You are here

A riviérai rendőrség fenegyereke 1/2

Fejezet az író Isten háta mögül – király színe elé c. könyvéből.

Pierre-rel 1980-ban, egy fülledt tokiói napon ismerkedtem meg. Véletlenül. Egymás mellé kerültünk, és a bár zsongásában udvariasságból szóltunk egymáshoz. Mi, a két külföldi a japán tengerben. Eleinte banális mondatok hangzottak el, melyeket másnapra elfelejt az ember, az újdonsült ismerőssel egyetemben. Ám jobban belemelegedve, párbeszédünkben volt valami meglepő, már-már abszurd. A másik mondatai saját gondolataink visszhangjaként hangzottak, és a részletekbe mélyedve kiderült, hogy egyképpen vélekedünk Japánról, a japánokról és az egész galaxisról. Az érdeklődési körünk is sokban fedte egymást. Például ő akkor Tokió legnevesebb dódzsójába járt edzeni, erről szívesen beszélgettem, mert valamikor én is dzsúdóztam.

A felkelő nap országában a külföldiek zöme céltalanul él, gondtalanul beleveti magát az esztelen szórakozásba. A mi életvitelünk céltudatosságában és túlhajszoltságában is hasonlított. Elmondta, hogy délután kettőkor kezdődik az edzése, utána egyenesen munkába siet, onnan reggel 6-7 órakor tér haza. Így azután alvásra neki se jutott több naponta 4-5 óránál. Emberi stílusa egyszerűnek tűnt, híján minden nagyzolásnak, vagy gőgnek. Nocsak – tűnődtem -, egy francia, ellenszenves gall tulajdonságok nélkül!? (Ám emiatt éppen saját honfitársaival jött ki kevésbé.) Ezen a napon kezdődött a mi egyre mélyülő, életre szóló barátságunk.
Hétvégeken családostul meglátogattuk egymást, és közösen főztünk francia meg magyar ételeket. Megtanultam tőle a francia gasztronómia titkát: igazán finom harapnivaló csak minőségi alapanyagból készülhet! Órákig jártuk a tokiói piacokat megfelelő keménységű, friss póréhagymáért, banánkaramellt pedig csakis tiszta vajból és valódi puerto ricoi rumból kotyvasztottunk. Egy-egy ital mellett azután éjszakáig beszéltünk „nehéz témákról”. Csakúgy, mint az éjszakai tengeri horgászatokon, mert halászni mindketten szerettünk. Japánul társalogtunk, nem kis derültségére a tokiói metró utasainak. A szigetország lakói szentül hiszik, hogy a fehér faj egyedei perfekt angoltudással születnek, és egymás között csak tréfából szólalnak meg japánul. Bár mindketten több nyelvet beszélünk, a japán volt nekünk a közös nevező.
Pierre gyerekkorától dzsúdót tanult, és ebbéli tudását olyan tökélyre vitte, hogy 17 éves korától Marseille-ben már oktatta is. Tanítványa volt a maga fiatal korában Zinédine Zidane, korunk egyik legnagyobb futballistája is.
Idővel rájöttem, hogy barátom maga a megtestesült nyugalom, némi túltengő igazságérzettel fűszerezve. A sodrából nehéz kihozni, de senkinek sem ajánlatos! 18 éves korában, első japán látogatása alkalmával három hetet vonatozott édesanyjával a Transzszibériai Expresszen. Útközben a „nyugatiakat” a szovjet elhárítás figyelte, az irkutszki állomáson fegyveres őrök felügyelték az átszállásukat. Egyikük erőteljes lökésekkel próbálta az anyát sietségre bírni. Vesztére. Általában erőszakra az emberek meghunyászkodnak, de nem így Pierre! Egy harci kiáltás, néhány villámgyors mozdulat, s megesett a skandalum; a szovjet hadsereg katonáját másodpercek alatt helybenhagyta egy fegyvertelen civil. A renitenst a parancsnokságra kísérték, és futva érkezett a francia tolmács. A történet rosszabbul is végződhetett volna, ha a kihallgató tisztben nem élt volna az anya iránti ősi orosz áhítat. Pierre büntetés nélkül folytathatta az útját.
Az önuralom efféle zárójelbe tételéért a sportban szigorú feddés jár, ettől azonban marseille-i, japán származású dzsúdómestere nagylelkűen eltekintett. Ő ugyanis hasonló esetben embert ölt. Barátjával egy éjszakai bárból távozva fizettek, de a tulajdonos olyasféle szolgáltatásért is pénzt követelt, melyet nem vettek igénybe. Szó szót követett, dulakodás támadt, végül a tulaj puskával kívánt nyomatékod adni az érveinek. Megsebesítette a mester barátját, de a lövést ő maga nem sokkal élte túl. A mester végzett vele. A rendőrség jogos önvédelemként kezelte az incidenst. Ilyen kezekbe került Pierre szakmai képzése.
Megszállottként edzett, fiatalon az Európa-bajnokság második helyezettje lett, és egészen Japánba költözéséig sorban nyerte az európai díjakat. Ezek után a japán edzőtermekben is tovább gyarapította a tudását, sőt, még a dzsúdó őshazájában is elnyert egy versenykupát.

1985-ben csúnya viharfelhők gyülekeztek barátom cseresznyevirágos égboltján. Második gyermekük születésekor felszámolták a munkahelyét, s az új dzsúdóiskolában is mind nehezebben viselte a ranglétra viszontagságait. Megcsömörlött a Távol-Kelet cikornyás világától, honvágy gyötörte, arénába zárt bikaként fogyott a türelme. Amikor a buszsofőr az orra előtt becsapta az ajtót és kigúnyolta, mérgében képes volt kilométereket futni a jármű mellett, egészen a következő megállóig. A sofőr látta, hogy ennek fele sem tréfa, mikor Pierre megragadta a grabancát, és csak az arcán szűkölő halálfélelem miatt kegyelmezett meg neki. Az esti beszélgetéseken sűrűsödött a panasz és a sóhaj: „Bezzeg Franciaországban…” Egyre komorabban figyeltem a vergődését.
Az igaz barátság nem ismeri az önzést. „Települj vissza, öregem. Saját hazádban magadra találsz”! – biztattam, megfosztva magamat a legjobb baráttól. Pár hónappal később a négytagú kis család csöndben elhagyta Japánt. Szimpla napok köszöntöttek rám. Megszűntek a hétvégi összejövetelek, és az éjszakai horgászás a mólón.
A Gallhonból érkező levelek újfajta gondokról, küzdelmekről szóltak – de sikerekről is. Munkakeresésről, dzsúdóiskola nyitásáról, luxusautóról. Eközben az én életem is változott, többször költöztem. Másfél év múlva az új címemről küldött levelek sorban visszajöttek, s Pierre-ék telefonja is elnémult. Nyilván ők is lakóhelyet váltottak.
A következő huszonnégy esztendő alatt nem is leltem a nyomukra. Ez év nyarán, az interneten szemet szúrt egy híradás. Pierre, a francia rendőrség tagja, fiatal gyerekeket oktat. Portréfestőként elég volt egy pillantást vetnem a piciny fényképre. Bár megőszült és a vonásai mélyebbek, az arc karaktere nem változik. Hát persze, hogy ő az! Tárcsáztam a riviérai rendőrséget, de ott csak franciául voltak hajlandók meg nem érteni. Ám kitartó voltam, mint a bulldog, mígnem megtörten kerítettek egy angolul tudó tisztet. Ő felvilágosított, hogy a katonai rendőrséggel beszélek, s bár Pierre másik laktanyában szolgál, őnáluk is jól ismerik. Elfojtott kuncogásuk nem hagyott kétséget elkószált barátom lokális hírnevéről. Az „officier” szentül megígérte, hogy azonnal átadja az üzenetemet és telefonszámomat.
Vártam, és vártam, mígnem hajnalban érces hang ébresztett a kagylóból: „Hello, kyódai, o genki deszuka?” (Helló testvér, hogy vagy?) A huszonnégy év óta nem hallott üdvözlés felvillanyozott.
– Hát te mit csinálsz éjnek évadján? Miért nem hívtál negyedszázaddal előbb?
– Van egy hajóm, most éppen azon, a Földközi tengeren horgászok. Két perce sincs, hogy partközelbe érve megkaptam az üzenetedet. Én is hiába kerestelek, háromszor utaztam miattad Tokióba.
– A családod jól van?
– Hát persze! A feleségem, Yoko sokat hajózik velem. Natacha lányom, akit kisbabaként ismersz, már 24 éves. Tokióban sporttanár. Van egy harmadik gyerekünk is, Julian, ő nemzetközi reklámot tanul a főiskolán.
– No, és Kei-chan?
– Ó, Kei már 26 éves felnőtt fiatalember, francia nyelvtanár.
Istenem, rohan az idő. Tegnapnak tűnik, amikor Zushi vitorláskikötőjébe hármasban mentünk horgászni. Mi ketten imádtuk a tengerparti horgászatot, főleg az éjszakait, mert a csendben jobban harapnak a halak. Kei pedig akkor még csak másfél éves volt, és Pierre babakocsiban tolta a mólóra.
Fújt a szél, rajzottak a szúnyogok, de nem kímélte a kisfiút. – Erős legyen, edzett legyen – mondogatta, még akkor is, amikor nálunk vacsoráztak, és Kei-nek, noha lázasan feküdt a tatamin, csak egyetlen vékony takarót engedélyezett. Azon az ominózus éjszakán sok halat fogtunk. Pierre hozott egy dobóhálót is, ami azután a mélyben beakadt, és amikor lebukott érte, a karját összevagdalták a korallok. Oda se neki!
Aztán kifogtunk egy tengeri mérges kígyót, és az a horog kiszedésekor megmarta barátom kezét. Az életmentő oltásért rögtön kórházba akartam vinni, de ő erről hallani sem akart. – Megőrültél? Most, ami- kor kapásom van? – Horgászott tovább, annyi engedménnyel, hogy óránként lámpafénynél megnéztük, kékül-e a keze. Persze, hogy nem kékült! Bizonygatta, hogy náluk az immunitás családi örökség. A kígyót azután hazavitte, s a mérgét lefejtve bosszúból megsütötte és megette. Hát, Kei tényleg nagyra nőhetett azóta.
– No, és Edit, a kis unokahúgod, aki Tokióban nálatok nyaralt?
– Belőle híres jazz-énekesnő lett. Éneket tanít. A családunk szinte minden tagja tanár.
– Mi van a judóval, versenyzel még?
– Amióta a riviérai rendőrségnél szolgálok, felhagytam vele. A sportra már csak a vitrinben levő serlegek meg medálok emlékeztetnek.
– Őrzöd-e köztük a két metszőfogat?
A válasza akkora nevetés, hogy távol kell tartanom a kagylót. Tokióban a világ legnevesebb edzőtermébe, a rendőrségi dzsúdó iskolába járt, de – bár derekasan viselte magát – az egyik mester valamiért nagyon nem szívelte. Egyszer – máig tisztázatlan körülmények között –önvédelmi fogás bemutatásához felszólította Pierre-t, hogy támadjon rá. Sötét emlékeket idézett ezzel barátomban. Repedt csontok, ibolyaszínű véraláfutások, s az irkutszki állomáson leütött szovjet katona. Ímmel-ámmal tett eleget a felszólításnak.
– Ne ilyen lanyhán üssön, hanem gyorsan, férfiasan, keményen! – pattogott a mester.
– Az nem lesz jó – szabadkozott hősünk szerényen, mert már így is sok volt a rovásán.
– Gyerünk, gyerünk – sürgette a mester –, mire vár még?
Pierre egy vértanú lemondásával készülődött az aktusra.
Később a fegyelmi bizottság előtt a foghíjas mester ekképpen adta elő az esetet: „Csak affft kértem, hogy üffön, de mint egy faltörő koff, kiverte a két felfő metfffőfogamat!”
Én pedig a dódzsóból kirúgott barátomat vigasztaltam: Sebaj, öregem, majd edzel máshol. Japánban élsz, fogod az Isten lábát. A dzsúdó hazájában hemzsegnek a masszív rágójú tanárok, válogass közöttük kedvedre. A kivert metszőket pedig a tanárod névkártyájával együtt tedd vitrinbe a dzsúdó-trófeáid közé. Légy büszke reájuk, mégis csak egy hatdanos világhírű nagymester fogai!
– Sok a beszélnivalónk – zökkentett vissza hangja a valóságba. – Jövő héten szabad vagy? Elugrom hozzád Tokióba.
– Ne fáradj, kyódai. Két hét múlva Budapesten leszek. Találkozzunk ott, az közelebb van neked.
A régen várt találkozóra egy pesti hotel halljában került sor. Ott ültek feleségével, a recepciónál. Fogott rajtuk az idő, de azért mégiscsak ők voltak azok. A személyzet megilletődve hallgatta barbár lelkesedésünket. Találgatták, vajon milyen nyelven ölelgetjük egymást.
– Gyerünk egy étterembe – adta ki barátom a parancsot –, huszonnégy éve nem ettem magyar gulyást!


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: