A szépség esztétikéja a japán művészetben,…

 Koczeth László: A szépség esztétikája a japán művészetben, közéletben

Ahhoz, hogy megértsük a japán emberek kifinomult érzékét a harmónia, a művészi ízlés iránt ismernünk kell lelki beállítódásukat. Gyakorlatilag 3 vallás hagyott nyomot a történelem során a szigetország lakóiban. A sinto – mely a természeti szépségek iránti fogékonyságot, a buddhizmus – mely a sorsszerűséget, a megpróbáltatásokkal szembeni ellenállást, a művészetek filozófiai alapjának megerősítését hozta, valamint a konfucianizmust, mely az erkölcsi tanítások teljes elfogadását, a hűség fogalmának odaadó gyakorlatát jelentette, az idősebbek, feljebbvalók, a családdal szemben. A természetszeretet elragadtatásból, nem a természet erői iránti félelemből fakad. A japán tájra jellemző a hegyek, síkságok váltakozása és a párás levegő halvány színtónusokat generál. Jellemző itt az évszakok erőteljes szétválása, elhatárolódása. Sajátosan életritmusukat is ennek rendelik alá. A családi ünnepek is évszakokhoz kötődnek, mint pl. a szakura – a cseresznyevirágzás tavaszi ünnepe, a bon – a halottak napja, vagy a kilencedik holdtölte – az év legszebb holdjának népünnepélyszerű megünneplése. A természettel való összhang, a harmónia határozza meg leginkább a japán művész lelki habitusát, gondolkodását. Mindig az ősi módon közelítenek az anyaghoz, és olyan szimbolikus állapotba kívánják hozni a fát, a papírt, követ, agyagot melyben a legteljesebben tárul fel az anyag szépsége. Ehhez hihetetlen önfegyelemre, alázatra, a természet odaadó tiszteletére, csodálatára van szükség. Ahhoz hogy jobban megértsük a felvázoltakat időzzünk egy kicsi a sibui fogalmánál. A sibui köznépi meghatározás szerint az, amit az ember jó ízléssel szépnek nevez. Igazából két fontos összetevőjét említhetjük: – az egyszerúség szépsége – természetesség szépsége Ez a két fogalmi összetevő nyomja rá a bélyegét Japán művészetére, viszonyulását, tárgyakhoz, jelenségekhez. A művészetük nagyszerűsége abban rejlik, hogy hallatni tudja a ki nem mondottat, és gyönyörködni tud a szemmel nem láthatóban. Ezért használják előszeretettel a japán költők az elhallgatás, picinyke utalás művészi eszközét, mellyel gondolkodásra késztetik olvasóikat. A befejezettséget, lezártságot is összeegyezhetetlennek tartja az élet örök mozgásával szemben, és szimmetria helyett előnyben részesíti az asszimetriát, mellyel a párosságot zárja ki, vagyis mindent egyediként fogalmaz meg. Ezzel az élő és változó világot szimbolizálja. Élvezik is a kimondhatatlant, a sejtetést, gondoljunk csak a haiku költészetre. A no, a japán nemzeti színjátszás szigorúan előirt szertartásossága, az álarc használata, a férfi-női szerepek összemosódása is a képzelőerők mozgósítását célozza. Gyakorlatilag minden japán gyermekkorától kezdve festőművésszé válik, hiszen a kalligrafikus írás, gyakorlott ecsetkezelésen alapul és csalhatatlan arányérzék, biztos és gyors vonásokkal való ábrázolás szükséges a gondolatok kifejtéséhez. Ehhez és a verseléshez minden japánnak érteni kell. Gyakran írnak haikukat bambusztekercsre, szobadíszre, legyezőre, origamira. Január közepén rendezik meg a hagyományos költői vetélkedőt, ahol megadott témára versek tízezreit küldik be, és kb 20 folyóirat, több mint egymillió példányban teljes egészében a költészetnek szenteli lapjait.(!) A hagyományok, a természettisztelet rányomja bélyegét a japánok mindennapjaira, és jelentős hatást gyakorol kifinomult esztétikai érzékükre, életfilozófiájukra, nemzeti karakterükre. Forrás: Ovcsinnyikov: A cseresznyefa ága, Kossuth Kk. 1974.

Koczeth László

Inter Japán Magazin
 
 
 

 

Megjelent: Magyar Irodalmi Lap, 2012. január 17.


Ajánlott bejegyzések