Ön most itt van:

A pagoda csoda az ókortól napjainkig II.

Mielőtt – nagy léptékben – a japán és koreai pagodákhoz elérnénk, nem hagyhatjuk ki a pagoda-történet egyik legfontosabb helyszínét, Kínát. A divat, a pagoda-építészetben is meghatározó volt. Tibeti minták alapján Kínában is készítettek földön nyugvó harangra hasonlító pagodát, ami eredetileg indiai sztúpa hatást mutat. India sírokat borító halmairól (halomsír) mintázták a sztúpa formáját. Az indiai sztúpáknak nincsenek emeleteik. Tetejük vékony csúcsú, vagy ernyőben végződik. A legismertebb kínai példa erre a pekingi császári palota részét képező, kör alaprajzú Ég Temploma (Tien Tan, Mennyei Béke Templom). Itt jól megfigyelhető ezen külön, indiai hatást mutató, pagoda fajta: az egykor önálló emeletek itt tagolóelemekké válnak, így van hangsúlyozva az épület kontúrja.

„A képzőművészet és az iparművészet története” c. könyv leírja, hogy: “Kínában minden várost és nagyobb épületet fallal vettek körül. Ezért a legfontosabb épülettípus a torony, a kaputorony és a pavilon. Torony formájú az Indiából származó pagoda.”

Kínában azokat a régebbi többemeletes tornyokat hívták így, amelyek a Han korban (Kr.e. 206 – Kr.u. 220) védelmi célokat szolgáltak. Itt jellemző a sajátosan kiképzett tető, ami erősen kiugró, négy sarkán felfelé ívelő, kifelé hajló eresszel rendelkezik. A könnyű, favázas épületek lépcsőzetesen karcsúsodnak. A sokszor több emeletes tetőszékre színes cserepet raktak, néha csengőket is. A fa szerkezeti elemeket festették.

A kínai és az indiai gondolkodásban minden különbözőség ellenére sok a rokonság. Ez a megoldás kissé emlékeztet a dél-indiai dravida stílusú vimanára, annak gúláján rétegződnek így az emeletek.

dravida vimána Airavateszvara templom
dravida vimána (Airavateszvara-templom)

Dr. Aradi Éva több előadásában elmondja, hogy a 4000 éve a sumérokhoz hasonló Indus-völgyi kultúrát létrehozó, majd Dél-Indiába került dravidák a szkíták leszármazottjai. Tehát elmondhatjuk, hogy a szkíta, indiai, kínai kultúrák most is találkoztak, illetve hatással voltak egymásra.

Szentkirályi Zoltán, „Az építészet világtörténete” című könyvében, annak is „Kína építészete” c. fejezetében olyan jól leírja, hogy idézek: “Kínában a toronyszerű, magas építkezés ősi hagyomány volt. Egyik típusa, a tömör alapzatra vagy falra ültetett, faszerkezetű őrtorony a t’ai már Kr.e. II. évezred közepén (Kr.e. 1500) feltűnik a Shang írás egyik képjelén. Ilyenek koronázhatták a Wei-yang palota kerítésfalát s a kapubástyákat. Mellettük azonban szerepelt egy másik típus is, az önálló építményként emelt több szintes fatorony, a lou s ez történeti szempontból különösen fontos, mert a Távol-Kelet legsajátosabb épületfajtája, a pagoda ebből fejlődött ki. És itt szerencsére már nem vagyunk csak írott forrásokra utalva. Emlék ugyan most sincs (Kínában a legkorábbi fennmaradt épület a 6. sz. elejéről való), de a Han-kori temetkezésekből számos sírmelléklet került napvilágra, közöttük sok cserépmodell – lakóházak, tornyok, részlethű ábrázolásai – s ezek viszonylag pontos képet adnak a szerkezetről és a formáról. Felépítésük közös vonása, hogy az emeletek mindig egyszerű addícióval rakódnak egymásra, mintha sátortetővel fedett, erősen túlnyújtott ereszű földszintes házakat helyeztek volna egymás fölé. Konzolokra támaszkodó, széles tetőgallér választja külön a szinteket.”

Szentkirályi Zoltán azt is leírja, hogy nem csak háborúk, tűzvész és az enyészet semmisítettek meg pagodákat, hanem bizonyos politikai jellegű események, szemléletmódok is. Li Si-min – 618-ban alapította meg a 906-ig uralmon maradó Tang dinasztiát. Ezzel Kína több ezer éves történelmének talán legvirágzóbb szakaszába lépett.

“Ch’ang-an Kína ősi fővárosa volt, Kr. e. 771-ig a Chou állam központja, később a Han dinasztia császárainak székhelye. Most, a Tang korban alapjaitól újjáépült. A kínaiak mindig praktikusan fogták fel az építészetet. Csupán a régiséget nem tisztelték. Ha valami elévült könyörtelenül lebontották, a dinasztiák változásakor néha egész várost töröltek el nyomtalanul. Az új főváros tervét a Tang uralkodók még az elődöktől örökölték. Alaprajzát a Sui dinasztia idején tűzték ki, s akkor megkezdték az építkezést is, a megvalósítás azonban lényegében már a Tangokra maradt.”

Ez az új főváros azért is érdekes volt, mert a pagodáik szerves részeit képező udvarain egyéb, különleges épületek is voltak.

A kacsalábon forgó palota, mint a magyar népmesében: “A városon kívül volt egy tágabb rezidencia is, a fényűző kényelemmel berendezett Ta-ming. Egyik pavilonját pl. a nyári hőségben mesterséges vízesés hűsítette. A császári ünnepségek kedvelt színhelye egy szokatlan formájú, tornyokkal díszített háromszögű csarnok volt. Hogy látványosságban egy ilyen együttes mit nyújthatott, arra a legjobb példa a forgó pavilon. (A Sui kor híres mérnöke, Yü-wén K’ai építette.) Méretei tekintélyesek voltak és földalatti hidraulikus szerkezet tartotta állandóan mozgásban. (Mint egy kacsalábon forgó palotát.) A kortársakra a természetfölötti határát súroló technikai csodaként hatott.”

Nagy pagoda rombolási hullám volt 845-ben. Az addig a Tang dinnasztia által pártfogolt buddhista pagodák legnagyobb részét (vagyis 4600 nagy, illetve negyvenezer kisebb templomot) politikai okokból elpusztították.

Szerencsére éppen a jelentősebbek téglából készültek. Hsi-an-fu (a régi Ch’ang – an) területén néhány meg is maradt. Közülük a leghíresebb a Tz’u-én-ssu monostorához tartozó „Nagy vadliba pagodája”, a Ta-yen-t’a.

nagy vadludak pagodája mégegyszer
Nagy vadliba” pagodája még egyszer

“A monostor apátja Hsü-an-tsang 645-ben érkezett haza, másfél évtizedes indiai zarándoklatából és az élmények még friss hatása alatt azzal a kéréssel fordult a császárhoz, hogy a „nyugati” nagy sztupák mintájára kőpagodát állíthasson. Kő helyett téglára kapott engedélyt. 652-ben épült fel. 701-705 között teljesen átépítették. Magasságát 58-ról 63 méterre megemelték és az addigi 5 helyett 7 szintre tagolták. Az eredmény szilárd hatású tégla építmény, mégis karcsú. 907-től 960-ig öt dinasztia váltotta egymást, a déli rész tíz független fejedelemségre hullott, káosz uralkodott el. A Szung-kor (960-1279) sem tudta helyreállítani. A pagoda méretek ebben a korszakban lecsökkentek. A kínai építészet alkotóerejének mégis ez az időszak volt utolsó lobbanása, a későbbiekben már csak ismételte önmagát.”

1406-ban kezdték el építeni a Ming dinasztia harmadik uralkodójának, Jung-lo császár uralkodásának idején a pekingi császári palotát, a „Tiltott város”-t. Alig 14 évvel később már el is készült a 72 hektáros, több mint 9 ezer helységből álló hatalmas palota. Az épület 10 méter magas, észak-déli irányban 961, kelet-nyugat irányban 753 méter hosszú lilás-vörös fal és 52 méter széles vizes árok veszi körül. A viszonylag rövid építési időhöz több százezer kézműves és több millió dolgozó munkájára volt szükség. A fényes palota a Ming– és Csing-dinasztia idején összesen 24 császár otthonául szolgált. Peking máig tartó városszerkezete ebben az időben alakult ki. Fő városrészei közé tartoznak a „Kínai-város”, a „Tatár-város” és az előbb említett „Tiltott város”.

pekingi császári palota
pekingi császári palota

A kínai építészet másik sajátossága, hogy az egyes épületeket, a pavilonokat a kertben vagy a parkban hálózatszerűen, elszórtan rendezték el. Ilyen elrendezésű a pekingi császári palota is.

Előző, ide vonatkozó cikk: A pagoda csoda az ókortól napjainkig I.

 

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: