elfordult Japántól, és Kínával, valamint esetleg az USA-val kíván együttműködni. Az előzmények ismeretében az „esetleg” kifejezés akár el is hagyható.
A japánok természetesen rossz néven vették a szovjet kormány lépését, s különösen azt kifogásolták, hogy Maxim M. Litvinov szovjet külügyi népbiztos éppen Genfben jelentette be, hogy a Szovjetunió ismét fölveszi a diplomáciai kapcsolatot Kínával. A svájci városban a népszövetségi tárgyalások idején úgy tűnt, mintha Kína egyenrangú hatalom lenne, valójában azonban mindegyik nagyhatalom saját érdekeinek megfelelően vett részt a Mandzsúriáról szóló vitákban.
Több diplomata úgy értékelte a lépést, hogy Kína a Szovjetunió karjaiba vetette magát, Litvinov azonban kijelentette, hogy „ez egy teljesen normális aktus, amit nem kell magyarázni.”
Jungerth-Arnóthy Mihály, helsinki magyar követ úgy ítélte meg, hogy Kína elismerése ügyes sakkhúzás volt a szovjet diplomácia részéről, mivel így Japánnal szemben nem maradt egyedül, mivel az USA és Kína is támogatja. /1/
A japánellenes szovjet diplomáciai lépéseknek Japán részéről hamarosan jelentkeztek a következményei. Még 1831. december 31-én Josizava Kenkicsi volt párizsi japán nagykövet Tokió felé utazva Moszkvába érkezett, ahol Litvinov fölvetette a japán diplomatának egy szovjet-japán megnemtámadási egyezmény gondolatát, amelyet Josizava nem túl nagy lelkesedéssel fogadott.
Alexandr A.Trojanovszkij tokiói szovjet nagykövet 1932. január közepén írásban is megerősítette Litvinov ajánlatát, a japán kormány azonban sokáig nem válaszolt a fölvetésre. A szovjet-kínai diplomáciai kapcsolatok újra fölvételét követően, 1932. december 13-án azonban megérkezett a japán kormány válasza Moszkvába. Tokió határozottan elutasította a szovjet ajánlatot, nem titkolva, hogy ez volt a válasz Litvinov genfi lépésére. A Moszkvába küldött japán jegyzék szerint a megnemtámadási egyezménynek még nem jött el az ideje, és a Kellog-paktum* miatt nincs is rá szükség.
1933. január 4-én Trojanovszkij Tokióban átadta a szovjet kormány válaszjegyzékét. Ebben a szovjet kormány jelezte, hogy továbbra is békepolitikát kíván folytatni, s reményét fejezte ki, hogy a japánok
csak ideiglenesen tartózkodnak a szovjet határ mellett. A szovjet kormány jelezte, hogy kész közös határbizottság fölállítására, ahogy tette ezt Lengyelország és Románia vonatkozásában is.
Japán a szovjet-japán kapcsolatok további alakulását Mandzsukuo szovjet részről való elismerésétől, valamint a Szovjetunió részéről adott biztonsági garanciáktól tette függővé. A Szovjetunió ezzel szemben ragaszkodott ahhoz, hogy Japán ürítse ki Nyugat-Mandzsúriát, mivel innen támadás fenyegeti Mongóliát.
1933. január 4-én az SZK(b)P végrehajtó bizottságának ülésén Sztálin azt állította, hogy részben Japán az oka annak, hogy a Szovjetunióban nem tudták az első ötéves tervet 100 %-ban végrehajtani.
Ez nyílt beismerése volt az első ötéves terv kudarcának, amiért nyilván többeket is felelősség terhelt.
Japánnak ebben aligha lehetett része, mivel az erőltetett iparosítást és az erőszakos kolhozosítást nem japán politikusok javasolták, a végrehajtáshoz pedig még kevesebb közük volt. /2/
Genfben tovább folytatódott Mandzsukuo kérdésében a japán-kínai vita. A Népszövetségben Japán vesztésre állt, a nagyhatalmak és a kisebb országok nagy része is Kínát támogatta. Pelényi János genfi magyar követ január 19-én „Szigorúan bizalmas!” jelentést küldött Budapestre, amely a japán-kínai konfliktus Magyarországot is érintő részleteire hívta föl a figyelmet. Szugimura Jótaró genfi japán megbízott erősen kifogásolta Edvard Benes csehszlovák külügyminiszter genfi eljárását, mivel Csehszlovákia a területi status quo fenntartása mellett érvelt, ami megfelelt Prága érdekeinek, de homlokegyenest ellenkezett a japán és a magyar érdekekkel. Benes állásfoglalása alapján Magyarországnak esélye sem lett volna a területi revízióra, amely a mindenkori magyar kormány legfontosabb külpolitikai céljai közé tartozott.
„A japán katonai körök legszívesebben hadat üzennének Csehszlovákiának” –jelentette ki Szugimura, ami- leszámítva az ennek során fölmerülő problémákat –potenciális szövetségessé tette volna Japánt és Magyarországot. Pelényi fölhívta a magyar külügyminiszter figyelmét, hogy tekintettel a probléma miatt a japánoknál kialakult különleges érzékenységre, a magyar sajtó szigorúan semleges magatartást tanúsítson Mandzsukuo ügyében. /2/

*Frank B. Kellog amerikai és Aristide Briand francia külügyminiszter által javasolt szövetség, amelyben a résztvevő országok lemondtak a nemzetközi problémák fegyveres megoldásáról. 1929 végéig 54 ország csatlakozott a szerződéshez.

1. Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium Politikai Iratai, K 63 Helsinki, 1933. január 11.
2. MOL KÜM POL, K63 Helsinki, 1933. január 10.
3. MOL KÜM POL, K 63 Genf, 1933. január 19.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: